A zöld szemek tettetett fáradtsággal nyíltak fel, miközben gazdájuk csiga lassúsággal tornázta magát ülőhelyzetbe. Pontosan tudta, hogy a többieknek igaza van, most azonban mégsem vágyott semmiféle „megbeszélésre”, főleg nem Lucyval kapcsolatban. Elvégre teljesen világos volt, hogy a falka tagjai aggódtak a kisfarkas érkezte miatt, s ezzel kapcsolatban lettek volna kérdéseik.

- Úgy döntöttem, hogy az omega marad és kész! – szólalt meg ellentmondást nem tűrő hangon.

A béták elégedetlenül mordultak fel körülötte, ám a fiú tudomást sem vett róluk.

- Térj már észhez! Nem kockáztathatod a saját családod védelmét egy nyeszlett kis kölyök miatt! – csattant volna fel Gray dühösen, azonban hirtelen a torkán akadt a hang.

Öt pengeéles karom szorította a földhöz nyakánál, s Natsu magából kikelve taposott bordái közé. Nem érdekelte, hogy a fekete farkas idő közben nyüszítve jajdult föl a fájdalomtól, továbbra is vicsorogva mélyesztette körmeit annak mellkasába. S zöld szemeiben szinte hajszállá vékonyodott pupillája haragtól fortyogva nézett az ijedt, de mégis határozott kék íriszekbe.

- E-ennyire könnyen b-befolyásolható lennél...? – nyögte ki Gray vörösödő fejjel, fulladozva.

Ez volt az utolsó csepp a pohárban, mielőtt még az alfa agya végleg elborult volna. Barátja most aztán tényleg túl messzire ment a bosszantásával. Egy vezérrel pedig nem lehetett szórakozni, s ezt meg akarta tanítani egyszer és mindörökre...

A falka rettegve morajlott föl, ahogy a friss vér szaga lassan tovaszállt a levegőben, s sietve gyűltek a két hím köré az eseményeket figyelni. A kölykök reszketve húzódtak anyjuk lábához, szorosan behunyva a szemüket, ahogy azt ilyenkor tenniük kellett. Ám a felnőttek sem voltak nyugodtak ebben a helyzetben, hiszen Natsu nem volt hirtelen haragú, s könnyen felbőszíthető általában. Ez volt az első alkalom, mikor úgy tűnt, az alfa tetlegességig viszi el a balhét, s ebben bizony senki nem merte megakadályozni most, egyetlen farkast kivéve.

- Engedd el, Natsu! Megfullad! – ugrott neki Erza hirtelen, meglepve a fiút.

A vörös béta minden erejét beleadva próbálta ellökni a másikat, s ez éppen elég volt annyihoz, hogy egy pillanatra kibillentse az eszét vesztett alfát az egyensúlyából.

Itt volt az esély.

Ahogy Gray torkán enyhült a szorítás, a fiú abban a másodpercben egy jól irányzott rúgással söpörte ki a megzavarodott rózsaszín bundás lábait teste alól, s fogait összeszorítva kerekedett felül rajta.

Natsu feje nagyot koppant a földön, miközben mellkasára ezúttal két fekete mancs támaszkodott, hogy mozdulatlanul tartsa testét. Zöld szemei pár pillanatig értetlenül pislogtak, majd hirtelen megvilágosodva lazította el izmait, s nézett a tengerkék, indulatos íriszekbe.

- G-Gray? – nyögte ki barátja nevét mindenféle harag nélkül.

A szólított béta meglepetten hagyta abba a morgást, s helyette hangosan véve a levegőt kezdett el pihegni, majd kifulladva szállt le az alfáról.

- Hála az égnek... – sóhajtott fel Erza megkönnyebbülten a fiúk mellett.

Irtózatos nagy szerencsének számított, hogy Natsut már ennyivel is sikerült magához téríteni. Mindig is tudták, hogy a fiúban hatalmas erő lakozik, azonban abban a pillanatban, ahogy ez az adottság fékezhetetlen dühbe csapott át, már nem volt olyan mesés a dolog.

Az alfa fejében ezernyi zavaros gondolat cikázott össze-vissza, miközben lassan feltápászkodott a fűből és körülnézett. Homályosak voltak előtte a történtek, mintha nem is ő maga irányította volna a testét, hanem valamiféle felbőszült fenevad. Nem érezte a tettei súlyát, semmit az ég világon nem érzett, egyedül a haragot az omega megsértése miatt.

- N-ne haragudj, Gray... – nézett bűnbánóan barátjára, aki még mindig próbálta kiheverni a balhé következményeit – Én nem tudom miért...

A kék íriszek tettetett felháborodással pillantottak Natsura, majd gazdájuk megbocsátóan megrázta a fejét. Nem haragudott rá, elvégre nem ő uralta a testét azokban a percekben, s mitöbb, ő maga hergelte fel a fiút a szavaival.

A falka lassan szállingózni kezdett a helyszínről esemény és magyarázat hiányában, nem érezték szükségét, hogy tovább figyeljék a történéseket, hiszen a két hím látszólag megoldotta a problémát.

- Natsu... – lépett az alfához Erza aggódva.

- Ne! Ne érj hozzám! – kiáltott fel a szólított, kétségbeesetten arrébb ugorva - Nem akarlak bántani téged is...

A vörös béta meglepetten pislogott a cseresznye színű farkasra, aki a fejét rázva próbálta látszólag kiűzni magából az ördögöt. Ritkán lehetett Natsut ilyen tehetetlennek látni, s már csak ez a tény is borzasztóan furcsának hangzott kimondva. Tehetetlen...

- Megyek, kiszellőztetem a fejemet az erdőben... Senki nem zavarhat meg, hacsak nincs nagy veszély! – morogta a fiú, s hirtelen a levegőbe szimatolt – És Lucy sem jöhet a közelembe, amíg nem szedem össze magam! Rád bízom őt, Erza...

A kis omega már visszaindult Mirával, hiszen a vanília- és barack illat egyre inkább erősödött. Natsu elméje pedig ezzel párhuzamosan újra tompulni, ködösödni kezdett, s ezt most nem hagyhatta. Időre volt szüksége, egyedül a fák között, hogy átgondolhassa a dolgot újra. Eddig minden olyan nyilvánvaló volt, hiszen csupán vonzódott Lucyhoz, de most, hogy először elveszítette a fejét, így már bonyolultá váltak a dolgok. Graynek teljesen igaza volt, nem adhatja fel a családját egy védtelen farkaskölyökért, még ha az talán később az életre szóló párjává is válhat, akkor sem...

🐾🐾🐾🐾🐾🐾🐾🐾

🐾🐾🐾🐾🐾🐾🐾🐾
Sziasztok!
Kicsit hosszabbra terveztem ezt a részt, de most ennyiben is sikerült leírnom a történéseket. Tudom, tudom... ez sok minden volt, de nem cuki😅. De ígérem, hogy hamarosan majd jönnek az olyan részek is!
A többit pedig úgyis tudjátok...

Puszi,
Shiro~chan🍑☀️