Miranda:

Végül megtudtam, hogy
Miami-ba (!!) vagyunk. A
gondolattól, hogy itt nőttem
fel, egy könnycsepp
lefolyt az arcomon, amit
gyorsan le is töröltem. Azt
viszont már sajnos nem tudtam
kiszedni belőle hogy miért
vagyok itt. És kaptam egy
testőrt (?) magam mellé.
Tehát, elnézést. Testőr?
Uramatyám.

Annyira rámtört
a szorongás, mert elraboltak,
hogy nem bírtam megmaradni
abban az ablaktalan szobába,
így a fürdőbe mentem, ahol
volt egy kisebb ablak.
Már egy jó ideje a fürdőben
álltam, és néztem ki az
ablakon. Megnyugtató
érzés volt, és már nem is
remegtem, meg nem is
pánikoltam. Odakint egy ló
futkározott szabadon. Vagyis
majdnem. Kerítés között
volt, de attól még látszott
rajta, hogy boldog. Jelen pillanatban szívesen lennék
a ló helyében. Kint nagyon
szép idő volt. Bárcsak...
– Khm – köhintett valaki a
hátam mögött megzavarva
a gondolataimat.
– Igen? – kérdeztem, de egy
pillanatra sem vettem le
a szemem a lóról.
– Kimegyünk? – kérdezte Alexander.
– Mi? – fordultam felé. Jól
hallottam?
– Gyere – biccentett kifelé.
Éreztem, ahogy megcsillan
a szemem. Rögtön mellette
termettem, és követtem.

Mikor kiértünk a kertbe, úgy
éreztem magam, mint egy
kisgyerek, aki megkapta a
világ legnagyobb édességét.
Levettem a lábamról a zoknit,
és mezítláb futkoráztam
meg ugráltam össze-vissza.
– Nem jön? – néztem Alexanderre.
Csak ott állt abban a kényelmetlen fekete ingben
és nadrágban. Rossz volt
ránézni.
– Nem. Ugráld ki magad – biccentett a tisztás felé, és mintha elmosolyodott volna halványan. Na, mindegy. Biztos csak én akartam azt látni. Mindegy.
Lekötöztem magamról azt a
két hajgumit, amit
még reggel tettem fel, és
elkezdtem újra ugrálni meg
szaladgálni. Mosolyogva
huppantam le egy kis tó
szélére. Mi minden van itt.
A tó vízében nézve magam
fontam be a hajam oldalra.
Megkötöttem az egyik elszakított
hajgumival. A másikat
valahol elhagytam. Belenyúltam
a tóba, és összevizeztem
magam, hogy felfrissüljek.
Meleg volt a víz. Kellemesen
meleg.
Elmondthatatlanul jól éreztem magam. El is felejtettem, hogy elraboltak.

Már egy jó ideje egy magas
tölgy aljában feküdtem
csukott szemmel és szívtam
be a kellemes levegőt, mikor
egy árnyék takarta el előlem
a nap sugarait, amik a
bőrömön táncot jártak.
Kinyítottam a szemem, és
Alexander zsebredugott
kézzel álló alakját pillantottam
meg.
– Csak jöttem megnézni,
hogy élsz-e még – nézett
rám halál komolyan, de
láttam a szemébe hogy jól
szórakozik. Megint. Csak
még mindig nem tudom, hogy min.
– Most hogy látja, hogy élek,
kérem álljon már arrébb.
Eltakarja a napot – néztem
rá összehúzott szemekkel.
– Ez a magázás – sóhajtott, és
arébb araszolt – Menjünk be
– mondta, mire kipattantak
a szemeim.
– Maga mehet. Küldje ki az
egyik kutyáját, és had
maradjak vele kint. Én
élvezem hogy végre kijöhettem
– mondtam el egy szuszra.
– Figyelj tündérkém – térdelt
le közvetlen mellém. Túl
közel. – Nekem te ne mond
meg, hogy mit csináljak, és
mit nem, és ha én azt
mondom, hogy bemegyünk,
akkor bemegyünk – mondta.
Hogy szavaid nyomatékosítja,
szinte kisujjal felemelt a
földről, és előre lökött.
Nagy puffogva elindultam,
ő meg mögöttem, mintha
érezte volna, hogy valamiben
sántikálok.