Csigalassúsággal teltek el a hetek. A napjaim mézeskalács rajzolással, idegeskedéssel, és annál is több tervezéssel teltek.

Kialakult egy napi rutin.

Mielőtt reggelente munkába indultam volna, emailt váltottunk Zolival, benne a tökéletesített aznapi forgatókönyvvel. A napjaim nagy része arról szólt, hogy szájaltam arról, mennyire szeretem Bereczkit. Rendben, ez kicsit túlzás. Ha tehettem, rátereltem a szót, igyekeztem vele példálózni, és legtöbbször Pali közeledését is Zoli személyével védtem ki. Igyekeztem azt a benyomást kelteni, hogy nem hisztérikusan, de kötődőm hozzá. Legnagyobb meglepetésemre ezt volt a legkönnyebb eljátszani.

A karácsonyi készülődésem abból állt, hogy tudtam, hogy két napot a szüleimmel, egyet egyedül töltök.

Sosem csináltam nagy ügyet az ünnepekből, most mégis szerettem volna minden pillanatát percről

percre átélni. Az álcának hála, ez egy olyan ünnep lett, amit végre otthon tölthetek. Idejét sem tudom már, mikor volt olyan karácsonyom, mint ami végigkísérte a gyermekkorom. Apa beállítja a fát, anya a konyhában tevékenykedik. A bátyám és a nagyapám szaloncukrokat tűz, Előd a csúcsdísszel egyensúlyoz a lépcsőn, ahonnan feléri a fa tetejét. A nagymamám és én a díszeket válogatjuk, aztán mikor anya kiveszi a kalácsot a sütőből, együtt díszítjük fel a fát. Délután anyáék a nagyszüleinkkel hagytak. Később kiderült, hogy az ajándékainkat csomagolták. Papa elküldött minket fürdeni, mama kiválasztotta a ruháinkat. Este megvacsoráztunk, Előd felkapcsolta az összes égőt, aztán a fa köré ültünk, és ajándékoztunk.

Idén a karácsony hasonlóan telhet.

*

- Hazamész karácsonyra? - kérdezte Pali. Most a sütő mellett rajzoltam, hátulról hajolt fölém.

- Igen. Régen töltöttük már együtt a karácsonyt.

- Az jó - a Jamie-hétfő óta különös a hangulat kettő között. - Maradsz szerdáig?

- Aha, ha már egyszer szabadságon vagyok - úgy éreztem van valami, amit mondani akar, de valami visszatartja.

- Igaz, Bár abban bíztam, fenn leszel kedden.

Én meg abban, hogy nem kell semmi ilyesmibe belemennem.

A szerződésem majd egy évre szól, a feltételek, a feladatok egyszerűek: követni a forgatókönyvet a legkisebb rizikófaktorral véghez vinni az előre kidolgozott tervet.

Arról viszont egy mondat sem esik, még az apró betűs részben sem, hogy mi van akkor, ha jön valaki, és tudtán kívül beleköp a levesembe.

Éppen ilyen nehezítő tényező volt Nándor Pál. Senki nem kérte, hogy belemásszon az életembe. Senki nem kérte rá, hogy olyan emberré váljon röpke egy hónap alatt, aki alapjaiban rengetheti meg a munkánkat Zolival.

Nem is kedveltem. Sosem szimpatizáltam az olyan emberekkel, mint amilyen Pali. Túlságosan magabiztos, és az élő fába is belekötne, hogy az igazát bizonyítsa. Nem szeretem az ilyen embereket. Tudja valaki, ha nincs igaza. Tudja kezelni, ha veszít. Pali ezzel nem tud mit kezdeni. Akkor indul be igazán, ha érzi, hogy nincs nyeregben. Valami kicsavart logika szerint létezik, és csak azokat a lehetőségeket ragadja meg, amikből nem jöhet ki győztesen. Sosem voltam a könnyű győzelem híve, de annak sem, hogy folyton veszítsek.

Ennek ellenére Paliban valami mégis megfogott. Aggasztott, hogy kezdem igényelni, hogy velem legyen. Sokszor zavart, ha nem volt velem, nem szerettem, ha nem egyszerre vagyunk szabadnaposak, így kettővel kevesebb napot töltöttünk együtt. Nem szerettem, ha a többiekkel flörtölt, féltékennyé tett. Emmával különösen. A legrosszabb pedig az volt, hogy pontosan tudta, mit tesz velem, és még élvezi is.

Kislánykoromban arról álmodoztam, hogy egy szép napon jön a herceg fehér lovon. Mondjuk Fülöp, a Csipkerózsikából, csak lángvörös hajjal. Úgy képzeltem, az igazi pontosan olyan, mint Fülöp. Magas dalia, akinek méretre szabott öltönye van, a haja tökéletesen áll, a mosolya a földre szállt csoda, hangja égi zene. Valami fontos beosztásban dolgozik, és azért él, hogy engem szeressen, és tökéletes harmóniában szeressük egymást. Arra hivatott, hogy közös életet teremtsünk.

Elképzeltem a közös életünket is. Édes kettesben süttetjük a hátunkat valami egzotikus szigeten. Telente síelünk a családdal, az Alpokban töltünk minden második karácsonyt, máskor otthon, a családi tradíciókat követve. Lakást veszünk a belvárosban, vagy saját céget alapítunk, vagy az Illúziónál dolgozunk. Úgy képzeltem, az én Fülöpöm ügyvéd, vagy orvos. Esetleg vállalkozó. Idővel összekötjük az életünk. Valami végtelenül romantikus helyen, tele közhellyel megkéri a kezem, én meg a legújabb Makány Márta kollekcióban vonulok az oltár elé. Két gyerekünk lesz, és boldogan élünk, amíg meg ne halunk.

Pali egyáltalán nem illene bele ebbe a képbe. Egy cukrász, aki tökéletesen elégedett azzal, amije most van. Albérletben él, keresztrejtvényt fejt, és ha valaki azt mondaná neki, Hé ember, munka van Ausztráliában! Holnap kezdesz!. Ő fogja, és felszáll az első gépre.

Fekete üstöke folyton égnek áll, cukrászsapka ide vagy oda. Nem hajlandó megborotválkozni, és esze ágában sincs elolvasni egy etikett könyvet.

Mégis valami ott motoszkál benne, ami nem hagyja, hogy lerázzam. Pedig kéne. Magam miatt. Bereczki miatt. Mindenki miatt.

*

- Halló... - karácsony reggele. A fejem zúgott a tegnap esti puncstól, meg a telefonom veszett csörgéséről.

- Teo? Itt Zoli.

- Magának is boldog karácsonyt. Szerdán beszélünk.

Épp készültem letenni, mikor kétségbeesetten beleordított: Nekem ez nem megy!

- Miről beszél?

- Nem tudom megcsinálni...

- Ne vicceljen velem! Három hét, és betoppan az életembe! - ülő helyzetbe tornáztam magam.

- Éppen ez a gond! Nem vagyok rá képes!

- Már hogy ne lenne? Maga színész! Én vagyok amatőr maga mellett...

- Kérem ne viccelje el... - mélyet sóhajtott, csak úgy süvített a hangszóró. Pár pillanatig csak a sóhajait hallgattam, és azon agyaltam, hogyan győzhetném meg.

- Megoldjuk. Ne most adja fel! Már olyan messze jutottunk!

- Esetleg maga...

- Nézze! Megcsináljuk! - az agyam lázasan kutatott a megfelelő hegyi beszéd után. Ilyen alkalmakra megvan a biztonsági protokoll, hogyan kell leszerelni az ügyfelet. Az egy betanult szöveg, aminek a ledarálása vagy sikerrel jár, vagy nem. Most viszont biztosra kell mennem. Ez az ügy nem csak arról szól, hogy Bereczkit békén hagyják. Ha Ő elbukik, én is. Se előléptetés, se semmi. Talán még ki is rúgnak. - Pakoljon!

- Tessék?

- Egy hétre.

- Mire akar kilyukadni?

- Elmegyünk a Balatonhoz. Van ott egy nyaralónk. Távol minden forgalmas csomóponttól. Biztonságos, és éppen megfelel a célnak.

- Miféle célnak?

- Hogy összeszedje magát, és befejezze azt a baromságot, hogy nem tudja megcsinálni.

- Ez nem valami jó ötlet... - utálom, mikor hezitál. Megőrjít vele. Ha nem osztja a véleményem, rendszerint ezt csinálja. Percekig hümmög a telefonba. Szinte hallom, ahogy lázasan tekernek az agykerekei.

- Nem kérdeztem, hogy tetszik-e magának. Ez most az én epizódom. Két óra múlva legyen a lakásomnál.

Lecsaptam a telefont. Kipattantam az ágyból, a szekrényemhez rohantam, és találomra beleszórtam egy bőröndbe egy heti ruhát. Nem az a lényeg, mi lesz rajtam. A cél, hogy meggyőzzem, jó amit csinálunk, nem pedig, hogy divatbemutatózzak neki.

*

- Már azt hittem, megszökik előlem - a járdán toporgott, mellette egy fekete bőrönd.

- A kocsit egy utcával arrébb tettem le. Délután az egyik barátom érte jön. Már így is eleget látják ezen a környéken az autóm.

- Remek. Szálljon be! - fintorral az arcán kerülte meg a burgundi vörös Volvót. Kinyitottam neki a csomagtartót, amibe szinte bedobta a táskáját, aztán az anyósülésre vágódott. - Ne durcáskodjon. Ez a maga érdeke is!

- Nem látom, mitől lenne az. Világosan fogalmaztam. Nem fog menni!

- Olyan mint egy csitri! Ne rinyáljon, van kandallónk is!