-Címek?

-Don't Stop, Kiss Me Kiss Me és Good Girls.-diktálta le mosollyal arcán, mely annak volt köszönhető, hogy senkinek semmi ellenvetése nem volt a Calum által írt dalok ellen.

-Ashton?

>>>>

-Címek?-ásítottam kérdésem közben, hisz eléggé elszaladt az idő. A lányok éppen a konyhában készítenek valami finom vacsorát, aminek nem kicsit örvend a gyomrom. Már nagyon éhes vagyok. Reggeli óta senki nem evett semmit, csak ültünk a kanapén és a jobbnál jobb dalokat hallgattuk.

-End Up Here, Heartbreak Girl és English Love Affair.

-Köszönteeem. Eddig tényleg az összes szám, egytől egyig nagyon precíz és jó lett. Szerintem a hangzásokon kell majd még egy kicsit változtatnunk, de semmi másban nem találtam hibát. Remek munka volt srácok. Khm..Lucas?

-3 dal. Abból egy ami nem lassú, egy ami közepes a tempót illetően és egy ami lassú.

-Hajrá.

-Nem kell a biztatásod.-dörrent fel ideges hangon.

-Hát te...Nálad komolyan mondom, hogy nincs minden rendben ember.-adtam hangot gondolataimnak.

-A véleményed sem érdekel.-rántott vállat hanyagul.

-Na jó. Fogd be és csináld azt az egy dolgot, mely közben az ember szívesen hallgatja a hangodat.-nyögtem fel keserves hangon.

Hihetetlen ez a pasas. Kikészít, pedig aligha ismerjük egymást. Talán ha nem lenne ilyen taráta majom, még jóban is lehetnénk. De hála neki és a büszkeségének avagy egójának, ilyenről még csak szó sincs és nem is tűnik úgy, hogy mi valaha is jóban leszünk.

Az első szám az egy pörgősebb volt és tényleg nagyon nagyon jól szólt. Azonnal beleszerettem, mint az összes többibe, amit a másik három srác mutatott be. Luke hangjában viszont volt valami különleges és ijesztően ismerős dolog a hangjában, amit a többieknél egyáltalán nem érzékeltem.

A következő dal egy szerelmesebb, ugyanakkor se nem volt gyors sem pedig lassú. Olyan közepes. Mégis hideg rázós. Ezt Luke hangja még megfűszerezte, így pedig egyenesen remegett a gyomrom. Szerintem Mia és a többi lány észrevehette rajtam, hogy nem vagyok a helyzet magaslatán, de magam sem értettem miért. Hatalmas örömömre Luke lefogta a húrokat, ezzel is jelezve, hogy két zenén már túl vagyunk, jöhet az utolsó. Be kell valljam, nagyon megörültem, hogy már tényleg csak egy dal maradt hátra.

-Rach, jól vagy?-intézte felém kérdését Olivia, mire csak szapora levegővétellel bólintottam.

-Persze. Minden rendben. Luke, kérlek énekeld el az utolsó dalt.-masszíroztam meg halántékomat.

-Ne már Rachel. Látszik, hogy valami nincs rendben veled. Mi a baj? Tudod, hogy bennünk megbíz..

-Tudom. És köszönöm. De tényleg nincs semmi bajom. Luke légy szíves folytasd. És ne mondj semmit. Semmit.-néztem rá jelentőségteljesen, mire idegesen csattogtatva rágóját, méregetett próbálva megfejteni, hogy mit lát arcomon. Vagyis nekem annak tűnt.

-Ahogy akarod.-rántott vállat, ám még mindig éreztem tekintetét magamon.

Elkezdte a dalt. Játszott és énekelt, egyfolytában. Én pedig egyre rosszabbul lettem. Hasogatott a fejem, vert a víz, egész testemben remegtem és nem tudtam miért. Nem jöttem rá, hogy mégis miért érzem mindezt, csupán azért, mert Lucas énekel. Lehunytam szemeimet, reménykedve, hogy ez majd talán segíteni fog. Nem, nem segített. Egyáltalán nem segített semmit. Sőt, csak rosszabbul lettem. Furcsa képek és hangok játszódtak le fejemben.

Egy barna hajú kislány és egy méz szőke hajú kisfiú kézen fogva, kis kosarakkal szabad kezeikben járják a házakat, édességeket kéregetve az ott lakóktól.

A következő pillanatban már egy óriási házban folytatódnak az események. Egy világosbarna falú szobabán, az előbb még sokkal kisebb kislány-most kábé olyan 14 éves lehet-most az ágyán ül, a fiú pedig az egyik babzsákfotelben üldögélt, és szomorú arckifejezéssel beszélt a kislányhoz, akinek vidám mosolya folyamatosan halványult el, míg végül teljesen eltűnt. A fiú felállt, odament hozzá szorosan megölelte, puszit nyomott hajába, majd lassan elhagyta a szobát.

A következő és egyben utolsó képsorozat amit láttam, az teljesen megrémített. A lány, kinek testében most valamilyen oknál fogva én vagyok, a tükör előtt áll és könnyes arccal bámulja magát. Aztán beszélni kezd. Tisztán hallom, és értem minden egyes szavát.

-"Itt hagytál. Nem kellettem neked, mint barát. Azt mondtad, azért mert elköltöztök nem fogsz elfelejteni. Nem írsz, nem hívsz, nem keresel, levelet sem írsz már. Pedig napi, sőt óra szinten vagy elérhető a létező összes közösségi oldalon. Tán elfelejtettél? Vagy már van egy új legjobb barátod, aki átvette a helyemet? Netán nem is vagy már rám kíváncsi, és csak bántani akarsz azzal, hogy nem válaszolsz egyetlen levelemre, üzenetemre se? Rendben van. Ha te így szeretnéd, hát legyen így. Én nem állok utadba. Sem neked, sem pedig a boldogságodnak."-törölte le vadul könnyeit, felvette cipőjét, majd kirohant a szobájából és a házukból is. Egészen a főútig, ahol eszeveszett gyorsasággal váltották egymást az autók. Nem tétovázott sokat. Várt a következő autóra, majd mikor elég bátorságot összeszedett, kiugrott az elé.

Éreztem minden egyes apró reccsenést a testemben, éreztem a fájdalmat, hallottam a hangos fékcsikorgást, hallottam még utoljára a mentő éles szirénáját. Aztán ennyi.

-Neeeee!-kiáltottam el magamat, aztán kezdtem érezni a mellettem lévő személyek szólongatásait, érintéseit.

>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>

/Luke H. szemszöge/

Játszani kezdtem a dalokat, melyeket írtam. Az összes az érzéseimről és az általam úgy imádott titokzatos lányról szól. De ezt persze a lány nem tudja. Ugyan miért is tudná. Az élet sosem egy egyszerű dolog. Na de ennyire...

A második dal közben, vagy inkább már a vége felé feltűnt, hogy már nem érzem Rachel tekintetét magamon, ezért felnéztem rá, és láttam ahogy egész testében remeg, arca akár a meszelt fal, és szemei is furán csillogtak. Pont abbahagytam a számot, ami megkönnyebbüléssel töltötte el. Ezt nem értettem. Hisz az elején látni lehetett rajta, mennyire tetszenek neki a dalok.

-Rach, jól vagy?-kérdezte meg tőle Olivia, én pedig örültem, hogy ezt nem nekem kellett megtennem.

-Persze. Minden rendben. Luke, kérlek énekeld el az utolsó dalt-intézte felém szavait, halántékát masszírozva.

-Ne már Rachel. Látszik, hogy valami nincs rendben veled. Mi a baj? Tudod, hogy bennünk megbíz..-avatkozott bele Michael is.

-Tudom. És köszönöm. De tényleg nincs semmi bajom. Luke légy szíves folytasd. És ne mondj semmit. Semmit-nézett rám egy pillanatra jelentőségteljesen, ezzel pedig felcseszte az agyamat. Idegesen csattogtatva rágómat, bámultam rá még pár másodperc erejéig, aztán megráztam fejemet.

-Ahogy akarod.-tértem vissza a "rohadtul nem érdekel mi van veled vagy hogy mi lett a bajod hirtelen" stílusba. Aztán játszani kezdtem.

A dal címe Amnesia. Khm. Ja...Ezt Rachelről írtam. Mármint..Próbáltam magam beleképzelni a helyzetébe, amikor anno közöltem vele, hogy költözünk és azután nem is láttuk egymást többé. Hülye voltam akkor, hogy hagytam elveszni azt az erős köteléket, ami akkor volt közöttünk. Hiányzott, legszívesebben minden egyes pillanatban vele FaceTime-oltam volna, de nem mertem. Az első pár hónapban még írtunk, de mikor fel szeretett volna hívni, nem vettem fel neki. Féltem, hogy elgyengültem volna és akkor csak rosszabb lett volna, a már eddig is bennem tomboló üresség és fájdalom Rachel után.

Teljesen beleéltem magam a zenébe és csak akkor nyitottam ki szemeimet, mikor végül aztán befejeztem a dalt. Kíváncsian pillantottam Rachelre, de ami a mosolygós lány helyett fogadott megrémített. Túlságosan is.

Lehunyt szemekkel, rázkódó testtel és arcán végig folyó könnyekkel volt hátra dőlve a kanapén. Sokáig nem reagált semmire, már kezdtem aggódni, mikor aztán felkiáltott.

-Hívja valaki a dokit. Siessetek!-dobtam félre a gitáromat, majd nyúltam térdei alá és hátához, majd cipeltem fel menyasszony pózban az ágyamba. Kezemet homlokához nyomtam, de nem volt meleg, így a lázat vagy bármiféle betegséget ami ilyen "tünettel" jelentkezne nem mellesleg ilyen hirtelen, ki is zártam. Levettem róla pulóverjét, hogy addig se melegedjen be túlságosan és izzadjon.

Idegesen túrtam bele hajamba, majd járkáltam fel s alá az ágyam előtt.

-Itt a doki.-vágtatott be az ajtón Calum, mögötte a dokival és a többiekkel.

-Mi történt?-térdelt le a lány mellé, majd levette róla a felsőt. Szemeim akaratlanul is alaposan végig mérték felsőteste minden egyes porcikáját. Már akkor is a legszebb lány volt a suliban. Most viszont...Akár egy angyal..

-Mi sem tudjuk. Éppen a dalainkat mutattuk meg neki, viszont Luke utolsó dalánál, elkezdett verejtékezni, rázkódott a teste, nem mellesleg sírt. De a szemeit nem nyitotta ki. Egyetlen pillanatra sem.-hadarta el a történteket Bryana.

-Rendben...Történt vele esetleg valami korábbi trauma, tragédia?-vett elő valami nem tudom milyen valamit a táskájából és ügyködött vele. A Michael és Mia várakozva meredtek rám, én pedig észbe kaptam és válaszoltam.

-Amnéziája van..-sütöttem le szemeimet, ugyanis tudtam, hogy Calum és Ashton is ki fognak nyírni, hogy miért nem mondtam én ezt el neki. A lányokról nem is beszélve.

-Súlyos, kevésbé?

-Súlyos. Mármint úgy súlyos, hogy az orvosai azt mondták neki, soha többé nem kapja vissza az emlékeit... De mégis miért olyan fontos ez?-ráztam meg fejemet értetlenül.

-Mert ezt a kijelentést most egyértelműen meg kell hogy cáfoljam. Amennyiben egy embernek amnéziája van, mindig 50-50% az esélye annak, hogy visszakapja-e az emlékeit valaha. A hölgy esetében a pozitív 50% nyert, ugyanis valamilyen úton-módon, de ez a "kirohanás" egyértelműen annak a jele, hogy valamiféle emléke tért vissza..-magyarázta a doki. Bennem pedig megállt az ütő. Az nem lehet.... Ha ez megesik, akkor emlékezni fog rám, ez majd a szülei fülébe fog jutni, akik majd mindent megtesznek azért, hogy véletlenül se láthassuk egymást. A francba!

-De hisz ez remek!-csapta meg vállamat Michael, hisz ő az egyetlen, na meg ezek szerint Mia, akik tudják mi a helyzet.

-Nem, nem az.-nyögtem fel, arcomat kezeimbe temetve.

-Kérem fáradjanak ki. Felkelt. Nem tenne jót neki, ez a nagy nyomás.-terelgetett ki minket a doki.

A többiekkel együtt lecammogtunk a nappaliba és ott ültünk csendben. Persze ez nem maradhatott így sokáig, mert a többieket igenis érdekelte, hogy mi a pontos helyzet.

-Luke! Vagy Mikey! Avagy Mia! Mégis mikor akartátok ezt elmondani nekünk?-tárta szét karjait Ashton.

-Majd..vagyis...most.-bújt Michaelhez Mia.

-Ne már srácok. Tessék, most már úgy is tudjátok. Viszont le kell váltanunk. Nem jöhet vissza az összes emléke. Pláne nem a velem kapcsolatos.

-Na meg a nagy francokat! Ő az első rendes menedzserünk Luke! Nem fogjuk kitenni a szűrét, csak azért mert te fosol, hogy megtudja ki is vagy te valójában.-rázta meg ellenkezően fejét Calum.

-Mégis miért nem akarod, hogy emlékezzen rád? Mióta vagy te ilyen kis félős kislány?-értetlenkedett Olivia.

-Nem arról van szó...Csak..Miattam szenved amnéziában. Miattam nem emlékszik a gyerekkorára. Miattam.

-Na jó! Állj le Lucas. Nehogy már most is magadat állítsd be a szegény fiúnak akit sajnálni kell! Úgy bánsz azzal a lánnyal, akár egy utolsó szajhával. Csak hogy ő nem az! Ha valaki, na akkor ő nem. Vegyél vissza a képedből Luke, mert mi bírjuk a csajt és a te baromságod miatt nem fogunk vele annyira kitúrni, ahogy azt kedved tartja!

-Te meg mit kevered bele magadat olyanba amihez semmi közöd Mia?! Bírlak és tisztellek, de most az egyszer maradj ki ebből. Kösz.-forgattam meg szemeimet. A következő pillanatban pedig egy kéz csattant arcomon. Meglepődve néztem a nálam sokkal kisebb Miát, aki idegesen fújtatott.

-Te szőkébb vagy mint azt gondoltam! Luke! Szereted azt a lányt, de mióta betette ide a lábát csak bántod és bántod megállás nélkül. Szedd össze magad ember, vagy én összeszedlek, de abban nem lesz köszönet. Ember! Azt hiszed nem látni azt rajtad, hogy mennyire szívesen lennél vele 0/24-ben? Dehogynem! Úgy méregeted, mikor nem figyel, mintha azonnal agyon ölelgetnéd. Hülye vagy fiam, de nagyon.-kelt ki magából teljesen a csaj.

-Igaza van! Nem fogjuk emiatt kitenni. Megoldjuk, hogy ne legyetek együtt annyit, ha ezt akarod, de el nem küldjük.-fonta össze karjait Mikey.

-De...

-Bemehetnek. De ne terheljék teljesen. Ki kell pihennie magát. A legjobb az lenne, ha holnapig hagynák aludni. Akkor biztosan jobban lesz. Ha bármi lenne, hívjanak. A viszontlátásra.-hagyta el a házat a doki.

-Most akkor mi legyen? Vele kell aludjak?-hűlt meg bennem a vér.

-Nem lenne rossz, ha valaki figyelne rá éjjel. Nehogy történjen vele valami.-húzta óvatos mosolyra száját Bryana.

-Rendben. Persze...Nem lesz semmi gond..Megoldom..Asszem'...-indultam fel a lépcsőn.

A szobám ajtajához érve, mély levegőt vettem és a lehető leghalkabban besurrantam a helyiségbe. Rachel hason feküdt az ágyon, elméleteim szerint aludt, de ő ezt persze megcáfolta.

-Luke?!-fordult felém lassan, miközben a takaró lecsúszott róla egy pöppet, ennek következtében pedig gyönyörű idomai szemeim elé tárultak.-Mit keresel itt? A szobámban?

-Scott...Ez még mindig az én szobám.-mutattam körbe, mire piros arccal fogta szorosabban maga köré a takarót.

-Bocs..Már megyek is. Nem akarok zavarni...

-Ne! Akarom mondani, a doki azt mondta szigorú ágykúra, egészen holnap reggelig. Nem szeretnék veled még kórházba is futkosni.-vakartam meg tarkómat.

-Köszönöm szépen Luke...Ez..Öhm..Rendkívül kedves tőled.-ásított egy hatalmasat.

-Aludj inkább. Jót fog tenni.-helyezkedtem el a fotelben.

-Jó éjt Hemmings.

-Jó éjt Scott.

>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>

-Luke?-szapora lélegzetvétel és egy vékony hang riasztott fel álmomból.

-Hm?-pislogtam sokat, hogy hamarabb kitisztuljon látásom.

-Nem jönnél ide? Rosszat álmodtam és ha jól hallom odakint tombol a vihar és..

-Félsz a vihartól. Csússz odébb.-vettem le nadrágomat és felsőmet és immáron csak egy alsónadrágban feküdtem be mellé.

-Köszönöm szépen Luke.-fordult felém, majd hajtotta fejét mellkasomra, én pedig próbáltam normális tempóban tartani szívemet.

-Jó éjszakát.-mormogtam, aztán elnyomott az álom......