- Ne csináld! Megsértettelek, meg akarom beszélni!

- Nem. Nem sértettél meg. Csalódtam benned. Óriási a különbség. Most menj, szerdán találkozunk - kituszkoltam a bejárat elé, és rácsaptam az ajtót.

Visszacsörtettem Palihoz és előadtam egy borzasztó béna szöveget egy dühös exről, akivel semmilyen körülmények között nem találkozhatott, mert a pasi az élő fába is beleköt, ami egyikünknek sem hiányzik. Láttam rajta, hogy szeretne még lovagolni a témán, de inkább gyorsan a lepkékre tereltem a szót.

- Szóval lepkék, mi?

- Jobb szeretem a pillangó szót. A lepkéről mindig a dagadt molyok jutnak eszembe. A pillangó kecses és elegáns szó.

- Nem is sejtettem, hogy valaha ilyesmit hallok a szádból - szerettem vele incselkedni. Ő flörtnek vette, én viszont véresen komolyan gondoltam. Nándor Pál szájából az elegáns és a kecses szó úgy hangzott, mintha én egyszer csak vásári kocsis modorban szolgálnék ki valakit a cukrászdában.

- Nevess csak! De ez egy nagyon komplex hobbi! Elkapod, vigyázol rá, preparálod, beteszed a többi közé...

- Aztán csak nézed, mint aki jól végezte dolgát.

- Tulajdonképpen igen.

Órákig különböző fajokról mesélt, kalandokról, hogyan kapott el egy-egy példányt. Ezek a történetek már erősen kiszínezetten kerültek hozzám, de nem hibáztatom érte; mindenki szeretne kicsit Indiana Jones lenni. Elhívtam a sarki indiai étterembe, aztán ki ki a maga útján hazament. Nem akartam sokáig feltartani, ő sokkal korábban kel a holnapi munka miatt, nekem meg még össze kellett raknom Zoli megjelenésének forgatókönyvét, ami a kamu-születésnapomon; 6.-án esedékes.

Tulajdonképpen nincs benne nagy ördöngösség. Majd az egészet Zoli találta ki, azt akartam, hogy olyan legyen a helyzet, amiben természetesen és kényelmesen érzi magát. Persze, ez még azelőtt volt, hogy magamra hagyott. Bár, ha igazán őszinte akarok lenni magamhoz, a harag elszállt.

Ez már nem is bántódottság. Egyszerűen csak kiábrándultam. Olyannak ismertem meg abban a pár napban, ami szöges ellentéte volt annak, amit néhány perc leforgása alatt művelt velem. Valahol meg is kell értenem, hogy a fellépés fontos, és neki mennie kell, ha menni kell, valahol azért mégis sajnálom magam, hogy ez lett a vége, és hogy ebben a csatában nekem kellett vérző sebeket nyalogatva hazakullognom.

A csalódottság a var a sebeimen. Olyan őszinte volt az a néhány nap. Felhőtlen, boldog. Azt éreztem, hogy ezzel az emberrel akarok együtt dolgozni. Nem azzal, aki az elején rébuszokban beszélt velem, és ide-oda csúszott a széken idegességében. Nem azzal az emberrel, aki a kezdetek előtt majdnem befejezte. Én azzal a Bereczki Zoltánnal akartam dolgozni, aki képes volt egy órával előbb kelni, hogy reggelit csináljon nekem. Aki ugyanezen oknál fogva felvert, hogy miért nincs a hűtőben tojás, holott az ő omlettje tökéletes, és mind tudjuk, hogy ahhoz kell tojás. Később, amikor már az asztalnál ettük az omlettjét - ami tényleg finom -, bevallotta, hogy okosabb lett volna, ha egyszerűen csak elcseni az előszobaszekrényről a kocsikulcsot, és bevásárol. Tetszett az a Zoli, aki a pirítósába pusmogva bevallja, hogy hibázott. Aki megvágja az ujját hagymapucolásnál, aztán akkora feneket kerít a balesetnek, mintha háborúból jönne.

Ettől volt fájdalmasabb a csalódás. Ezektől az apró gesztusoktól, amik annyira emberivé tették, hogy legszívesebben azonnal belevágtam volna az ügy közepébe, hogy nap mint nap hasonló emlékeket gyártsak vele.

*

- Jó reggelt! - vidáman köszöntem az üzemben mindenkinek, hiszen a születésnapján mégiscsak jó kedve van az embernek. Még ha nem is az igazi születésnapját ünnepli.

- Morgen! - Olívia a pult mögött várt rám, és igyekezte eltakarni a háta mögött az ajándékom, ami egyszerűen olyan papírral volt becsomagolva, mint amilyenekbe a süteményeket is csomagoljuk. Kéznél van, minek költenének csomagolópapírra.

Szó nélkül pakoltam ki a teraszt, igyekeztem figyelmen kívül hagyni, hogy mekkora sürgés megy a hátam mögött. Az egész egyébként nem szól másról, mint a nyitás előtti tíz perc, amikor összetrombitázzák a cukrászokat, eladókat, és felköszöntik az ünnepeltet. Mindenki kap egy pohár pezsgőt, Roland; a pék előad egy rögtönzött szonettet, amit nagyjából azon a reggelen talál ki, és igyekszik az ünnepelt minden ismertetőjegyét belepréselni. Nevetünk, megjön az ajándék, koccintás, aztán mindenki mehet a dolgára.

Pontosan így volt ez az én megrendezett 24. születésnapomon is, január 6.-án, háromnegyed 11-kor.

- Lia! Gyere már! - Olívia nem éppen a bájolgásról híres, de ettől kedvelem igazán.

- Pillanat! - visszadobtam a helyére a rongyot, amivel igyekeztem eltüntetni az ablakon lévő ujjnyomokat, aztán egy hosszú csúszással az üzem ajtajánál voltam, ahonnan Olívia betuszkolt az egyik márványpult mellé, ahol a szokás szerint az ünnepelt áll.

Bevezetés nélkül Roland rázendített a versikére:

Drága Lia, merthogy a neved; Amália.

Téged köszöntünk ma sok szeretettel,

Még ha sok időt nem is töltöttél eddig köztünk el.

Annál jobban szeretünk mi;

És egy szép napon reméljük - a Bereczki Zoli.

Azt a keveset, mit eddig tudunk feltárom;

Például, hogy titokban Michael Jacksont is imádod.

Honnan tudom? Egyszerű a válasz,

A rádióban csak neki adsz dupla ballaszt.

Neki már nem rajzolhatsz mézeskalácsot,

De Zolinak igen, cserébe megcirógatja a virgácsod.

Köszöntelek születésnapodon minden szeretetünkkel,

Zoliét is csak én adhatom át, de az ő nevében is ordítjuk, hogy:

Boldog Születésnapot Kívánunk!

Nem túlzok, hogy könnyesre nevettem a szemem. Igaz is volt, vicces is volt, és ahányszor előfordult Zoli neve, úgy hiszem, a terv is működik. Ezek után nem kételkedem benne, hogy a többiek elhitték, érte vágyakozom. Sejteni pedig még csak nem is sejtik, hogy számukra is tartogat meglepetést a mai nap.

Az ajándékomban sem kellett csalódnom: egy vasalt póló, összeszerkesztve a cukrászda lógója Zoli egyik fotójával, és egy Michael Jackson lemez. Az utolsó, amit már halála után adtak ki. Meghatott, hogy ennyire figyeltek rám. Mindezt úgy, hogy a Jackson iránti rajongásom továbbra is titok, de az önkéntelen mozdulatokat, a zsigeri örömöt nem tudtam még előlük sem elrejteni. A nyakamat rá, hogy Pali adta le a drótot. Az ő asztalán áll a rádió.

Zolival azóta nem beszéltem, hogy rám törte az ajtót, leszámítva a reggeli SMS váltást, miben figyelmeztettem a délután két órára, amikor meg kell érkeznie.

Lassan telt az idő, ahogy a mutatók lustán körbejártak, annál inkább lettem én izgatott.

Papírforma szerint 1:50-kor kimentem az ebédszünetemre. Ez egy negyed órás hosszú szünet, ahonnan; ha minden jól megy, valaki kifut értem és berángat, mert Bereczki Zoltán az üzletben van. Én halál nyugodtan besétálok, és kiszolgálom.

- Mit szólnál, ha tényleg bejönne? - Emmával támasztottuk a pultot, jobb híján a kókuszgolyókat tologattuk ide-oda. Nem volt ma túl nagy a forgalom.

- Mármint Bereczki? - úgy tettem, mintha elgondolkodnék. - Lefagynék. A végtagjaim kocsonyává válnának, de kiszolgálnám. Aláíratnám a pólóm. Aztán, ha elment, a wc-be mennék sírni.

- Szép. Majd szóval tartom, ha nem indul a rendszer - mindketten nevettünk, aztán mivel ütött az órám, kikéretőztem szünetre. Kényelmesen tettem az ebédem a mikróba, aztán leültem, és vártam. Késett. Emma kilenc perccel később tépte fel az ajtót.

- Tegyél le mindent, hozd a pólód, vedd le ezt az undorító kardigánt, és gyere! - visszafutott, én meg úgy tettem, ahogy kérte, bár a kardigánt nem értettem. Ez az egyik kedvencem. Sietve a pult mögé kocogtam.

Elkezdődött.

- Jó napot kívánok, tessék! - a hangom éppen annyira remegett meg, hogy a többiek azt higgyék, borzasztóan ideges vagyok. Tényleg az voltam, de feleannyira sem, mintha ez lenne a valóság.

- Jó napot! Pár szelet sütit vinnék - Zoli mosolyogva nézett a szemembe, és ahogy az a nagy könyvben meg van írva, hosszan bámultunk egymásra.

- Körülbelül hány szelet lesz? - én továbbra is adtam a magabiztosat játszó eladólány szerepét.

- Tessék? - ez volt az első jel. Az összezavarodott színész, aki első látásra beleszeret a lányba.

- Hány szelet süteményt visz nagyjából? A tálca mérete miatt kérdezem - kedvesen mosolyogtam, de rajtam is egyre jobban látszott, hogy beleveszek a jelenetbe. Legalábbis úgy hiszem, a többieknek ez volt a véleménye. Sóbálványokként álltak egy kupacban az oszlopnál, csak a szemük járt köztünk, a cukrászok az üzem ajtajából leskelődtek.

- Úgy négyet-ötöt. Legyen kettő Dobos, kettő puncs, és próbáljuk meg az idei ország tortáját - szó nélkül pakoltam a álcára a sütiket, aztán jött a következő rövid közjáték.

- Sós karamella a teteje, karamella musse a pálinkával, a tésztája mandulás.

- Tökéletes lesz - mosolyogva bólintottam, és az utolsó szelet tortát is kivettem a pultból. - Adhatok még valamit?

- Nem, köszönöm - a kassza felé indultam, hogy számoljak, és becsomagoljam a süteményt. Zoli vizslató tekintettel követett, minden mozdulatomat úgy figyelte, mintha a retinájába akarná égetni a képet. Mintha a legfontosabb dolog az lenne a világon, ahogy én a csomagolópapírt hajtom.

- 2 270 forintot kérünk szépen - Olívia kapott először észbe, a pénztárgépbe ütötte az összeget, aztán megbökött, és a pólóm a kezembe nyomta. Miután fizetett, felöltöttem a tőlem telhető legzavartabb arcom. - Bocsánat, hogy ilyesmivel pofátlankodom, de kedvelem a zenéjét, és reggel kaptam a munkatársaimtól egy pólót, esetleg aláírná? - laposakat pislogtam, Zoli magabiztosan mosolygott, és a pólóért nyúlt. Emma majdnem megdobta a fekete filccel.

- Persze! Kinek írhatom?

- Amália. Vagyis, csak Lia. Tudja, ma van a születésnapom, onnan a póló.

- Tudom - váll rándítva felelt.

- Honnan?

- A barátnője, Virág vagy négyszer írt nekem, hogy ma van a születésnapja, és feltétlenül lepjem meg, ha tehetem. Hát itt vagyok! Isten Éltesse! - úgy tettem, mintha annyira boldog lennék, mint aki most nyert a lottón.

- Feltétlenül megköszönöm neki... - halkan suttogtam, a többiek mögöttem összesúgtak.

- Örülök, hogy örül. Már dedikált pólója is van! - visszaadta, a filccel együtt.

- Magának meg sütije - mosolyogva toltam felé a csomagot.

- Így van - csilingelt a nevetése, én meg majd kiejtettem a kezemből a sütiket, annyira hitelesen remegett a csuklóm. - Köszönöm. Viszlát! Még egyszer, Boldog Születésnapot, Amália! - sután intettem, aztán zárásként még az ajtóból is hosszan néztük egymást, és a biztonság kedvéért visszanézett, mielőtt kocsiba szállt, és elhajtott volna.