Április közepére világossá vált, hogy esélyünk sincs rá, hogy tovább titkoljuk a "kapcsolatunk". Minden dátum előreugrott jó fél hónappal, aminek legfőképp Zoli cukrászdabeli akciója volt az oka. Mire rá egy hétre felsétáltunk a várhoz, az ország jó része tisztában volt vele, mi a helyzet.   Ezzel semmi gond nem lett volna, ha nem az kavarog a fejemben, hogy miért viselkedik úgy velem Bereczki, mintha folyton zavarban lenne mellettem, és hogy miért vagyok annyira pipa amiatt, hogy nem az én érdemem, hogy az események ilyen gyors ütemben kezdtek folyni. Túlságosan szerettem, ha minden szál az én kezemben szalad össze. Ez a mostani üggyel sem volt másképp.

Ehelyett tehetetlenül néztem, hogy történnek körülöttem a dolgok. Hogy Emma és Pali boldogan sütikéznek együtt. Hogy egyre nagyobb a forgalom a cukrászdában; aminek a tavasz volt a fő oka, de egyre többen ismertek fel. Egy reggel követtek egészen a cukiig, aztán addig bujkáltak a tuják mögött, amíg kinyitottunk. Ez kicsit kellemetlen volt, de alapvetően élveztem, hogy egyre több a meló. Ez lett az egyetlen kiskapu, ha egy kicsit el akartam bújni. Amália bőrébe bújtam, és nemes egyszerűséggel csak ő voltam. 

A lány, akinek a legnagyobb problémája, hogy nem zárnak be időben. Aki siratja az eltemetett barátságát egy egyszerű cukrásszal. Aki leárazáson veszi a ruháit, és pufidzsekit hord. Zavarja a lógós fülbevaló, és a sok smink. Aki azért hordja lófarokban a haját, mert így a legcélszerűbb.

Szerettem ez a lány lenni. Kár, hogy hiányzott a felsorolásból, hogy olyasvalakiért van oda, aki sosem lehet az övé. Itt kanyarodunk vissza Zolihoz.

Ötletem sem volt az utóbbi hetekben, hogy mi baja lehet. Többször rákérdeztem, de tulajdonképpen csak illemből. Még mindig nem tartottam fontosnak, hogy jóban legyünk, hogy több legyen köztünk, mint illuzionista-megrendelő kapcsolat. Szerettem volna, de amiket azon a napon vágott a fejemhez, mikor utánam jött a Balatonhoz, egyszerűen nem mentek ki a fejemből.  Gyakorlatilag tárgyiasított. Egy illúziónak állította be az egész életem, aminek semmi köze a valósághoz. Ezt sosem felejtem el neki. Talán ez az oka a viselkedésének. Nem tud mit kezdeni azzal, hogy nem felejtek. Nem is akarok. Pár hónap, és többet nem is látjuk egymást. Igaz, egy városon osztozunk majd, de nem lesz közünk egymáshoz. Azt hiszem, visszafestetem a hajam szőkére. Könnyebb lesz elvegyülni, és jól is állt. Amália túlságosan hasonlít rám, ezzel a fejszerkezettel többet nem rohangálhatok. Hiányozni fog a barna haj...

*

- Szóval a premier - bólintottam, és beírtam a naptárba a pontos adatokat. Zoli tisztes távolból figyelt.

- Sosem fogom megszokni, hogy ilyen furán fogod a tollat - a fejét rázta, én eg majdnem megdobtam a tollal. Számtalanszor lovagolt a témán. Így kényelmes.

- Nem kell már sokáig szörnyülködnöd rajta.

- Hihetetlen, hogy már fél év eltelt...

- Hidd el, hamarabb itt lesz a vége, mint hogy ezen újra meglepődnél. Ha benne vagy, hamar eltelik. A tervezés, meg az utómunka sokkal melósabb. Bár ez az én gondom - összecsaptam a noteszt, és a kanapé mellett heverő táskámba süllyesztettem.

Április végén egy filmbemutatón mutatjuk meg magunkat. Az első olyan szereplésünk lesz, ahol ország-világ láthatja, hogy együtt vagyunk. Már, amennyire.

A mai forgatókönyv egyszerű. Zoli kiválasztott egy forgalmasabb időpontot, amikor néhányan láthatják, hogy leparkol a házunk előtt, aztán bejön. Pár órára itt felejti magát, aztán a sötétség leple alatt elsunnyog. Ezt a néhány órát viszont valamivel ki kell tölteni. Két órája van itt, ami alatt már egyszer megvertem 'Gazdálkodj okosan'-ban, ő meg háromszor Malomban. Harminc perce csak bámuljuk a tévét.

- Mesélj magadról - felém fordult, közben rátérdelt a távirányítóra, ami átkapcsolta a tévét a Star

Trekre.

- Ó, várj - elnéztem a jobb füle mögött, és igyekeztem mindent összeszedni Amáliáról. - Vidéki lány a nagyvárosban, aki tanult külföldön is. A kedvenc mesém a Kacsamesék, és utálom a kelbimbót...

- Nem! Magadról mesélj! - nevetve intett le. Megütközve nézte rá. - Ne nézz már így! Mesélj Egry Teodóráról!

- Miért mesélnék magamról?

- Mert te már egy csomó dolgot tudsz rólam, de én rólad csak annyit, amennyit magamtól találtam ki. Fél éve szinte minden nap együtt vagyunk, mégsem tudok rólad semmit. Mi volt a kedvenc tantárgyad a gimiben? Volt háziállatod?

- Kémia. Tacskóm volt mindig... - vontatottan beszéltem, mintha csak arra várnék, hogy hirtelen meggondolja magát, és újra csendben ülünk.

- Kémia? - kíváncsiság csillant a szemében.

- Igen. Felvételiznem is kellett. Előre kellett tanulnom az egész nyolcadikos anyagot. A felvételi előtti éjjelt a bátyám szobájában bőgve töltöttem. Üvöltöttem vele, hogy nem fog menni. Féltem, hogy nem vesznek fel. Csak miatta jelentkeztem abba az iskolába.

- Van egy bátyád?

- Két évvel idősebb - bólintottam. - Ügyvéd. Az Illúziónak dolgozik. Ahogy nagyjából mindenki a családban.

- Miért választottad ezt az életet?

- Az újdonság varázsa. Amikor belecsöppentem, éppen, hogy túl voltam a tinédzser éveimen. Nem voltam problémás, vagy ilyesmi, de nem igazán tudtam eldönteni, hogy mit akarok. Az első ügy alatt olyasmit éreztem, amit azelőtt soha: tökéletesen sikerült minden, amit elterveztem. Előtte csak firkálgattam, és dobolni tanultam. Egyikben sem voltam kiugróan tehetséges. Inkább csak szorgalmas. Rájönni arra, hogy jól csinálok valamit, csodálatos érzés volt, az pedig, hogy ez pont az illúziókeltés, földöntúli öröm volt. Sem apa, sem a bátyám nem igazán érdeklődött a családi vállalkozás iránt. Úgy tűnt, mi leszünk a fekete bárányok, akiket nem érdekel a dolog. Aztán jöttem én, és taroltam.

- Sosem bántad meg?

- Egy pillanatra sem - határozottan ráztam a fejem. Tényleg nem. Ebben voltam jó. Ez volt az életem. - Gondolom, te sem kérdőjelezted meg soha magadban, hogy énekes akarsz lenni. Én világ életemben arra vártam, hogy kiderüljön, hogy mennyire jó illuzionista vagyok, és bekerüljek a céghez.

- Nem hiányzott soha, hogy normálisan élj? Mint mondjuk Lia.

- Lia normálisan élne? A Bereczki Zolival lelkizik, miközben a tévében az Enterprise legénysége éppen távoli világok meghódításán fáradozik. Négy nap múlva végigvonul egy hosszú folyosón, ami fotósokból áll, és megmutatja, hogy ő az a lány, aki elvarázsolta Bereczkit. Én nem nevezném az életét normálisnak.

- Sosem hiányzott a szerelem?

- Voltam szerelmes.

- Mi történt? - nem nagyon akartam belemászni a témába, de talán azzal is megelégszik, ha csak dióhéjban mesélek el néhány sztorit.

- Diákszerelem volt. Elmúlt, ahogy az általában lenni szokott.

- Tudott róla, hogy mit csinálsz?

- Persze, hogy tudott. Lépten-nyomon azzal villogtam akkoriban, hogy már a családi bizniszben vagyok. Dagadó mellekkel meséltem a nagybátyámról, és arról, mennyivel jobb fej a dédapám, mint Houdini valaha is volt. Nem, mintha Houdinit ismertem volna...

- Nem zavarta?

- Fiatalok voltunk, és azt képzeltük, miénk a világ. Plusz én voltam a főnyeremény. Bolond lett volna otthagyni.

- Szóval menő voltál az iskolában? - mosoly bujkált a szája szélén, amit rám ragasztott.

- Minden adott volt, hogy az legyek. Jó családból származom, nagydumás voltam, és abban az időben szép. Könnyen barátkoztam, jól tanultam, jól sportoltam.

- Mindenki téged akart...

- Meg volt rá az okuk - vállat vontam. Nem tudom, miért olyan nagy szó ez. Népszerű voltam az iskolában. Nagy dolog...

- Most is téged akarnak.

- Mi?

- Csak olvasom a megjegyzéseket a képeim alatt. Kedvelnek téged. Persze, ez nem lep meg.

- Remek! Utálom, ha az emberek elítélik, amit nem ismernek. Sekélyes. Legalább arra lesz időnk, hogy kicsit megismerjenek, mielőtt eltűnök. Mármint, nem kell közönségtalálkozó, vagy ilyesmi, csak lássák, hogy egy vagyok közülük. Bármelyikük lehetne a helyemben - fellelkesedtem, hogy visszakanyarodtunk a munkára. Kezdtem unni, hogy magamról beszélek.

- Nem lesz valami hiteles, ha folyton meglepődöm én is, mert nem ismerlek.

- Azt hittem, elég volt a mesedélutánból - sóhajtva pakoltam magam alá a lábaimat.

- Akkor nem értettél meg... - a fejét rázta, mint a szomorú elefántok.

- Mit nem értettem meg?

- Azt kértem, mesélj magadról.

- Mit akarsz még tudni? Hogy az I Need You a kedvenc dalom? Hogy szeretem a klasszikus dolgokat? Hogy bakeliteket gyűjtök, és félek a pókoktól? - nem akartam megint veszekedésbe fojtani egy beszélgetést. Ahogy kezdett felszökni a pulzusom, vettem két mély lélegzetet, aztán mélyen a szemébe néztem. - Miért akarod, hogy meséljek magamról?

- Ismerni szeretnélek - nem nézett a szemembe. Először elbámult a fülem mellett, aztán a tévét szugerálta, mintha ezzel ő is teleportálhatna az űrhajóra.

- Miért? - behajoltam a tévé elé, hogy mindenképpen rám nézzen. Átnézett rajtam, és vállat rántott, mint egy kisgyerek, akit rajta kapnak, hogy a sarokba dobta a háziját. - Bökd ki!

- Nem akarom, hogy csak egy illúzió legyél...