○ Nic ○ (ez a fejezet körülbelül ugyanott kezdődik mint az előző)

Nevetségesen vontatottan vettem ki egy pólót a szekrényemből, még azzal se foglalkozva, hogy egyáltalán milyen idő van odakint -rohadtul fáj a fejem - dörzsöltem meg a homlokom, visszaemlékezve a tegnap estémre. Egész éjjel a régebbi tagokkal tisztítottuk és teszteltük a pincében lévő, sokéves fegyvereket. Csak néhányan voltunk, ugyanis a csapat nagyrésze kipurcan John edzésterve miatt, és mivel közülünk mindenki átéltek már egy-két kellemes, egészestés balhét az elmúlt éveink alatt, így nem szorultunk plusz kiképzésre - a kis helységben a hangulat a plafonon volt, és áldottuk az eget, hogy mi különórák nélkül is képesek vagyunk szétzúzni az ellenfeleink koponyáját, ezért a végzetes edzés helyett, nyugodtan szórakozhattunk a pincében. De persze nekem még ezekben az idilli pillanatokban is Amy-n kellett agyalnom, aki valószínűleg a mai napját is azzal a balfasz Gray-jel töltötte. Nem túl sok közöm volt idáig hozzá, de amióta megláttam őket a motorján egyre jobban irritál a sunyi képe - Ekkor bevillant egy jelenet, amint éppen a hangos társaságtól kicsit eltávolodva, rutinos mozdulattal szerelem szét az egyik ősrégi pisztolyt, hogy újra használatra alkalmassá varázsoljam. Eléggé a gondolataimba merülhettem, mert már csak Rob sötét árnyékát vettem észre, ahogy megállt előttem. Szótlanul néztem fel a részeges vigyorba torzult arcára, mire ő csak fogta magát, és mintha tudná, hogy valami nem stimmel, elém rakta jó öreg barátunkat a tequilás üveget... - hát igen. Valahol ekkor kezdődhettek eldurvulni a dolgok. Innentől a program gondolom fokozatosan átcsapott egy őrült iszogatásba, ami valljuk be, nem túl jó ötlet, ha több tucat pisztollyal, gépfegyverrel és egyéb nyalánksággal vagy körbevéve. Igaz csak homályos képek derengenek a folytatásról, de ennyiből már tökéletesen le tudtam szűrni a tényt, miszerint előnyösebb ha a boldog tudatlanságban maradok még egy darabig - lassan cammogtam le a lépcsőn, egyenesen a konyhában lévő életmentő kávé felé. Már az emeleten megéreztem ellenállhatatlanul csábító illatát, és onnantól az se érdekelt ha tegnap felrobbantottuk volna a fél várost, amíg nem kapok minimum egy litert belőle, akár intravénásan a szervezetembe adagolva is. Ahogy közeledtem a konyhánk felé, megpillantottam Robot a falnak támaszkodva, egy óriási pöttyös bögrével. Visszafojtott ásítással intettem felé egyet, amit ő észre se vett. A szeme alatt lévő karikákból bárki meg tudná állapítani, hogy neki is kemény estéje volt.

-Hallod... - túrtam bele a hajamba fáradtan, miközben a kávéfőzőhöz léptem. Még szerencsére félig tele volt, ezért bármiféle felesleges erőfeszítés helyett, csak fogtam magam, és egy húzásra megittam tartalmát, nem pazarolva arra az időt, hogy kitöltésem a csészémbe, hiszen végül úgy is egy helyre kerül. Szórakozottan rápaskoltam a hasam, és már a következő adag kávé lefőzésére készültem. Eközben Rob igaz félig csukott szemmel, de szó nélkül, türelmesen végignézte a műsorszámomat - ...te emlékszel valamire a tegnap éjszakából? - fejeztem be kis idő múlva. Erre a szeme mégjobban beködösödött, és eléggé erősen kellett rá figyelnem, hogy meg értsem mit akar mondani.

-Hogy emlékszek-e...? Ez jó vicc... - röhögcsélt magában enyhén elmezavarodottan - na és te... emlékszel a harminc pisztolyra, húsz gépfegyverre, plusz arra az egy szaros dédnagyapánk korabeli vadászpuskára amit Sara próbált rendbehozni? - ütött meg egy szinttel magasabb hangot, mire csak bólintani tudtam - hát akkor legalább az emlékük megmarad, ugyanis néhány gépfegyveren, meg a puskán kívül mind kibaszottul tönkrement a tegnap esti tűzben - röhögött fájdalmasan a képembe, és újra a falnak támaszkodott.

öhm... szóval ez lehet az a bizonyos fontos dolog, ami kiesett az emlékezetemből... - pár pillanatig még eltartott, ahogy emésztettem magamban az előbb hallottakat, de végül csak fogtam, és nesztelenül mellé dőltem a kávéfőzővel együtt. Mindketten némán figyeltük a kezünkben lévő, fekete löttyöt. Túlságosan fáradtak voltunk ahhoz, hogy ennél jobban kiboruljunk, ha még nem is világrengetően, de legalább a helyzethez képest elvárhatóan.

-Na és, mi a terved... főnök - sandítottam rá végül egy kimerült mosollyal az ajkamon, mire ő csak megrázta a fejét, és a bögréjét letéve ellökte magát a faltól.

-Nic... tudom, hogy mondtam már, de szerintem ezt a vezetősdit nem nekem találták ki - fújta ki hosszasan a levegőt - színte még John is jobb lenne nálam... vagy te - halkította le a hangszínét. Régebben mindketten versengtünk a poszt ért, de miután megszereztem, rá kellett jönnöm, hogy ez nem is annyira szórakoztató mint elsőre gondoltam, és pár hét után az egészet rásóztam Robra. Ahogy eszembe jutott az akkori emlékek váratlanul elröhögtem magam.

-Még csak az hiányozna... Előszöris túl fárasztó, mindenért nekem kéne vállalni a felelőséget, unalmas megbeszélésekre járnék a többi csoport vezetőivel, és aztán ha bármi baj lenne valamennyien tőlem várnátok a segítséget... köszönöm szépen, de nem. Nekem teljesen tökéletes minden így ahogy van - veregettem meg vigyorogva a vállát.

Hiába néha egy börtönökben szórakozó barom, nem véletlenül választottam őt. Ha kell, vagy csak kedve szottyan hozzá, megjelenik, és seperc alatt össze szedi az egész csapatot, gond nélkül megoldva mindent amit akart. Bennem ehhez túl kevés türelem van- ezután nem mondott semmit, hanem egy ideig még csöndben állt háttal nekem, de aztán ahogy rám nézett, már szemernyi nyugtalanságot se láttam rajta - úgy tűnik Robert főnök végre visszatért.

-Először fel kéne vernünk az egész lusta bandát, hiszen már dél is elmúlt - nézett színpadiasan a karórájára - de a fegyverhiánnyal még mindig nem tudok mit kezdeni...

-... hacsak nem mozgósítjuk az aduászunkat - fejeztem be a mondatát, ezzel is őt idegesítve. Ahogy látom újra rendbe van, szóval nyugodtan folytathatom tovább az egoja rombolását... mert hát végülis, mire jók a barátok...

------ ▪ ------

Sietve rontottunk be Sara szobájába. Már ő se aludhatott olyan mélyen, mivel amint átléptük a küszöböt, fájdalmas szitkozódások kezdtek jönni felőle.

-Mit akartok? - szorította nyűgösen a takarót a feje búbjára - korán van. Menjetek vissza aludni... -dünnyögött félálomba, és felénk dobta az egyik párnáját. Még ilyen állapotban is tökéletesen eltalálta vele Robot.

Mióta megismertem nem túl sokat hallottam a múltjáról, de annyit biztosan tudok, hogy fegyverek közt nőtt fel. Ha jobban belegondolok pár éve állított be Rob vele először. Asszem pont egy hosszabb börtönös szabadsága után egyik este, hirtelen csak megérkeztek, természetesen a szokásos felhajtással. Mindkettőjükről szakadta a víz, ahogy véresen beestek a kávézó ajtaján. Az akkori Sara kiszőkített hajával és vad stílusával teljesen eltért a mostanitól. Például pár nappal a megérkezése után közölte velünk, hogy neki „vissza kell menni" valahova, és aztán csak úgy spontán kiugrott a szobája ablakából. Érthetetlen módon az egészet megúszta egy kisebb bokaficammal, de ha Rob nem állítja meg, valószínűleg fájó lábbal is elhagyta volna a kávézót. Mivel az eset után pár napig szinte képtelen volt közlekedni, vagy ha mégis, azt csak fél lábon, ezért végig a többiekkel próbáltunk neki segíteni. Igaz az elején minden nemű támogatást figyelmen kívül hagyott, de egy kis idő után feltűnt, hogy kezd hozzánk szokni, és egyre többször jött le a konyhába is.

-Sara, mennyi fegyvert tudnál beszerezni holnapig? - tért rá Rob gyorsan a tárgyra mielőtt újra célba veszik egy másik párnával. Ő erre abba hagyta a nyekergést, és kikukkantott a paplan alól. Szerintem most akarta felmérni, hogy Rob tényleg komolyan gondolja a kérdését.

-Az attól függ... pontosan miért kéne? - változott meg egy pillanat alatt a hangja, ami pár évi énjét juttatta eszembe. Mivel ő már az este közepénél eltűnt, ezért valószínűleg teljesen lemaradt az „aprócska" balesetről a pincében. Robbal gyorsan elmagyaráztuk a helyzetünket, amit Sara halálnyugalommal végighallgatott, és utána csak azt jegyezte meg, hogy "szóval ezért volt füstszag... azt hittem már valamelyik részeg Ignis-es próbál kaját csinálni a sötétben".

-Na jó, ne reménykedjetek nagyon, de lehet fel tudok hívni egy, két embert, hogy segítsen... bár a mostani anyagi helyzeteinket nézve, ez nem kicsit lesz nehéz feladat - masszírozta meg az orrnyergét, ahogy felült az ágyon miközben a mellettem álló barom majd, hogy le nem teperte örömében. Jobbnak láttam ott hagyni őket, és inkább üres palackokat kezdtem megtölteni vízzel, hogy aztán felhasználhassam azokat, ébresztés céljából.

●●●
Igen tudom, nem kicsit késtem... megyek, és elásom magam a hátsókertben...

Mivel ez a fejezet nagyon hosszú lett volna ezért felbontottam két részre és megpróbálom befejezni vasárnapra (vagy hétfőre), de aki irogatja a részek első betűjét annak csak most kell mert a vasárnapi ennek a folytatása lesz.
■ _ ■