- Mit mondtál? - csak átlehelte az ajtón a szavakat.

- Jól hallottad! Egy pöcs vagy, és sajnálom, hogy tudom kívülről az összes számod! - én még mindig kiabáltam.

- Gyere ki.

- Tűnj el!

- Gyere már ki, az istenért! - tenyérrel csapott az ajtóra, amitől összerezzentem, és a kilincs felé nyúltam. Lassan nyitottam ki. Ólomlábas perceknek tűnt, míg teljesen kitártam. Ott állt előttem, szaporán kapkodta a levegőt, a tekintete örvénylett. Mielőtt érzelmeket olvashattam volna ki belőle, sarkon fordult, és a nappaliba ment. Követtem, vártam, míg lehuppan a kanapéra, én a fotelbe ültem, lábaimat magam alá pakolva.

Amíg farkasszemet néztünk, csak az járt a fejemben, mekkora érzéketlen bunkó. Képes volt azzal takarózni, hogy meggyanúsított, hogy valaki mással fekszem össze, miközben vele tervezek. Nem hittem el, hogy ennyire alattomos húzásai is lehetnek.

Arra számítottam, hogy maximum azon veszhetünk össze, hogy helyesírási hibát talál a forgatókönyvben. Esetleg egy helyszínen különbözünk össze. Sosem hittem volna, hogy semmi köze nem lesz a munkának ahhoz, hogy egymásnak ugrunk.

- Hogy érted, hogy tudod a dalszövegeim? - ő törte meg a csendet.

- Azt mondtam, kívülről tudom a számaid. Csak hogy világos legyen.

- Akkor így. Miről beszélsz?

- Tudod mit, hagyd a francba a színházasdit, jelentkezz zombinak a The Walking Dead-be. Nulla a felfogásod! Mégis mit nem értesz azon, hogy a rajongód vagyok?

- Miért nem szóltál róla?

- Nem tartottam fontosnak - vállat vontam, és a zoknim kezdtem fixírozni. Elkapott.

- Hogy tessék? - úgy tett, mintha nem hallott volna jól. Előrehajolt, a szavaiból csöpögött a cinizmus. - Nem tartottad fontosnak, hogy elmondd, hogy titokban a rajongóm vagy?

- Mégis min változtat ez? Mit gondolsz? Hogy titokban blogot vezetek rólad? Hogy én vagyok a rajongói klub elnöke? Hogy követlek? Hogy arról álmodozom, hogy egyszer jössz, belém szeretsz, és boldogan élünk, amíg meg nem halunk?

- Honnan tudhatnám, hogy nem ez történik? Nincs saját életed! A kitalált fikcióiddal azt csinálsz, amit akarsz!

- Hogy érted azt, hogy nincs saját életem? - irtózatosan feldühített. Senki nem vágott még ilyen ocsmányságot a fejemhez.

- Gondolkozz már, Teodóra! Ha egyáltalán ez a valódi neved... Mielőtt velem találkoztál, egy buzi vállalati igazgató feleségének adtad ki magad! Több mint egy évet azzal töltöttél, hogy valaki más voltál. Előtte Isten tudja, ki voltál! Mikor lehettél volna önmagad? Honnan kéne tudnom, hogy most éppen Egry Teodórával beszélek, és nem egy szereppel? Rajongasz? Hát fújd fel! Ha ez igaz, becsaptál!

- Micsoda?

- Becsaptál! Elhitetted velem, hogy nincs senki az életedben, akinek oltárt emeltél. Erre az arcomba vágod, hogy én vagyok az?

- Nem látom a dolog becsapás részét - a fogaim között szűrtem a mondatot, és igyekeztem nem elküldeni melegebb éghajlatokra. Mi a fészkes fenéről beszél?

- Most az egyszer legyél őszinte, a francba is! - megijedtem a dühtől, amivel arcon csapott, holott itt még mindig én voltam az áldozat. Megint. Mindig.

- Mégis mit vársz tőlem? Hogy áradozzak rólad egész éjszaka? Hogy valljam be, mennyire odavagyok a munkáidért? Hogy szinte az összes darabod láttam a premier napján, mióta az Operetthez szerződtettek? Hogy már az első kislemezed a kezdetek óta ott figyel a lejátszómban?

- Ez komoly?

- Azt mondtad, legyek őszinte. Hát birkózz meg vele, és takarodj végre a tetves házból! - kikelve magamból ordítottam rá, mielőtt még azt is elárulom neki, hogy egyszer elképzeltem, mi történne, ha valóban egymásba habarodnánk. Ez az álomkép még sosem tűnt távolibbnak.

Szó nélkül felállt, és a bejárati ajtóhoz sietett. Feltépte az ajtót, a küszöbről még eresztett egy szemrehányó nézést felém, aztán becsapta maga után az ajtót, akkora erővel, hogy talpamban éreztem a rezgéseit.

*

A háromnapos szabadságom megtoldottam egy táppénzes papírral, ami egész hétre távol tartott a cukrászdától. Nem lettem volna hiteles Jermann Amália, aki majd kiugrik a bőréből, hiszen a kedvence érte tett valamit.

Ezen a héten Egry Teodóra voltam, akinek a kedvence a földbe tiporta, és hazugnak nevezte. Ez Michael Jacksonnal sosem fordult volna elő... Nem véletlen, hogy nem szóltam Zolinak a rajongásról. Nem véletlen, hogy senkinek nem szólok róla.

Miután Zoli kicsörtetett a nyaralóból, nem volt tovább ott maradásom. Még azon az estén berúgtam a cidertől, üvöltve énekeltem a számomra legkedvesebb dalokat a lejátszómból, aztán másnap, lüktető fejfájással visszavezettem a fővárosba, és magamra zártam a lakásom ajtaját. Se anyámnak, se a legjobb barátnőmnek, de még Virágnak sem vettem fel a telefont. Teljesen elszigeteltem magam a külvilágtól, egyedül a bakelit lejátszómat voltam hajlandó bekapcsolni.

Pontosan ettől tartottam.

Nem véletlen, hogy nem mutatom ki az érzelmeimet egy vadidegennek, akit csak hírből és médiumok által ismerek. Miért kéne tudnia, hogy ő a legféltettebb álmaim netovábbja?

Minden úgy történt, mint azokban a borzasztó lidércképekben, amikor arra gondoltam, hogy vagy Zoli vagy Michael, vagy esetleg Jim Morrison megneszeli, hogy kedvelem őket. Utóbbi kettővel persze problémásabb lett volna. Már csak azért is, mert nem hiszek a szellemekben. Legjobb tudomásom szerint a dupla M mindkét tagja a halottak táborát erősíti.

Bereczki nagyon is él. Él, és most már tisztában van az érzelmeimmel. Tudja, hogy elé dobnám a szívem. Tudja, és kriminális hidegvérrel taposna bele, aztán elégedetten sóhajtana, aztán hetekig visszajátszaná a hangot, amit a vér fröccsenése és az inak pattanása hallatott a cipője talpa alatt. Tetszene neki a hang. Hasonló effektet keresne az új slágeréhez.

Mi lenne ezalatt velem? Semmi.

Úgy tennék, mintha mi sem történne. Megjátszanám, hogy minden rendben van. Belül pedig szép lassan meghalnék. Úgy érezném, egyesével állnának le a szerveim, mulekulánként bomlanának fel, addig meg sem állva, míg nem maradok én is egy, valamelyik ZS kategóriás zombiapokalipszis film tucatszereplője, aki csak csont és bőr, belül pedig teljesen elrohad. Valószínűleg még azt is beképzelném, hogy fekete trutyit köpök.

*

- Teo! Hol az ördögben vagy? - Előd kiabált a bejárati ajtó felől. Még mindig nem szoktam meg, hogy van saját kulcsa, amit sunyi módon eltitkolt előlem, ismeretlen okok miatt. Remélem, nem a harisnyáimat próbálgatja titokban...

- Nappali...

- Hála Istennek! - őszintének tűnt a megkönnyebbült sóhaja. Mellém telepedett a kanapén, a hátamnál támaszkodott a háttámlának, és közelebb hajolt, mintha csak valami halálos kór jeleit keresné rajtam. - Mi a szar van veled?

- Zoli tudja, ki vagyok...

- Persze, hogy tudja! Van egy egész aktája. Vagy száz oldal.

- Tudja, hogy szeretem...

- Mi van? - megütközve nézett rám, mintha Batmant látná, miközben a lábát epilálja.

- Nem úgy értettem.

- Hála az égnek! Még a végén ki kellett volna rúgjalak - sóhajtott, és a konyhába vonult, hogy pár perccel később két pohár narancslével üljön vissza. A kezembe nyomott egyet, nagyot kortyolt a sajátjából, én csak óvatosan emeltem a számhoz, tekintve, hogy még félig feküdtem.

- Baszki! Ebben vodka van?! - majdnem az arcába köptem.

- Még szép! Válsághelyzet van.

A szemeimet forgattam, ő bekapcsolta a tévét.

- Mit akarsz tenni? - ID-t néztünk, éppen egy hullaházas jelenetnél tartott a történet.

- Megtámadhatom a szerződést?

- Nem hinném... - sajnálkozva nézett rám, most rajtam volt a sor, hogy nagyot húzzak a poharamból.

- Miért nem?

- Nagyapa nem bízott semmit a véletlenre. Ő dolgozta ki a szerződést. A Szerződést. Megtámadhatatlan. Mi nem tehetünk semmit. Hacsak a megrendelő nem bontja fel, meg van kötve a kezünk.

- Francba! Ennyire már ismerem. Sosem fog szerződést bontani. Szándékosan csinálja. Eltelt négy nap! Ha akarta volna, már rég megtette volna.

- Mit gondolsz, miért nem teszi?

- Hogy bosszantson? - vállat vontam, és felültem. - Fogalmam sincs. Csak azt tudom, hogy dacból sosem tenne ilyet. Most pedig telve van csökönyösséggel. Miattam. Hogy az igazát bizonyítsa. Hogy miattam van minden. Hogy igazából ő nem is hibás...

- Tudod, ki volt az a nő?

- Honnan tudsz róla, hogy nő van a dologban?

- Jesszusom... Ne lepődj már meg mindenen!

- Fogalmam sincs... Nem volt ismerős a hangja. Nem, mintha bárkinek a hanga ismerős lenne, aki a közelében van

- Akarod tudni?

- Miért nézel rám úgy, mintha attól tartanál, hogy igent mondok?

- Mert a helyedben nem lennék rá kíváncsi. Kockázatos. Egyértelműen fenyegetettséget jelent.

- Tudni akarom.

- Gyere ide - felállt, és felém tárta a karjait. Régen nem ölelkeztünk. Az is inkább csak esetlen

vállveregetés volt. Most mégis szükségét éreztem, hogy magához szorítson. Ennyire csinált szentimentális barmot belőlem a helyzet. Felkeltem, és hagytam, hogy magához szorítson. Sosem volt még ekkora szükségem arra, hogy a nagybátyám legyen.

Előd hasonlított rám legjobban a családból. Vagyis, én rá hasonlítok a legjobban. Taszítjuk az emberi kapcsolatokat, és a munkánknak élünk. Ha összetörünk, azt olyan hévvel tesszük, mint ahogy a munkába vetjük magunkat. Ennek végtelenül egyszerű oka van: a szélsőségeket éljük meg igazán. Nincs olyan, hogy kicsit örülünk valaminek. Nincs olyan, hogy kicsit elszontyolódunk. Vagy kicsattanunk a boldogságtól, vagy összeomlunk.

- Ki az a nő? - a vállába mormoltam a kérdést, és mindennél jobban szerettem volna azt a választ kapni, hogy az egyik munkatársa, vagy az unokahúga, vagy a takarítónője.

- Emlékszel arra a csajra, aki tavaly köpött a hálószobatitkairól? - nem válaszoltam, csak morogtam. Igennek vette. - Vele volt. Az utóbbi héten többször is láttuk a lakása körül a lányt. Ott volt a karácsonyi koncerten. Aztán szilveszterkor újra találkoztak. Azóta egyre több időt töltenek együtt. Sajnálom - felteszem, érezte, ahogy a könnyeim elárasztják a pulóverét.

Nem tudtam megszólalni. Képtelen voltam arra, hogy felemeljem a fejem, és a szemébe nézve azt mondjam: Semmi baj, minden rendben, megoldom.

Semmi sem volt rendben. Fogalmam sem volt róla, mihez kezdjek most.