Egy ideig, nem tudom meddig, ott ültünk csendben Yongnam-al, s miközben hevesedő szívverését hallgattam néztem, figyeltem a körülöttünk lévőket. Mondd Yongnsm, valóban ez lesz az a hely ahová igazán tartozhatok én is? Elhihetem, hogy én valóban különleges vagyok s nem csak azért kapom a figyelmet mert... mert "AZT" akarod? Nem mertem feltenni kérdéseim. Főleg azért nem, mert ahogy bújtam Yongnam-hoz sosem érzett nyugalom s béke szállt meg. Bűnösnek, gonosznak éreztem magam gondolataim miatt.
- Nem vagy éhes? - Yongnam kedves hangja, és karom cirógató keze, repített vissza a valóságba.
- Egy kicsit. - mondtam mire ő homlokon csókolt és eltolt kicsit magától.
- Hozok neked valamit. Jó? - elmosolyodott, nekem pedig oly hevesen dobbant szívem mint nemrég az övé.
- Jó. - mondtam csak s még bólintottam is.
- Akkor kicsit itthagylak. - letett engem öléből, aztán kissé odébb menve el is tűnt a bokrok sűrűjében.
Furcsa volt, de fáztam Yongnam nélkül. Féltem is kicsit, még ha nem is kellett volna. Meg aztán egyedül is éreztem magam hiába vettek sokan körbe.
Elmélkedésem néhány felém osonni próbáló kölyök zavarta meg. Figyeltek engem ahogy én őket. Nem kellett sok, hogy felhagyjanak osonási tervükkel. Egyszerűen fogták magukat és úgymond lerohantak engem. Nem tudtam nem mosolyogni, hisz olyan aranyosak voltak. Meg is szaglásztak engem. Volt amelyik prüszkölt, egy-kettő morgott is, de akadt olyan is amelyik egyszerűen csak bújt és simogatást követelt. Aranyosak voltak. Igaz, hogy nem is olyan rég még kinevettem volna ha valaki azt mondja farkas kölyköket simogatok majd.
- Úgy látom máris kedvelnek. - Yongnam amilyen gyorsan tűnt el olyan gyorsan s hirtelen jelent meg. A kölykök nem akartak menni, de Yongnam-nak elég volt rájuk mordulni, hogy otthagyjanak.
- Aranyosak nagyon. - mondtam is neki amit gondoltam.
- Igen, és néha igazán szemtelenek. - leült hozzám, aztán pár gyümölcs féleséget szedett elő ruhájából - Ezeket tudtam csak hozni. - kis fura volt, mintha zavarban lenne.
- Köszönöm. - mondtam némi pírrel arcomon - Kérdezhetnék valamit? - tudni szeretném a miértek egy részére a választ. Annak ellenére is, hogy bennem a félelem az iránt, mi van ha utána megváltozik.
- Persze. Mondd csak mit szeretnél. - nyugtatni akart, biztos ezért tette kezét kezemre.
- Én.. - elszállt minden bátorságom - csak azért vagy ilyen kedves velem mert.. - nem mertem rá nézni, inkább kezembe véve egy gyümölcsöt, egy barackot, néztem - mert.. amiatt.. - számba kellett harapnom s visszafolytani a torkomba gyűlő gombócot - mert úgy érzitek olyan vagyok mint Zelo? Közeledtetek volna ha nincs az a.. dolog? - nem könnyeztem, még nem, de meg kellett dörzsölnöm szemeim, hogy ez ne is következzen be. Legnagyobb meglepetésemre Yongnam először magához húzott s megölelt szorosan, és csak aztán szólalt meg.
- Mindig éreztem, hogy egyszer találkozni fogok egy olyan különleges személlyel akit a sors nekem szánt. Sosem érdekeltek az ilyen kiválasztottakkal kapcsolatos dolgok. Sosem akartam csak azért társat mert az elrendeltetett. - beszéd közben karom s hátam simogatta. Furcsa mód ezzel meg tudott nyugtatni. - Aztán jöttél te. Szó szerint belém rohantál - emlékszem, akkor ő volt csak aki segítségemre kelt - és akkor ott tudtam, te vagy az akit mindig is kerestem. Sosem éreztem még olyat mint akkor ott és azóta. Én nem tudom mi lesz eztán, de - itt tolt el kissé és nézett szemeimbe furán csillogó szemeivel - azt viszont igen, hogy nekem csak te kellesz, csak rád van szükségem, nem holmi kiválasztott valamire. - akaratom ellenére folytak le könnyeim arcomon szavai nyomán. Talán ezért s miatta, gondolkodás nélkül tettem amit tettem, kerültem közel hozzá s érintettem ajkaimmal ajkait. Nem volt célom a dologgal, mégis viszonzásra talált. Yongnam gyengéd csókba vont engem melyből nem akartam szabadulni. A világ mintha ismét megszűnt volna létezni, mintha csak mi lettünk volna, körbevéve ki nem mondott szavainkkal s érzelmeinkkel.
Nem bántam s nem is ellenkeztem mikor Yongnam karjaiba vett s felemelt engem, majd megindult velem valamerre. Nem nézte, s én sem, merre visz, mégis tudta hová tart, hisz egyszer sem botlott meg.
Utunk egy kifejezetten tágas, bár kissé hűvös, barlangba, annak is a mélyére, vezetett. Ott tett le engem, ott csókolt meg újra s ott vont ismét bűvkörébe. Mert igen, úgy éreztem elvarázsolt engem. Nem bántam, ahogy azt sem hogy miközben csókolt szorosan magához húzott, s hogy kezei közben, lassan, olyan helyeken érintettek ahol más még előtte sosem. Gyengéden döntött le egy puha fekhelyre a földön, gyengéden csókolt tovább s fedezte fel kutakodó ujjaival testem. Lassan szabadított meg ruháimtól, hogy minden egyes darab után mámorító csókokkal terelte el figyelmem. De... rég nem érdekelt már más, és nem is figyeltem másra csak őrá. Kezeim vezetve vetkőztette le magát is. Zavarom az eget verdeste, de mégis akartam a folytatást.
- Yongnam... - szólaltam meg kissé furán miközben kezem a már csupasz mellkasához fogta.
- Tudom.. - csókolt nyakamva s harapott is meg ott, melynek nyomán felnyögtem - vigyázni fogok rád. - súgta fülembe amit aztán meg is nyalt, ezzel kis sóhajt csalogatva elő belőlem.
Kaptam még csókot, vagyis.. inkább csókokat meg kis harapásokat nyakamba ami után, s kicsit közben is, még számomra is fura hangok hagyták el szám. Eközben fordított engem hasra, majd árasztott el így is csókokkal, szépen haladva alfelem felé. Mikor aztán odaért felemelte alfelem és... hát olyat tett fenekemnél amire igazán nincsenek jó vagy helyes szavak. Legyen elég annyi, hogy igencsak szégyentelen hangok hagyták el szám közben. Yongnam pedig csak morgott és úgy tűnt, nagyon úgy tűnt, hogy elégedett. Úgy elragadott a hév és a sok új érzés, hogy képtelen voltam ép ésszel gondolozni. Ezért is ért váratlanul az éles fájdalom mely alfelembe nyilallt. Yongnam fogott magához, morgott és... és éreztem őt. Ott.. ott bent, magamban. Iszonyatosan fájt, szabadulni vágytam, ám mégsem kapálóztam. Yongnam csókokt, harapdált ahol ért engem és ezzel valahogyan maradásra bírt. Fura ugye? A fájdalom ellenére nem akartam, hogy elengedjen engem. Kis idő elteltével meg is mozdult bennem, ezzel új érzések és hangok sokaságát előcsalogatva. Hamar elérte, nem tudom hogyan de megtette, hogy ajarjam a folytatást, sőt, hogy követeljem, ahogy azt is hogy akarjam ne legyen vége. Hangjaink s úgy minden mintha felerősödött volna. Teljes kábulatba estem.
Érezni kezdtem, hogy hamarosan itt a gyönyörteljes vég, s tudtam hogy Yongnam is érzi, ezért fokozza a tempót. Pár pillanat s csak egy hangis morgást és egy sikolyt lehetett hallani.
Ezek voltunk mi, én és Yongnam.
Akkor még nem szégyelltem magam. De utána, mikor tisztult tudatom már igen. Csak bújtam Yongnam-hoz miután elengedett. Ölelt is szorosan és összevissza csókolt engem.
Hosszú percek teltek el így, boldogan, nyugodtan s viszonylagos csendben. Ezt az idillt csak gyomrom korgása zavarta meg.
- Nem is ettél. - puszilgatott még, meg orrát arcomhoz s nyakamhoz dörgölte - Haza kell vigyelek téged, hogy rendesen enni tudj. - bújt most és én a világ legkülönlegesebb emberének éreztem magam - De egy kicsit maradjunk még így.
- Jó... - simítottam fejét, közben pedig boldogságom cseppjei folytak le arcomon - Yongnam.. én úgy érzem otthon vagyok.