Ahogy a zöld szemek fokozatosan tágultak ki a hunyorgásból, gazdájuk ajkai úgy nyíltak el egymástól. Tüdeje összeszorult egy pillanatra, s a fiúból reszketeg sóhaj szakadt fel. Arcára vörös rózsák ültek ki az oxigénhiánytól, s gyomra másodpercenként rándult össze az omega láttán.

- N-Natsu?

Az alfa éhesen figyelte a puha, hidegtől liluló párnácskák mozgását, mintha meg sem hallotta volna saját nevét. Képtelen volt betelni a hófehér, hamvas, hibátlan bőr látványával, melyet hűvös vízcseppek ezrei ostromoltak. Egy szót sem szólt, némán véste emlékezetébe a kislány minden porcikájának vonalát.

Az átalakulás sikeresnek bizonyult, egyetlen dolgot leszámítva. Natsu előtt valóban ott állt a pöttöm emberi gyermek, csapzottan és szőkén, azonban vékony lábacskái mögött ott lógott az a bizonyos lompos farok, ahogyan eddig is. 

- Ügyes voltál... - suttogta a rózsaszín hajú elmosolyodva, miközben közelebb lépett az alig fele akkora omegához.

Lucy ijedten ugrott hátrébb, ahogy megpillantotta a felé nyúló kezeket, s a fiú pólóját erősen maga elé szorítva próbált elbújni a nedves anyag mögött.

- Csss... Nincs semmi baj, ne félj tőlem!

A szőkeség azonban továbbra is egész testében reszketett részben a hidegtől, részben a félelemtől. Szíve szinte kiugrott mellkasából, mikor az alfa forró ujjai végigsimítottak arcán, s a kezei közt szorongatott felső után nyúltak. Lucy hiába próbálta megakadályozni, a szövet egy pillanat alatt csusszant ki markából, s ő ott állt védtelenül a hatalmas, elsöprő erővel szemben.

- N-ne bánts... - nyöszörögte teljes kétségbeesésében.

Natsu ekkor döbbent csak rá, mennyire megijesztette a csöppséget saját kisugárzásával. Pedig esze ágában sem volt bántani a lányt, képtelen lett volna rá. De még csak megszerezni sem akarta, hiszen gyermek volt még, nem állt készen rá. Nem tett semmi fenyegető mozdulatot, csupán hagyta kiszivárogni saját gondolatainak egy részét, melyet az omega egyelőre igencsak rémisztőnek talált, s nem tudott értelmezni.

Lucy észbe sem tudott kapni, mikor csuklóit a magasba emelték, majd egymás után átbújtatták a nedves póló ujjain. Beleborzongott, ahogy a hideg, nyirkos anyag bőréhez ért és minden áron hozzá akart tapadni.

- Ha még sokat szégyenlősködsz itt az esőben, egész biztosan megfázol... - elégelte meg az omega szótlanságát Natsu.

A kislány egy pillanat erejéig tétovázott, végül azonban behódolva a másik akaratának, felnyitotta szemeit. Így, hogy ismét végigmérte a fiút, nem is tűnt olyan ijesztőnek, mint elsőre. Természetesen továbbra is zavarta, hogy az nem viselt pólót, de  ugyanakkor tudta, miatta fagyoskodott az esőben.

- Gyerünk, futás! Be kell érnünk a falkát! - indult meg az alfa hirtelen.

Lucy barna szemei kétségbeesetten csillantak fel, s apró kezét a távolodó fiú irányába nyújtotta.

- Natsu! - kiáltott fel vékony hangján.

Az alfa olyan hirtelenséggel kapta hátra fejét, hogy ázott cseresznye tincseiről vízcseppek százai röpültek szét minden irányba, miközben visszapillantott Lucyra.

- Én hülye... - mordult fel az orra alatt mély hangon.

Hát persze... A kis omegának ez volt az első igazi átváltozása, hogy is lett volna képes szaladni? Natsu még abban sem volt biztos, hogy egyáltalán egy lépést meg tudott egyedül tenni két lábon.

- B-bocsánat... - motyogta Lucy, fejét lehajtva, miközben tehetetlenül várta a segítséget.

Natsu ajkai közül ideges sóhaj szökött ki, s egy határozott mozdulattal nyúlt a lány álla alá, kényszerítve az omegát, hogy a szemeibe nézzen.

- Ne kérj bocsánatot olyanért, amiről nem tehetsz! Azért vagyok itt, hogy segítsek. Megmondtam, nem?

Az alfa nem várt választ kérdésére, csak némán meredt a csillogó íriszekbe. Kezdte zavarni a bátortalanság, amely a gyermekből áradt. Hiába próbált nem gondolkozni azon, hogy mi lehet az önbizalom hiányának az oka, nem sikerült neki. Egy kölyök magától nem válik ilyen bizonytalanná, egy másik farkas, talán egy egész falka állhatott a háttérben. Azonban Natsu bármennyire is akarta, nem kérdezhetett rá a dologra. Egyikőjüknek sem volt érdeke feltépni a régi sebeket.

- Gyere ide... - guggolt le hirtelen Lucy elé és kitárta karjait.

Lucy felismerte a mozdulatot, melyet a fiú tett, s ismét édasanyját látta meg benne. Talán ez volt az oka annak is, hogy gondolkodás nélkül bújt az alfa mellkasához, apró kezeivel hátába kapaszkodva. Hatalmasat szippantott a megnyugtató illatból és ismét úgy érezte, biztonságban van.

Natsut meglepte a lány hirtelen jött közelsége, nem számított az ölelésre. Természetesen nem zavarta a dolog, sőt kifejezetten élvezte is. A falatnyi kis tenyerek, az omega puha, nedves bőre... Meg tudta volna szokni a dolgot, be kellett vallania. De nem lehetett, most nem.

Még egy pillanat erejéig magához szorította a törékeny kis testet, majd Lucy térdei alá nyúlva a magasba emelte a megszeppent omegát, és sietve indult meg az esőben.

-----------------------------

- Mindenki kapott száraz ruhát? - kiáltotta el magát Gray a falka morajlását túlharsogva.

A tömeg elcsendesült egy pillanatig, a tagok egymásra pillantottak, majd vissza a bétára bólogatva.

Az egész helységet betöltötte a hangos lélegzetvételek, s a fáradt sóhajok hangja. Az idősebbek közül többen a térdükre támaszkodva próbáltak oxigénhez jutni, míg a fiatalok adrenalintól felpörögve, kipirult arccal pislogtak körbe, esetleg folytattak heves beszélgetést.

- Hol van az a tökkelütött alfátok?

Gray ajkai felfelé görbültek, miközben hátrafordult és lenézett az alacsony, őszhajú férfire, akitől a kérdés érkezett.

- Nézzenek oda, egy napot sem öregedtél, mester! - kacsintott pajkosan a béta, huncut vigyorral az arcán.

- Még szép! Te pedig egy hangyányival sem lettél tisztelettudóbb...- sóhajtott fel az öreg férfi - És ahogy elnézem, a Dragneel kölyök sem... Bármiben fogadni mernék, hogy a következő pillanatban a fájós hátamon fog csüngeni.

Gray zavartan nevetett fel, magában átkozva az alfát, amiért azt ezredszerre is neki kellett kihúznia a bajból.

- Valami baj van, fiam?

Makarov hangja aggódóan csengett, s összeráncolt szemöldökkel várta a feketehajú béta magyarázatát. Pelenkás kora óta ismerte a fiút, így tökéletesen felismerte annak bizonytalanságát a helyzetben.

Gray erősen törte a fejét a megfelelő válaszon, azonban akárhogy sakkozott a szavakkal, azt a részt, hogy az alfa nem érkezett meg, sehogy sem lehetett kikerülni. Pontosan tudta, hogy Makarov nem örülne a hírnek... Viszont az indok, amiért, vagyis akiért Natsu késlekedett, még kiszámíthatatlanabb reakciót válthatott ki a mesterből.

- Kölyök... Ez nem játék, most azonnal mondd meg, hogy hol va-...

Makarov nem tudta befejezni mondanivalóját a hirtelen feltépett ajtó csattanásától. Az összes szempár egyként fordult a hatalmas zaj irányába, hiába tudta szinte mindegyikük, ki érkezett meg késve.

A két oliva írisz sebesen cikázott végig a falkán, s mikor nem talált hiányt, megkönnyebbülten pillantott vissza a karjai közt megbújó csöppségre. Kócos, ázott hajából a hideg vízcseppek apró gyöngyökké gömbölyödve hullottak az omega kipirult arcára, mire a gyermek megborzongva szorította össze szemeit, kelletlenül tűrve a jeges fürdőt. Natsu ajkai egy pillanatra felfelé görbültek, azonban figyelmét azonnal elragadta a magyarázatot követelő, rég nem látott tekintet.

Alfa létére nem meglepően, gyűlölt magyarázkodni bárkinek is. Ami az ő dolga volt, az ő dolga volt, senki másnak semmi köze nem volt hozzá. Persze mindeközben tudta, hogy minden tanáccsal csak segíteni akarnak neki, a falka érdekeit nézik. Mégis borzasztó nehezen viselte, ha kioktatták, esetleg leszidták. Ő volt az alfa, a vezér. Nála magasabban senki nem lehetett, esetleg egy szinten vele.

Fogait erősen összeszorította, és kitörni készülő indulatait féken tartva figyelte, ahogy az apró öregember botjára támaszkodva közelebb bicegett hozzá, feketehajú barátja társaságában. Rég látta már a hajdani vezetőt, talán legutoljára akkor, mikor a falka élére került zöldfülűként. Eszébe jutottak a hajdani leckék, melyeket a mester tanított neki, s hirtelen ismét gyereknek érezte magát.

- Bele se kezdj... - forgatta meg szemeit a fiú, elkapva tekintetét Makarovról.

Nem volt már gyerek. Legalábbis nem akart az lenni. Azonban pont ez a makacs ellenkezés volt gyerekes a viselkedésében. Pontosan azt tette, amit egy korabeli fiatal tett volna. Egyedül akart megoldani mindent, a bölcsebbek segítsége nélkül. 

Fejét felszegve, halkan morogva kerülte ki az öreget és barátját, utat törve a tömegben. 

- Hé, Dragneel! - kiáltott utána Gray dühösen. 

A béta szemei dühösen csillogtak a fiú mérhetetlen tiszteletlenségét látva. Legszívesebben jól pofon vágta volna miatta, s meg is indult utána, azonban Makarov botjával állta útját.

- Hagyd csak, fiam... Örülök, hogy épségben hazatértél, Natsu... - szólt az alfa után a férfi, halványan elmosolyodva annak sértett viselkedésén.

Natsu egy pillanatra megtorpant a mester szavat hallva. Hát mégsem akart beleszólni a dolgába... Ő pedig mekkora paraszt volt! Indokolatlan sértettsége egy szempillantás alatt elszállt, helyette bűntudat járta át szívét.

- Én is örülök neked... - motyogta szemeivel oldalra pillantva, lehajtott fejjel -, mester.

Sziasztok! Fogalmam sincs, hogy van-e még itt valaki... Mindenesetre végre valahára (betegen) befejeztem ezt az új részt. Remélem annak, aki még hajlandó olvasni ezt a történetet, egy kis örömet tudtam okozni ezzel a nem várt fejleménnyel. Ha tetszett, kérlek egy csillaggal jelezzétek és kommentben várok minden gondolatot vele kapcsolatban (és egyébbel kapcsolatban is) :)

Shiro~chan,

a visszatérő :3