Déli, forró nap sütötte föntről a végtelen zöld mezőt, mely pajkos nyüzsgéssel volt tele. A méhek láthatatlan kórusként, zümmögve szálltak virágról virágra, s a pockok fürgén futkorásztak ide-oda a méteres fűszálak között.

Nem messze tőlük, két lelkes farkaskölyök kergetett keresztül egy nagyranőtt, kék lepkét a réten. A rovar kecsesen csapkodta szárnyait, mit sem törődve az utána kapdosó apró mancsokkal, s a csilingelő kacagással, mely szép lassan elhalkult, végül pedig teljesen abbamaradt. Hatlábú barátunkat azonban még ez sem zavarta meg, vígan röpködött tovább kellemes leszállóhely után kutatva.

A két gyermek döbbenten, s kissé ijedten kísérte figyelemmel a színes pillangót, ahogy az mit sem sejtve váltott zuhanórepülésbe, majd landolt egyenesen egy puha, forró orrocskán.

Az orr tulajdonosa pedig nem sokkal később, egy apró tüsszentést követően hirtelen felnyitotta hatalmas, barna szemeit.

Az első dolog, amit észrevett, a cseresznyevirág színű bunda volt, amely minden oldalról az ő búzaszőke testéhez simúlt, kellemesen édeskés illatot árasztva magából.

Egyetlen egy gond volt a dologgal. Fogalma sem volt róla, ki fekszik mellette és egyáltalán hol is van jelenleg. Nem mert moccanni sem, az ösztönei szinte sikoltották, hogy nem egy átlagos farkassal volt dolga.

Azonban nem maradhatott tétlen az idők végezetéig, valahogy ki kellett jutnia a másik testének fogságából. Lassan, a lehető legapróbb mozdulatokkal próbálta oldalra fordítani fejecskéjét, s még levegőt sem mert venni.

Hátha alszik... Ezzel próbálta nyugtatni magát, több-kevesebb sikerrel. Elvégre hallotta az egyenletes, mély lélegzetvételeket és a mögötte lévő egyáltalán nem is mozdult percek óta.

De belül valahogy ő is érezte, mekkorát téved. És ahogy egyre többet szemügyre tudott venni a másikból, annál inkább biztossá vált valami másban is.

Már csak egy mozdulat kellett ahhoz, hogy megtudja, ébren van-e a farkas, ám mikor ezt megtette, szíve abban a pillanatban óriásit dobbant mellkasában.

Két csillogó, sötétzöld írisz nézett le rá érdeklődve a magasból.

Elég volt, hogy csak a tekintetük összetalálkozzon és a kisfarkas máris tudta, a fiú bizony nem más, mint egy alfa. A lehető legrosszabb, amit csak kaphatott.

Jeges félelem járta át minden porcikáját, ahogy tudatosult benne, gyakorlatilag a halál torkában pihengetett eddig. Szemeit szorosan összeszorította és a lehető legkisebbre gömbölyítve magát várta a fájdalmat.

A pillanatok egyre csak teltek, ám nem történt semmi. Az omega arcán nem csattant pofon, bőrét nem szakították fel karmok, sehol egy gúnyos szó vagy harapás. Már éppen értetlenül nyitotta volna föl pilláit, mikor hirtelen forró lehelet borzolta fel nyakánál a szőrt.

Natsu halovány mosollyal az ajkain fúrta bele orrát a kisfarkas bundájába, s szippantotta magába annak mámorító illatát. Pontosan tudta, mennyire rettegett tőle az apróság, amit borzasztóan édesnek talált. Természetesen eszébe sem jutott volna bántani őt, különben is, ha akarta volna, már régen végzett volna vele.

- Nem kell ennyire félned tőlem, nem eszlek meg... – suttogta az omegának halkan kuncogva.

A csöppség ugyan bizonytalanul bólintott egyet, azonban reszketése nem maradt abba és szemeit sem merte felnyitni még. Az alfából áradó nyers erővel nem tudott megbirkózni egykönnyen, egyáltalán nem volt hozzászokva senkinek a közelségéhez.

Nem is emlékezett már, mikor bújt össze valakivel utoljára, és most mit nem hozott a sors, pont egy vezér cirógatta bundáját, meg kellett hagyni, igen kellemesen.

Natsu kitartóan szimatolta az apró omegát, s lassacskán úgy látszott, sikerült is megnyugtatnia ezzel valamennyire. Teste már nem remegett a félelemtől, csodaszép barna szemei azonban továbbra is éberen figyelték minden mozdulatát.

Mikor már úgy érezte, a csöppség egészen megbarátkozott a jelenlétével, úgy döntött, ideje megtudni, hogy pontosan kivel is van dolga a falkának.

- Mi a neved, pici lány? – kérdezte halkan, egy pillanatra sem húzva el fejét a szőke puhaságtól.

Az omega pár pillanatig gondolokozott azon, hogy mit válaszolhatna a neve helyett, azonban hamar rájött, nincs olyan választási lehetőség, amellyel jól járhatna.

- Elmondom, ha te is elmondod a tiédet... – motyogta a földre sütve szemeit.

Az alfa ajkai széles mosolyra húzódtak, s nem bírta ki, hogy ne nevesse el magát a kisfarkas aranyos próbálkozásán. Nem volt mit tenni, rettentő édesnek találta.

- Rendben, megegyeztünk! – bólintott, majd mélyen az apróság szemeibe nézett – Natsu Dragneel vagyok, a Fairy Tail falka alfája.

- Bár gondolom erre már rájöttél... – vigyorodott el sunyin, egy pillanatra közelebb hajolva – Na és téged hogy hívnak?

A kis omega pirulva húzódott hátrébb a fiútól, illetve csak próbált, ugyanis lábaival egyetlen lépést sem tudott tenni visszafelé. Nem volt menekvés, válaszolnia kellett.

Apró fejét a föld felé hajtva pillantott föl az alfára, s egy reszketeg lélegzetvétel után a nevét suttogta.

- Lucy...

🐾🐾🐾🐾🐾🐾🐾