Alexander:

Teljesen beleestem ebbe a
lányba. Ahogy az első nap beállított az irodámba. Hűha. Elég szexi volt. Végigfutott a gondolat az agyamba, hogy
most rögtön lefektettem
az asztalra.
Ahogy az előbb viselkedett,
egyszerűen vonzó és dühítő
is volt. Teljesen felvillanyozott.
Végig azt kellett mondogatnom
magamnak, hogy ő csak azért
van itt, mert kell a segítsége.
Megőrülök tőle.

A hajnali órákban a szokásos
dolgom  csináltam.
Csekkoltam minden szobát,
helyiséget, hogy minden
rendben van-e.
Mikor Miranda
szobájához értem, nagyot
nyeltem. Nem volt bent.
Az ott álló őrre kérdőn
néztem, név szerint Adamra,
mire a fürdőszoba felé
biccentett.
Bekukucskáltam,
és Miranda ott ült a földön
összehúzott lábakkal, és
aludt. Elaludt.
A holfény enyhén
megvilágította a nyugodt
kis arcát.
Odamentem hozzá, és a
törékeny testét felemeltem a
hideg kőről, és bevittem a
szobájába, ahol letettem az
ágyra. Betakartam, és néztem
a békés arcát. Olyan ártatlan.
Pedig ha tudná, hogy mi
vár rá....

Végül jöhetett az utolsó
szoba. A kamera szoba. Miután
embereimet elküldtem
aludni, átnéztem gyorsan a
felvételeket. Hívtam a váltó
csapatot, akik este fogják
nézni, hogy minden rendben
van-e.
Aztán hirtelen megakadt
valamin a szemem. Egy
macska mászott be a kerítésen.
Tarka cica volt, és fehér
foltok voltak a lábán. Olyan
volt, mintha csizmája
lenne. Aranyos meg minden,
de nem ide való.
Kiléptem a kamera szobából,
és idegesen véltem felfedezni,
hogy se Miranda, se Adam
nem volt a helyén. Istenem,
mit tehetett már megint
ez a nő?
Kiszaladtam az udvarra,
ahol a macska volt. Már
majnem elkaptam, mikor
óriási üvöltésre lettem
figyelmes. Enyhe szívrohamot
is kaptam.
– Ne bántsd a cicát!!! – dipákolta
Miranda. Mögötte meg
Adam loholt. Hogy is kerültek
ide? Mellém futott a lány, felkapta a macskát és
elkezdte  simogatni, meg ölelgetni, és még talán
beszélt is hozzá.
– Miranda – sóhajtottam.
– Ez csak egy pici eltévedt
cica. Nem árt senkinek – vágott
a szavamba, mintha csak
tudta, hogy mit akarok mondani.
– Nem maradhat itt. – mondtam halkan.
– Ne. Ne. -mondta, és láttam, hogy könnyek szöknek a szemébe.
– Had maradjon itt a
szabadba – simogatta az
állatot szipogva.
Nagyon sóhajtottam. Utálom
a macskákat. De még jobban
utálom látni Miranda könnyes
szemét, pedig csak most
láttam először. Milyen fura.
– Maradhat – mondtam egy
hatalmas sóhaj kiséretével.
– Hallod, Lola babám. Maradhatsz – ugrált
kicsiket. Áh, szóval már neve is
van. Aztán hirtelen megállt.
– Csak nem – tette le a macskát,
és jól szemügyre vette, ahogy
az arébb ment. – Kiscicái
lesznek – mondta vigyorogva.
– Na ne – tettem a kezem az
arcom elé. Mibe keveredtem.
– Hurrá – csaptam össze a
tenyerem, és hátat fordítva
elindultam a szobámba.
Fáradt vagyok én most ehez.

~~~~~

Ez a rész a macskám emlékére
készült.