Miranda:

- Szeretsz, ugye? - kérdezte Alex
hirtelen.
- Persze.
- És nem kavart fel a vér látványa, meg semmi ilyesmi?
- Nem - kezdtem el cirógatni
a hasát.
- De nem az én vérem volt.
- Hát reméltem is - nevettem
hallkan fel.
- Nem is zavar, hogy valakit megöltem? - ült fel hirtelen
az ágyon, így nekem is fel kellett.
- Öhm, nem - néztem rá furcsán.
- Miért? - nézett rám csodálkozva.
- Nem tudom. Egyszerűen nem
félek. Nagyobb az irántad érzett szerelmem, mint a félelmem.
És vakon megbíznék benned.
Mégha tudtam, hogy például a felakasztásomra vinnél, akkor is biztonságba érezném magam, mert tudnám, hogy ott vagy mellettem - mondtam a párnám sarkát piszkálva.
- Hű. - Csak ennyit tudott kinyögni. - Nem gondoltam volna, hogy lesz ember, aki ennyire szeret - mondta, mire én sokkolódtam le.
- Nem volt még?
- Nem - rázta meg a fejét mosolyogva.
- Hű - mosolyodtam el.
Azt hiszem, hogy mind a ketten pár másodpercig csak néztünk előre a gondolatainkban merülve.
- Gyere és aludjunk egyet velem
- törte meg a csöndet Alex, majd széttárta a karját, mire mellébújtam.

Próbáltam aludni, de egész végig kattogott az agyam.
Már Alex aranyosan szuszogott
mellettem, mikor rám még
mindig nem jött az állom.
Tudtam. Vagy a maffia, vagy a szerelmünk. Együtt nem fog működni a kettő.
Az egyik meg fog halni.
Óvatosan kibújtam Alex
szorításából és lementem a
konyhába.

Már éjfélt ütött az óra, mikor én még mindig nem voltam álmos.
Megint azt éreztem.
Megint azt a folytogató érzést,
hogy ha tovább itt maradok, akkor megfulladok.
A mosdó csap felé fordulva töltöttem magamnak egy pohár vízet, amit egy húzásra meg is ittam.
Próbáltam összeszedni magam, de nem nagyon ment. Régen is ez volt. Ugyan ez az érzés.
Bekönnyezve vettem észre, hogy egyre erősebben kezd dobogni a szívem és nehezebben kapok levegőt.
Rögtön felismertem mi történik velem. Enyhe pánik rohamom van

Elkezdtem fel-alá járkálni a helyiségben és nagyokat lélegezve próbáltam nyuktatni magam.
A gyors sétám közben majdnem ráléptem a kiscicára, aki csak ott random a földön aludt.
Hirtelen felindulásból megint ittam egy pohár vízet. Nem jó. Nem lett semmivel sem jobb, és még rám is tört a sírás.
Mikor megfordultam, hogy visszafelé járkáljak, láttam, hogy Alex lép be a konyhába.
Szemeiről csak úgy tükröződött a fáradság, de amint meglátott azonnal el is tűnt.
- Miranda! Mi a baj? - állt elém, így abbahagytam a járkálást.
- Pánik rohamom van szerintem - szipogtam.
- Gyere - fogta meg a kezem és magaután húzott.

Kivezetett a teraszra, ahol hirtelen megcsapott a hideg levegő.
Mintha csak valamit átprogramoztak volna bennem, úgy lettem jobban.
Rendesen kaptam levegőt és már nem sírtam, meg nem féltem és nem éreztem semmi terhet a hátamon.
Szorosan átöleltem Alexet, aki visszaölelve elkezdte simogatni a hajam.
- Jobb már?
- Sokkal - motyogtam bele a mellkasába.