Miranda:

Nem jött válasz, így lassan
felemeltem a fejem. Talákozott a tekintetünk. Most sikerült valamit kiolvasnom belőle. A fájdalmat. Helyes. Fájon csak neki is. Nyitotta a szaját, hogy mondjon valamit, de aztán becsukta. Végül csak ennyit mondott:
- Ha nagyon szeretnéd.
- Igen - bólintottam, és levezettem róla a tekintetem. Próbáltam határozott lenni, de nem ment, és az sem segített, hogy teljesen úgy éreztem, mintha idegenek lennénk egymásnak. (....)

Húsz perccel később már a szoba közepén álltam és körülnéztem.
Az ajtó nyitosásra odakaptam a fejem, és láttam, hogy Dolores jön rajta be.
- Jaj drágám. Mi történt? A főnök teljesen ideges és széttört két széket - mesélte, miközben felém sétált. Már csak, ahogy meghallottam, hogy róla beszél, elsírtam magam.
Dolores aggódva ölelt át, és próbált vigasztalni, de én tudtam, hogy ki tudna igazán megvigasztalni, és az Alexander lenne, de ő most nincs itt...

Miután sikerült valamennyire megnyugodnom, elmeséltem neki, hogy mi történt.
Teljesen le volt sokkolódva.
- Én erről nem tudtam. Jézusom - tette szívére a kezét.
- Ha én tudtam volna, akkor megpróbálok csak kevésbé beleszeretni - sóhajtottam, és ahogy ezt kimondtam villámcsapásként ért a tudat.
- Dolores! Itt kamera van! Hall és lát minket - néztem ilyedten a nőre. (....)

- Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? - nézett rám Dolores.
- Teljesen - bólintottam.
Lehet valami óriási hülyeséget fogok most elkövetni, de nem
bírom már ezt a nyomott
levegőt, ami itt van.
Dolores segítségével kiagyaltam, hogy hogyan tudok innen elmenekülni.
Szóban egyszerűen hangzott a dolgok, de tettben valószínűleg nehezebb lesz. Mindegy, menni fog!
- Ne felejts el, írni! - mondta.
- Nem fogok, ígérem! Szeretlek - suttogtam, és elindultam
lefele. Dolores meg Alexander-hez.

A tervünk röviden: Dolores megyek Alexander-hez, leköti a figyelmét, amég én kiszökök.
És még pluszban Dolores-nek sikerült lebeszélnie, hogy nyitva hagyják a kaput. Férfiak. Könnyen meg lehet őket vesztegetni, de ez most az én esetemben nem is baj.
Szóval. Izzadtam markoláztam a kilincset, és vártam a jelet.
Már a szám szélét agyon rágtam, mikor meghallottam Alexander kiáltását. Ugyanis a terv szerint Dolores úgy tereli egy a figyelmét, hogy "véletlen" belelép magassarkúval a mogyoróiba.
Szinte felszakítottam a helyéről az ajtót. Kiszaladtam rajta, és a már nyitva lévő kapun is.
Hátra sem néztem, csak rohantam.
Rohantam, és meg sem álltam.
Végül meg kellett állnom, mert hirtelen rám törtek az emlékek. A szép emlékek, amiket ott hagytam ezzel a szökéssel.
Nem bírtam már visszanézni, pedig nagyon akartam. De nem ment.
Fájt.
Próbáltam magam azzal vigasztalni, hogy így új, boldog életet tudok kezdeni, de tudom, hogy a szívem mindig is üres lesz.

Vége