Egy hét eltelt már, s az alfa még mindig nem jelentkezett. Semmi hír nem érkezett felőle, egyetlen egy üzenet sem.

A falkában természetesen nem változtak a dolgok, minden ment az eddigi kerékvágásban, azonban mégis hiányzott valami. Pontosabban valaki, akihez minden percben lehet fordulni, a biztos védelem és az összetartó erő. Név szerint Natsu Dragneel...

- Lassan indulnunk kellene, nem?

A kékesfekete farkas elmerengve nézett föl a szürke fellegekre, melyek már reggel óta díszítették az eget. Jelentősen kevesebb fényt engedtek át magukon, ezzel egészen mélabús hangulatot kölcsönözve az eddig csupa színben pompázó tájnak. Vihar készülődött, hatalmas vihar.

- Te is tudod, hogy Natsu nélkül nem mehetünk egyszerű emberek közé! - telepedett Gray mellé Erza, szemeivel a magasba bámulva.

- Akkor meg igazán ideje lenne végre idetolnia azt a nagy „magába zárkózó" seggét, mert semmi kedvem nincsen megvárni, amíg mindannyian elázunk – mordult fel a fiú haragosan.

Képtelen volt megérteni, mit csinálhatott barátja ennyi ideig. Mi lehetett fontosabb még a saját családjánál is? Persze, értette ő, hogy egy omegáról volt szó, de mégis mi ebben olyan nagy szám?! Volt ideje közelebbről is szemügyre venni Lucyt, s szépnek is találta, ugyanúgy, mint bárki mást a falkából. Az illatán kívül semmi különlegeset nem látott benne, főleg így, hogy egy kölyökről volt szó.

Nem értheted, te nem vagy alfa!

Graynek már mindene tele volt az ilyen magyarázatokkal. Mégis miért ne érthetné?! Nem kevesebb Natsunál semmivel, legalábbis nagyon ezt szerette volna hinni. Oly sokáig mindketten egyenlőek voltak, tisztán emlékezett azokra az időkre, mikor még kölyökként kergették egymást a jól ismert mezőkön. Akkor úgy gondolta, ez mindig így is fog maradni, tiszta szívéből szerette volna.

Ám a dolgok szépen lassan megváltoztak. Natsu egyre gyorsabb és erősebb lett, s a béta már képtelen volt elfutni előle vagy felülkerekedni a birkózásban. A kettejük közti apró repedésekből csupán pár év leforgása alatt hatlamas, tátongó szakadék mélyült, mely fölött már teljes képtelenség volt átkelni. Gray ugyan mindent beleadva igyekezett barátja nyomába érni, azonban lassacskán kénytelen volt belátni, hogy minden próbálkozása hiábavalónak bizonyult. El kellett fogadnia a tényt, miszerint soha többé nem fog már felzárkózni Natsu mellé.

Hiába maradtak legközelebbi barátok, a sors akkor is teljesen más utakat szánt nekik.

A fiatal alfából vezető vált, aki minden erejével védi az övéit, egy igazi falkavezér. S Gray egészen biztos volt benne, hogy barátja most ismét fordulóponthoz érkezett. Egyszerűen nem lehetett véletlen, hogy pont egy omegát sodort hozzájuk az élet.

Igen ám, de mi volt a sors, amelyet neki, Gray Fullbusternek, az átlagos bétának szántak ott fent?

Neki nem jutott semmiféle rivaldafény, nemes feladat, de mégcsak végzetes szerelem sem. Pedig mennyire vágyott volna rá...

Bármennyire is tisztelte Natsut, mégis minden pillanatban, amikor csak ránézett, szívébe halvány keserűség költözött.

Miért neki jutott minden?

Mivel érdemelte ki? Miben jobb ő?

Hosszú évek kellettek hozzá, hogy megtalálja a választ ezekre a kérdésekre.

Miben jobb ő? Semmiben.

Mivel érdemelte ki? Semmivel.

Miért neki jutott mégis minden?

A dolog borzasztó egyszerű... Mert a világ igazságtalan.

Ehhez Natsunak magának semmi köze nem volt, nem volt hibás semmiben. Graynek egyáltalán nem volt oka haragudni rá, azonban ezt koránt sem volt könnyű megemészteni.

De ahogy mondják, az idő minden sebet begyógyít. S ez a béta fájdalmával is így volt, lassacskán hozzászokott, képes lett elfogadni mindent, már nem akart küzdeni valaki másnak a sorsáért. Elvégre neki is megvolt a kijelölt helye a világban, még ha nem is ott, ahol azt ő maga szerette volna.

Ő volt a jobbkéz, az árnyék, mely az alfa mögött rejtőzött. Ez volt az ő feladata, támaszt nyújtani, mikor kellett. Most pedig kellett...

- Most azonnal elindulunk a céh felé! Hogyha Natsu visszajön, hát jöjjön, de hogyha nem, akkor itt hagyjuk és kész. Az első a falka! – csilantak föl határozottan a fiú szemei.

Egy alfa is ezt tenné, nem igaz?

Hideg szél süvített végig a réten, s pár pillanat múlva hatalmasat dörgött az ég. A szürke felhők már alig tudták visszatartani a magukban hordozott csillogó vízcseppeket, a vihar vészesen közeledett.

- Indulás! – zente be a tájat Erza parancsa.

A farkasok kissé zavartan indultak meg szorosan egymás mögött, egyenesen keletnek, amerre a legvilágosabb volt az ég. Bundájukba belekapott az egyre inkább erősödő szél, ezzel is megnehezítve a mozgást.

- De mi lesz Na-...? – hallatszódott ki a sorok közül az aggódó kérdés.

A sötét íriszek dühödten csillantak, s gazdájuk hangosan vonyított fel a falka élén, minden figyelmet magára vonva. Hangjában volt valami különleges, valami tekintélyt parancsoló, ami mindenkit meglepett.

- Ne törődjetek semmivel, amíg a céhhez nem érünk!

A felnőttek közül többen is tátott szájjal figyelték fekete társukat, aki most hirtelen sokkal többnek tűnt egy egyszerű bétánál. Ahogy kiadta az utasítást, ahogy beszélt, egyszerűen képtelenek voltak nemet mondani neki. Hiába tudták, hogy nem ő az igazi vezető, most mégis őt akarták követni.

- Gray...

Erza tágranyílt szemekkel suttogta a fiú nevét, mint aki éppen most látott szellemet. Minden lélegzetvételében, minden pillantásában, minden mozdulatában egy alfát vélt felfedezni.

Ennyire bízol Natsuban?

Ugyan a vörös farkas nem tette föl hangosan a kérdést, mégis egyértelmű választ kapott rá. Ahogy Gray a felhőkre emelte fejét, ahogy szemei csillogtak, mind-mind ezt igazolták. Erza teljesen biztos volt benne, hogy az alfa körül forognak a gondolatai.

Ez volt az a pillanat, amikor a csordultig telt pohár megadta magát, s egy hatalmas villámlás kíséretében szakadni kezdett az eső. A hideg cseppek ezrével zuhantak a zöld mezőre, hangosan koppanva a kiszáradt földnek, mely csillapíthatatlan szomjúsággal itta föl őket.

- Hozzátok a kölyköket, futunk!

A zubogó víz hangjától alig ért el a kis csapat legvégére az üzenet. De a leghátul kullogó kisfarkas még így is tökéletesen hallotta, s gyönyörű barna szemei ijedten csillantak föl.

Szőke bundája csatakosan tapadt bőréhez, néha ide-oda csapongva, ahogy az omega kis lábaival igyekezett tartani a tempót. Képtelen volt megszólalni, csupán hevesen zakatoló szívvel figyelte, ahogy apró társait egyesével felkapdossák szüleik, s sietve rohannak velük előre.

- Ne... – lihegte tehetetlenül, mikor az utolsó gyermeket is felemelték a sárból mellőle.

Nem bírta az iramot, s egyre inkább leszakadt a falkától. Senki nem pillantott hátra, csak fejvesztve rohantak a még távoli menedék felé.

Már szinte hangya méretűre zsugorodtak a távolban, mikor Lucy végül feladta a futást, s kimerülten hasalt el a sárban.

Könnyei megállíthatatlanul kezdtek potyogni, s egész testében reszketett a sírástól.

- Erza, vidd tovább őket! – pattantak föl hirtelen Gray szemei, s a választ meg sem várva fordult vissza a vihar szíve felé.

- Várj! Hová mész?! – kiáltott utána a vörös béta meglepetten.

A fekete farkas nem is fordult vissza a válaszhoz, miközben irdatlan tempóban kezdett rohanni az ellenkező irányba. Lábai hangosan cuppogtak a felspriccoló sárban, de nem érdekelte. Meg kellett mentenie az omegát.

Lucy már végérvényesen kezdte feladni a reményt, hogy bárki is a segítségére siet. Megint egyedül maradt, teljesen kiszolgáltatva a természetnek.

Szíve mélyén valahol még lángolt egy aprócska szikra, amely arra utasította, hogy siessen utánuk most azonnal. De képtelen volt rá, nem volt elég ereje hozzá, így csupán sírva, nehézkesen lépkedett a lábnyomokat követve.

- Ne hagyjatok itt, kérlek! – nyöszörögte az ég felé emelve a fejét.

Hirtelen hatalmasat villámlott, mire az omega ijedten szorította össze szemeit. Ám a következő pillanatban valami egészen váratlan dolog történt.

Éles fogak kaptak bundájába a nyaka fölött, s lábai elemelkedtek a talajtól. A szőke szőrgombóc meglepetten nyitotta fel íriszeit, ám csak a suhanó füvet látta maga alatt, s saját sáros végtagjait, ahogy a levegőben lengedeztek.

Valaki szaladt vele. Abban a pillanatban, ahogy sikerült felfognia a történéseket, orrát megcsapta az ismerős bódító illat, s szíve kihagyott egy ütemet.

Hol lehet?! Gray hunyorítva pásztázta a mezőt a süvítő szélben, szemeit újra és újra végigjáratva mindenhol, ahol csak az omegát sejteni vélte. De mégsem lelt rá sehol.

Tehetetlenül szívta tele tüdejét levegővel, s felordított.

- Lucy!

Semmi válasz.

- A francba! – szitkozódott a béta hangosan, mikor tekintete hirtelen megakadt valamin a távolban.

Összeszűkített szemekkel próbálta kivenni a sötét körvonalakat, azonban nem jutott sokra. Azt meg tudta állapítani, hogy a valami közeledik, azonban egyértelműen túl nagy volt ahhoz, hogy Lucy lehessen. Akkor mégis ki lehetett az...?

Ellenség lenne? Nem valószínű.
Akkor valaki a falkából?

A béta lélegzete egyik pillanatról a másikra akadt el, mikor végiggondolta a tagokat és végül rájött. Már szinte tisztán ki tudta venni az ismerős rohanást, az érkező méreteit, na meg persze a fogai közt lengedező kis szőke csomagot is.

Gray megkönnyebbülten, mégis kissé gúnyosan vigyorodott el a cseresznyeszínű bunda láttán.

- Késtél, te idióta...

Sziasztok!

Hónapok óta nem volt ilyen... Elégedett vagyok a résszel! :3 Igaz, itt csak a végén kapott szerepet kedvenc párosunk, de cserébe igencsak bő betekintést kaphattatok Gray lelkébe. Ő egy nagyon összetett karakter, ahogyan Erza és még sokan mások is. Pontosan ezért lesznek majd még ilyen részek, hogy jobban megérthessétek őket!

Remélem ti is elégedettek vagytok vele! Kérlek csillagozzatok és kommentben írjátok le, mit gondoltok a részről és a "mellékszereplők" bemutatásának fontosságáról!

Puszi,

Shiro~chan :)