Hegyek vad, ormos láncolata vetett sötét árnyat a keskeny, patak szabdalta tisztásra.
A lágyan fújdogálló szél ütemére lassan ringatózó fákról madárdal hallatszodott.
A mesebeli szépségű dallam a halottas énekek komor dallamát idézte.
A rengeteg színes virággal festői ellentétet képeztek a Napot itt-ott el is takaró sötét fellegek.
Az egész tájat dermesztő nyugalom szállta meg, ami egyáltalán nem volt jellemző erre a vidékre. A madarak énekén kívül semmi sem törte meg a csendet. Az egész vidék rosszat sejtetően hallgatott.

Ahogy ott ültem a természet lágy ölén, mindenről is Ők jutottak az eszembe.
Az erdő s a tisztás minden apró szeglete róluk mesélt nekem.
A lágyan táncoló fákról eszembe öltöttek a mindig oly ruganyos lépteik, amelyekkel annyi szemet magukra vonzottak és annyi bolond szívet rabul ejtettek.
A dallamos madárdal állandó csacsogásukra emlékeztett, amely hol boldog mosolyra késztetett, hol pedig az őrületbe kergetett.
A lágyan lengedező szélről, a gyönyörű szép, hosszú hajuk villant be elmémbe, amely össze - vissza szállt minden egyes alkalommal, amikor fejüket hátravetve, őszintén kacagtak.
A halkan folydogáló patakról, amely minden akadály ellenére is tova szalad, tántoríthatatlan énük ötlött elém.
Az ahogy, ha támadt egy ötletük, akkor makacsul meneteltek előre, hogy meg is valósítsák azt.
S a hegyekről pedig, amelyek erősen álltak minden természeti csapás ellenére, a mosolyuk jutott eszembe. A mosolyuk, amely minden nehézség ellenére is szinte minduntalan az arcukon tündökölt.

Azonban az a tény, hogy ez a hely rájuk emlékeztett a legkevésbé sem tudott volna meglepni. Hiszen itt ismerkedtünk meg igazán, oly sok évvel ezelőtt és most pedig itt veszünk végső búcsút is egymástól.
Ennek így kellett lennie, így érhettünk csak révbe, így teljesülhetett csak be az élet sejtelmes körforgása.

Lenéztem az órámra, ami a már várt, és sejtett igazságot sugallta. Éreztem, ahogy a gyomrom újra meg újra görcsbe rándul. Hiszen tudtam jól, hogy most már bármikor itt lehetnek.
Innen már nincsen visszaút!
Esélytelen már visszafordulni!
A titkok kora lejárt!
Végre minden is napfényre fog kerülni!

Mindenki, akiknek jelenleg tudnia kellett az eseményekről, részben be lett avatva. Így most már az Ő számukra is világossá kellett, hogy váljon az a tény, hogy elvesztették még a legapróbb esélyét is annak, hogy megmentsék Őket !
Már csak tanúk lehetnek majd a halottas ágyak mellett, nem pedig megmentő hősök!
S a való élet nem éppen egy tündérmese, ahol a holtak visszatérnek az élők soraiba néhány varázs szó hatására.

S, hogy miért?
Hogy is jutottak Ők el idáig?
Miért is pont Nekik lett részük ebben a tragikus sorsban?
Mi volt az oka annak, hogy ez lett a végzetük?

Ártatlanok voltak csupán ebben a játszmában, mégis hamar fontos szerepkört szereztek maguknak.
Olyan dolgokról volt tudomásuk, oly információkat hallottak, amiknek a hiréről se szabadott volna sejtésüknek se lenniük!
Belefolytak valamibe, amibe nagyon nem kellett volna!
Ezt pedig meg kellett fékezni!
Valakinek meg kellett Őket állítania!
Még azelőtt, hogy még nagyobb bajt okoztak volna!
Egy ilyen komoly helyzet pedig drasztikus módszerekért kiálltott!

Így lyukadtunk hát ki itt, ahol anno megismerkedtünk, azért, hogy végleg pontot tegyünk ennek az ügynek a végére.
Én figyelmeztettem Őket!
Esküszöm!
Nem is egyszer!
Szavakkal s levelekkel is egyaránt!
Én mindent is megtettem annak érdekében, hogy Ők végre valahára észhez térjenek!
De végül még ez is kevésnek bizonyult!
Végül ez a küzdelem is értelmetlennek hatott!

S most itt ülök, az erdő közepén, ami eddig börtönük volt a most már teljesen szabad lelkeknek. Egészen mostanáig itt kellett maradniuk a nap minden egyes pillanatában. Még a rengeteg határait sem léphették át, viszont most már lánctalanul szárnyalhatnak, amerre csak a kedvük tartja.

- Szálljatok fel magasra, már senki se tarthat titeket fogva! Azonban ne menjetek messzire, mert nem sokára már Ők is itt lesznek! A nagy egymásra találás jelenetét pedig kár lenne elszalasztani! Ne menjetek el búcsú nélkül! - mormoltam magamban, remélve, hogy meghallgatják az óhajomat s utolsó kívánság gyanánt be is teljesítik azt.

Tettem róla, hogy én is lássam és halljam Őket, amikor rálelnek a testekre.
Ugyanis hallani akartam a fájdalmas kiáltásaikat, láttni a megtörtséget az arcukon. Tudnom kellett,hogy engem keresnek - e. Hogy vajon megpróbálnak - e majd fellelni. Hogy meg akarnak - e majd engem is menteni. Biztosnak kellett lennem benne, hogy helyes a tervem.

Hatalmas üvöltés rázta meg a rejtekhelyem, így nagy óvatosan ki is lestem.
S ott állt a tisztás szélén Ő, az egykori vigaszom, támaszom, a társam a bűnben. Az egykori mindenem.
A máskor mindig tökéletes kinézete most nagyon leharcoltan festett.
A mindig tökéletesre vasalt ruhái botrányosan gyürőttek voltak.
A máskor simára borotvált arcát kesze-kusza szakáll keretezte.
Szinte állandóan örömtől csillogó szemei most fénytelenül térképezték fel a tájat. Eközben azt is észleltem, hogy a szemei alatt sötét karikák tündököltek, olyan mélyek, mint a Marianna- árok.

Tudtam mikor vette észre Őket. Hisz azon nyomban rohant is hozzájuk, ahogy rájuk emelte a tekintetét.
Elsőként az Ő élettelen testét ölelte át ... majd remegve ringatta, zokogva, miközben hiába próbálta meglelni a pulzusát.
Ezt követően megkezdte az ismétlődő újraélesztési kísérletek sorát. Beesett válla miatt tudtam, hogy Ő is teljesen tisztában van a tényekkel.
Őt már nem fogja tudni visszahozni.
Őt már esélye sincs megmenteni.
Egy idő után már csak a könnyei folyama áztatta orcáit, amelyet az élettelen test hajába temetett.

Majd pillantása újra a másikra esett és még hangosabb zokogásba kezdett.
Óvatosan letette az elsőt a virágos földre, amin úgy mutatott, mint egy tündéri ravatalon. Éles ellentétet képezve a színekben pompázó virágok és az egyre csak elillanó színei nélkül fehérlő test között.

Ezután rohanva odasietett a másikhoz, elismételte az újraélesztési kísérleteket, amelyek újra hiábavalónak bizonyultak. S mikor erre ráébredt Őt is magához vonta, lágyan ringatta.
Válla előrehajlott, teste kordinálatlanul remegett, az egész férfi páncélja megrepedt.
Majd a lábaihoz hullott csilingelő hangon, ezzel is megtörve az erdő most már teljesen csöndes mivoltát.

Hiszen a madarak megérezve a mérhetetlen fájdalmat először elhallgattak, ezután pedig nagy egyetértésben csendesen elrepültek. Aztán Ők is odaértek s a táj újra ordibálástól zengett.
Ezen hangokat hallva pedig a térség minden vadja igyezett a lehető legmesszebb menekülni az erdő közeléből is.

Az újonnan érkezettek megismételték az első mozdulatait.
Ugyanazzal az eredménnyel.
Hiába küzdöttek felválltva annyira kétségbeesetten.
Egyik test sem mozdult többé.
Az egyik ajak sem szólt már.
Nem csillogtak ezek után a csodás szemek.
S nem dobbantak már a heves, azonban mindig oly nagyon szerető szívek.

Most mind a két test a virágos ágyon feküdt. A hulló könnyek folydogálásán és a folytott nyöszörögéseken túl semmi sem hallatszott.

Néma csend honolt a tájon .
Nem a kellemes fajta, hanem az a jeges, kegyetlen típusú.

Csak nézem Őket s bár ezt nem is sejtették, de Ők is visszanéztek rám.

Aztán hirtelen újra nagy zaj lesz, valakik érkeztek.
Nem kellett egy percig sem töprengenem, azon, hogy vajon kik.
Hiszen egyedül a rendőrséget és a mentőket értesítettem rajtuk kívül.
Az órára pillanatok, kereken 16:00. Két óra alatt ránk is leltek.

Nem semmi teljesítmény! Főleg, ha azt nézzük, hogy az erdő közepén vagyunk és én sem részleteztem túlságosan a tetthelyet a névtelenül tett bejelentésem során.

A rendőrök, amint megérkeztek, azonnal elrángatták őket a testektől, azonban ruhájukat már rég átitatta a vér.
Az Ő vérük.
A szeretteink, akik egykor még napjaink fénypontjait jelentették, rubinvörös testnedve.

Nem akarták Őket elengedni, fájdalmasan sikítoztak, jajgattak.
Ahogy a rendőrök elhúzták őket a testektől kapálozva próbáltak meg visszajutni. A közelségükben próbálva egy csipetnyi kis vigaszra lelni. Azonban még ez sem sikerült .
Véglegesen elválasztották Őket a még meleg testektől, amelyeket, mint a méhek, dolgos helyszínelők zsongtak körbe.

A sokkos férfiak csak a hiába érkező mentősök közt ülve ébredtek rá arra, hogy mit is jelentett ez, az, hogy a testek még melegek voltak, amikor Ők megérkeztek.
Láttam átsuhanni a felismerést az arcukon, mikor ráébredtek a szörnyű igazságra.

Arra, hogy, ha éppen csak egy kicsivel előbb érkeznek, akkor a holtak még talán élők lehetnének s nem lenne ez a nagy, eget földet rengető fájdalom.
A tudat, hogy lett volna esélyük megmenteni őket, de elkéstek s így ezt is elrontották most már véglegesen velük marad.
Egész maradandó életük során kisérteni fogja őket, akárhová menjenek, bárhol is érje őket a hajnal. Ettől a tudattól és az általa okozott lelkiismeret furdalástól sohasem szabadulhatnak.

A szörnyű felismerés hatására fájdalommal teli sikítások újabb sora tört utat magának.
Arcukon láttam, ahogy ettől a megrázó tudattól végleg, menthetetlenül összeomlottak.
Már akkor is teljesen biztos voltam benne, hogy ott egy hatalmas csapást mért rájuk az élet, ami örökkön örökké a keresztjük lesz.
Mi több hallani véltem, ahogy a sok brutális történés hatására megrepedt szívük szilánkosra tört.

-Na ennyi jelenleg elég is lesz! - gondoltam.

Majd óvatosan, néma csendben feláltam a rejtekemből s közben a véres kezemet a ruhámba töröltem.
Igen, ez is az ő vérük volt. Az ő lenyomatuk, amit örökre rajtam hagytak.
Mert bár a vért le lehet mosni, az emléke megmarad.
Az ilyen dolgok beleégnek az ember tudatába.
Valamint nyomot hagynak az ember lelkén.
S onnan már nem szedheti ki őket senki sem.

Azonban én már akkor sem vágytam arra, hogy ezek eltűnjenek!
Azt akartam, hogy véglegesen megmaradjanak!
Az óhajtottam, hogy beleivódjanak a börömbe!
Azt kívántam, hogy a részemmé váljanak!
Azt akartam, hogy ezek a vér cseppek elkisérjenek életem további napjain!

S bizony a mai napig is abban bizakodom, hogy sohasem feledem majd el azt a napot!
Mert ezt nem szabad!
Nem lenne ildomos, így bemocskolni az Ő emléküket!
Ez amíg én élek sohasem fog megtörténni!
Mert jöjjön bármi is, ez örökre tilos marad!

Sose fogom elfeledni azt a napot!
Azt a napot, ami elvett, megtört, szétszedett.
Azt a napot, amin sok mindent is elvesztettem.
Azt a napot, amikor véglegesen, visszavonhatatlanul megtörtem!
Ez a nap örökre az emlékezetembe vésődött.
És ez így is van jól.

Ezt az ígértemet eddig még sikeresen teljesítettem, hiszen még ma is teljesen tisztán látom magam előtt az eseményeket.
Nem feledtem el semmit sem abból a szörnyű időszakból.

Az a földi pokol örökre nyomott hagyott rajtam, testileg és lelkileg is.
Valami akkor és ott megrepedt bennem. A későbbiekben pedig már csak idő kérdése volt, hogy ez egy újabb, aprócska csapástól mikor törik apró, szilánkos darabokra.

Ezt a részt pedig szeretném neked ajánlani Darling💋!
Még egyszer nagyon boldog születésnapot kívánok sarcasmismyonly1 🍳💜!