A következő nap egy kicsit húzósabb volt, és lehet, hogy ha nem figyelek oda eléggé, akkor most az ellenfelem helyett én feküdnék a hulla háznak kinevezett alagsorban.

Reggel minden gördülékenyen ment, lementünk reggelizni, és őszintén szólva kezdem unni az itt létet. A kaja rohadt jó, mindig legalább négy csillagos fogásokat kapunk, így szinte biztos, hogy felszedtem néhány kilót. Inkább csak már hiányzik az otthoni légkör, a barátok, az emberek, a család, az atmoszféra és úgy minden.
Elegem van a versenyből, és már az sem érdekel, ha nem mi nyerjük meg, csak legyünk túl az egészen anélkül, hogy elveszítenénk több embert. A tegnapi és a mai nap folyamán eddig négy emberünk veszett oda, de szerntem még így is valahol az elsők között lehetünk, a Halottakkal az élen. 

HongYun meglepően csendes, hozzám sem szólt egész idő alatt, holott gyakran láttam, hogy figyel. Nem különítettem neki túl nagy aggodalmat, hisz néha a kelleténél tovább bámul rám, amit sosem értettem, de elkönyveltem annak, hogy csak elmebeteg és szeret másokat mustrálni. Azonban ez nem olyan volt, mintha ténylegesen leszállt volna rólam, hanem inkább olyan, mint a vihar előtti csend. Fél szememet mindig rajta tartottam ha megpillantottam a folyosón, a gyakorló teremben, mert nem tudtam, hogy készül-e valamire, és hogy ha igen, akkor mire. Mindenesetre kezdtem hiányolni a napokat, amikor zaklatott és random megállított, hogy mondjon valami faszságot, mivel akkor kevésbé tűnt furcsának és nem gyanakodtam rá annyira.

Ismét a kis padon ültem. A csapatom fentről figyelt és természetesen mindenki izgult. Eddig jól teljesítettünk, én voltam az utolsó a családból, és tűkön ülve vártam, hogy szólítsák a nevemet. Amikor ez megtörtént, azonnal felpattantam, és az asztalhoz sétáltam, hogy levegyem róla a fegyvereket. Az ellenfelem is megjelent velem szemben. Szemei legalább olyan eszelősem ragyogtak, mint MiRa-nak és legalább annyira volt pszichopata is. Már ekkor tudtam, hogy nem lesz könnyű dolgom, az ilyenekkel mindig vigyázni kell. Nekik általában nem számít, hogy életüket veszíhetik, a lényeg, hogy giylkoljanak, hogy vér follyon és hogy lássák a másik embert szenvedni. Tudtam, hogy most nekem sem szabad visszafogni magam és hogy rettentően koncentrálnom kell, máskülönben ott maradok. 

Mivel nem változtatják a fegyvereket, így ugyanaz a kínálat volt ma is, mint tegnap. Éreztem, hogy őt nem fogom tudni olyan könnyen leteríteni, mint a tegnapi csajt, így a dobó késeim egyelőre az övtartóban pihentek. Jobb kezemben szorongattam az Ontario katonai kést, és vártam, hogy megszólaljan a duda szó.

Nem sokkal később mind a ketten elindultunk. Próbáltam minden egyéb dolgot kizárni és csak a jelenre koncentrálni. Arra összpontosítani, hogy ha nem jutok ki, akkor rengeteg embert hagyok cserben, sokaknak okozok fájdalmat, kezdve Jungkook-kal és a szüleimmel.

Gondolatmenetemből egy felém repülő kés szakított ki, amit csak azért sikerült hárítanom, mert rengeteget fejlesztettem a reflexemet, így már gyakorlaton is csináltunk hasonlókat. Elhajoltam, majd az egyik téglafal mögé léptem, és nagyot sóhajtottam. Ha tényleg életben akarok maradni, akkor nem kellene a családom tagjait felsorolni a fejemben, mert ha így haladok , akkor egyel kevesebb lesz köztük. 

Az ellenfelem hisztérikusan felnevetett, majd elhajított még egy kést, amit elterelés gyanánt csinált, ugyanis így egy pár lépéssel közelebb kerülhetett. Hallgatóztam és én is a kisebb fegyvereimhez nyúltam. Megráztam a fejemet, ahogy próbáltam magam felkészíteni a következő cselekedetemre. Felegyenesedtem, és szembe fordultam a fallal. Dobó késeimet a kezembe véve kezdtem el oldalazni jobbra, majd miután megpillantottam ellenfelem, automatikusan elhajítottam kettőt, ám ő sem volt rest, felém dobott hármat, amiből egy el is kapta az alkaromat.

Felsikoltottam, ahogy az éles fájdalom belém hasított, és a beton fal mögé siettem, ezzel eltűnve szemei elől. A sebemre pillantottam, ám szerencsémre nem ment mélyre a kés, nagyjából másfél-két centire lehetett bennem, ami ugyan kevés, még is iszonyúan fájt. Beharaptam a számat, majd egy gyors és határozott rántással kihúztam az éles tárgyat a bal karomból. Sóhajtottam egyet, és szaporább lett a levegő vételem is, ahogy szivárogni kezdett a vér a húsomból.

- Mi van, te kurva? - Kiáltotta el magát az ellenfelem, mire felemeltem a fejemet. Kezdett felmenni bennem a pumpa, és nem csak azért, mert lekurvázott, hanem mert miatta elszakadt az egyik kedvenc dzsekim.

Felálltam, és egy pillanatra lehunytam a szemeimet, hogy összeszedjem minden gondolatom, és egy gyors tervet kaparjak össze. Megforgattam ujjaim között a dobó kést, majd ellöktem magam a betontól. Kiléptem a takarásból, és azonnal elhajítottam az éles tárgyat, ami az ellenfelem combjába állt.

Eltátott szájjal kapott a fájó testrészéhez, majd szinte azonnal felegyenesedett, és elindult felém. Jó tudni, mennyire megviselte.

Egymás után dobta el a hat darab dobó kést, így már egy sem maradt nála, egyedül csak a katonai kése. Egyik sem talált és mivel nekem még volt, így most fordítottunk az álláson.  Én soroztam meg a maradék éles tárggyal, ami a birtokomban állt. Egy kivételével az összeset blokkolta, ami pedig a jobb vállát találta el. Születésem óta benne vagyok a szakmában, de mindig meglepődöm rajta, amikor egy elmebeteg nevetésben tör ki, ha fájdalma van. Ez a ribanc sem tett másképp; vihogni kezdett, ahogy rám nézve kihúzta magából a két kést, majd a földre dobta, és a combjára erősített tartóból kikapta a fekete Ontario kést, és egy tizedmásodperc töredéke alatt indult meg felém rohanva. Kaptam az alkalmon, és én is elindultam felé.

Dühös voltam és próbáltam a mérgemet kitölteni rajta. Az életem volt a tét, ami mindennél értékesebb és muszáj volt túlélnem. Nem csak magamnak, de a most már fentről figyelő HyunSi-nek is meg akartam mutatni, hogy képes vagyok rá. 

Az ellenfelem azonnal lendítette a kezét, amelyikben az éles tárgyat markolta, így felemeltem a karomat védekezés gyanánt, amivel megtartottam az ő alkarját. Csak éppen azt felejtettem el, hogy a bal karomat sérülés érte, így felnyögve engedtem egy pillanatra a tartásomon, majd újra kiegyenesítettem a kezemet, annak ellenére is, hogy piszkosul fájt. A fokozott izgalom, félelem és fájdalom miatt az adrenalin szintem megemelkedett, ami azt is lehetővé tette, hogy anélkül harcoljak és küzdjekk, hogy nagyobb tudomást vennék az esetleges nyílt sebekről, vagy a tényleges fájdalomról.

Jobb kezemet én is lendítettem, hogy elvágjam a torkát, ám ő ugyanúgy kivédte, mint én. Farkas szemet néztünk, ahogy mind a ketten azon erőldködtünk, hogy eltoljuk a másikat, szabat kezet kapjunk és megtegyük az utolsó döfést, ami kiolthatja egyikünk életét.

- Úgy is kipurcansz, te liba. - Vigyordott el, ahogy szemeimbe nézett. Felvontam a szemöldököm, ahogy erőt vettem magamon, majd egész egyszerűen megfejeltem.

Pislogtam egy párat, ahogy hirtelen én is szédülni kezdtem, és abban sem voltam biztos, hogy megúsztam agyrászkódás nélkül, de legalább azt elértem, hogy hátráljon pár lépést. Kihasználva ingatag állapotát meglöktem, mivel abban a pár pillanatban csak ennyire voltam képes, ami arra késztette, hogy hátrálása közben hanyat essen. Azonnal cselekedtem, csipőjére ülve lendítettem a kezemet, hogy egy határozott mozdulattal a mellkasába döfjem, de tekintete felélénkült, elkapta kezeimet, amiket a levegőben tartott. Erőlködve próbáltam lenyomni, hiszen már csak egy pár centiméter választott el attól, hogy találkozzon az éles tárgy a lány ruhájának anyagával, azonban erősebb volt az ellenfelem, mint gondoltam. Nyoma sem volt annak, hogy megfejeltem, sőt, mintha nagyobb erőre kapott volna.

Egy hirtelen mozdulattal ellökte kezeimet, aminek következtében kiesett a tárgy a kezemből, és most én voltam az, aki a földön voltam. Rá ült a hasamra, és két kézzel próbálta a nyakamnak nyomni a kést. Kesztyűben voltam, így balommal a pengét ragadtam meg, a jobbommal pedig a lány kezét.

- Ne is erőlködj. - Rázta meg a fejét vigyorogva. - Csak fogadd el a sorsodat. - Rugaszkodott neki megint, amit felnyögve próbáltam tartani. 

Fájt a karom, és el voltam fáradva. Pár másodperc erejéig elgondolkodtam rajta, hogy mi van, ha ennek így kell lennie. Hogy ha most neki meg kell ölnie, ezzel megnyerve ezt a kört. De aztán a legelső dolog, ami eszembe jutott Jungkook volt. Nem a szüleim, nem a srácok, nem az üzlet, hanem Kook. Mi lenne vele? Tudom, hogy  tökéletesen is boldogul nélkülem, de nem hagyhatom csak úgy ítt, főleg nem így. Túlságosan is szeretem ahhoz, hogy így elmenjek, és nem hiszem, hogy el tudna engedni. 

Egész testemben remegtem, a levegőt kapkodtam, forogtak a fogaskerekek az agyamban, beharaptam a számat is, ahogy már nagyon ki voltam merülve.
Sóhajtottam egyet, majd ahogy fújtam ki a levegőt kiabálva vettem erőt magamon, hogy lelökjem magamból. Ennek következtében kaptam még egy vágást a vállamnál, és a kesztyűm sem bírta tovább, ami azt jelentette, hogy az utolsó másodpercekben már csupasz kézzel tartottam az éles pengét, ami így mély vágást ejtett a tenyeremen.

A lány hátra esett, így megragadtam a kését, majd a sajátomat is magamhoz vettem. Az egyiket a vádlijába döftem, amitől felordított, a másikat pedig egyenesen a mellkasába, a szíve környékére. El sem hittem, hogy ennyire elvesztette a figyelmét, és sikerült a tervem. 

Sóhajtva ültem le a sarkaimra, majd hajtottam le a fejemet, ahogy egy pillanatra kifújtam magamat. Az ellenfelem élettelenül feküdt előttem, kidülledt szemekkel, és enyhén elnyílt ajkakkal, miközben folyt belőle a piros folyadék.

Feltápászkodtam, majd a kijárathoz mentem, ami már nyitva állt a számomra. Kiléptem rajta és az első dolog, amit meghallottam, azok a fájdalmas sikítozások és nyögések voltak, ami az ellenfelem bandája felől érkezett.

Leadtam a fegyvereimet, felírattam a nevemet, majd még jó, hogy vissza fordítottam a fejemet, mert így fel tudtam készülni anya hatalmas ölelésére. Mosolyogva simítottam a hátára, miközben hallgattam ideges szövegelését. Apa megdicsért, és gratulált, a srácok is elkezdtek valamiről magyarázni, de nekem már rég elkalandozott a figyelmem, és azt néztem, ahogy Kook lassan oda sétál a kis körhöz, amit a családom alkotott.

Félrebiccentette a fejét, majd halványan elmosolyodott, és mélyen szemeimbe nézett. Nem mondtam neki semmit, csak oda mentem hozzá, és amennyire a sérüléseim engedték, megöleltem. Lehunytam szemeimet ahogy megéreztem finom illatát, és engem ölelő karjait magam körül. Na igen, enélkül nem tudok élni.

____________________
Hi everyone! ^^ kb hatvan éve nem volt rész, amit nagyon nagyon sajnálok. Jön a vizsga időszak, az elkövetkezendő napokban 5 zhm lesz, szóval kicsit ki vagyok idegileg, de gondoltam hozok nektek egy kis csemegézni valót 💜

Remélem jól vagytok. Vigyázzatok magatokra és legyen szép napotok!

~Zsuni~

💜