- Hogy szülhettél nekem egy olyan selejt omegát, mint amilyen te magad vagy?!

- Lucy nem sel-...

- Fogd be a pofádat, szuka!

Bumm...

Az árnyékban megbújó szőke kisfarkas térdei beleremegtek, ahogy anyja arcán hangosat csattant a kegyetlen mancs. Könnyektől csillogó barna szemeit erősen szorította össze, s próbálta leküzdeni az egyre inkább fojtogató sírást, mely torkát marta belülről.

A felnőtt, dühös alfa teljes erejéből taposott a földre kényszerült, törékeny farkas bordái közé, karmaival felszántva az aranyló bundával fedett puha húst. Layla felnyüszített kínjában, s arca eltorzult a fájdalomtól.

- Mama...

A szenvedő omega szemei hatalmasra nyíltak a vékony, sírós hangocskát hallva, s amennyire csak nyaka engedte, oldalra pillantott.

- Nézd csak, ki van itt! A kis vakarcs!

Lucy torka összeszorult a gúnyos megszólításra, s minden erejét össze kellett szednie, hogy tovább tudjon menni édesanyja felé. Félt, rettegett a szőke alfától, ki most hirtelen békén hagyva az idősebb omegát, egyenesen rá emelte gúnyos, dühtől fortyogó tekintetét.

- Miért ver a sors egy ilyen kölyökkel?!    Miért nem lettél alfa, vagy legalább egy nyomorult béta...? Inkább meg se születtél volna!

- Hahh...! - pattantak ki a barna szemek, s gazdájuk fejéhez kapva ült fel az ágyon.

Csak egy álom volt...

Lucy aranyló tincsei csapzottan, néhol izzadtságtól nedvesen tapadtak csupasz nyakához, egész testéről folyt a víz, s azt hitte, megfullad a levegőhiánytól, hiába lihegett szüntelenül.

- Inkább meg se születtél volna!

Évek óta nem jutott eszébe ez az emlék, szinte meg is feledkezett már róla. A múltat jobb volt nem piszkálni,  s Lucy bizony erre törekedett, mégis sikertelennek tűnt a próbálkozás.
Hiába nyugtatta magát azzal, hogy már új életet kezdett, már semmi nem ugyanaz, mint akkor, képtelen volt felejteni, s a régi sebek sehogy nem akartak összeforrni.

Az omega kimerülten rúgta le magáról a paplant, s mélyeket szuszogva botorkált át a fürdőbe, két kezével megtámaszkodva a hófehér kagyló peremén. Némán figyelte a sebesen zubogó, jeges vizet, ahogy az apró tavacskává duzzadt, majd végül eltűnt a sötét lefolyóba zuhanva.

Egy pillanatra eszébe jutott, hogy felkelthetné Levyt, esetleg az alfát, ám gyorsan el is vetette az ötletet. Ki volt ő, hogy csak úgy megzavarja az álmukat saját kis nyomorával? Nem volt már kiskölyök, aki nem tudta megoldani a maga problémáit... Legalábbis nem akart az lenni.

- Csak egy emlék... - suttogta magának, s a csaphoz hajolt.

A víz elmossa a rossz érzéseket, az idő pedig minden sebet begyógyít. A szőkeség lehunyt szemekkel tűrte a hűvös patakokat végfolyni arcán, s ajkait elnyitva lélegzett mélyeket, próbálta elengedni a nyugtalanságot és zaklatottságot. Hagyta, hogy a jeges cseppek szép lassan magukkal sodorják érzéseit, s gondolatai ismét tiszták lehessenek.

Percek teltek el így, mígnem az omega ujjai végül visszacsavarták a hideg fémcsapot, ő maga pedig nagyot sóhajtva felemelkedett, egyenesen a tükörbe pillantva.
Hófehér, sápadt arcú lány nézett vissza rá, fáradt tekintettel, sötét foltokkal szemei alatt. Csupán fakó lenyomata volt annak a Lucynak, akit mindenki ismert, a kedves mosoly, a kacagó íriszek, a piros orcák mind eltűntek, s helyette egy megtört, kétségbeesett omega figyelte önmagát a tükörben.

Talán mégis segítséget kellett volna kérnie, hogy ne viselje egyedül ezt a terhet, de mégis olyan nehéz volt rávennie magát. Szégyellte, amiért ilyen gyenge volt, s nem tudta elfelejteni a múltat.

Volt a többieknek éppen elég bajuk nélküle is, minek akart ő tizenhét évesen babusgatást. Lucy pontosan tudta ezt, mégis minden porcikája vágyott egy forró ölelésre, két karra, amik között biztonságban érezhette magát, s bármikor kisírhatta nekik bánatát.

- Mama..., úgy hiányzol... - suttogta könnybe lábadt szemekkel saját tükörképének.

Torkát mardosta az az elfojtott kiáltás, melyet évek óta tartott már vissza, s bizony ezúttal sem engedett a kínzó vágynak. Felesleges lett volna, hiszen akinek szólt a hívás, már úgysem hallhatta azt.

- Lucy...

A könnyektől homályos barna íriszek hatalmasra tágultak, s gazdájuk még levegőt is elfelejtett venni egy pillanatra saját neve hallatán.

- A-anya? - nyögte nagy nehezen, hófehérre sápadva.

Nem mert megfordulni, hiszen az a lágy hang, melyet hallani vélt az imént, már évekkel ezelőtt örökre elhallgatott. Tudta, lehetlen... mégsem akart szembesülni a ténnyel. Ha csak egy pillanatra is, de hinni akarta, hogy valóban ott állt háta mögött az idősebb szőke omega, azzal az összetéveszthetetlen mosollyal arcán.

- Lucy...

Neve ezúttal máshogy csengett, egyáltalán nem hasonlított már az emlékeiben élő hangra, annál jóval mélyebb volt és rekedtesebb. Mégis ugyanazt a biztonságérzetet keltette az omegában, mint édesanyjáé, s mellkasában kellemes forróság áradt szét, ahogy a tükörben megpillantotta a cseresznye tincseket.

Nem mozdult, csupán szemeivel követte a fiút, ahogy az ellökte magát az ajtófélfától és mögé lépett. Hogy nem vette észre eddig? Hogy került ide egyáltalán?

Az alfa zöld szemei álmosan csillogtak, haja hol kócosan meredezett az égnek, hol arcába hullott, s nagyot sóhajtva fonta karjait a lány dereka köré, forró felsőtestével a keskeny háthoz simulva.
Lucy ujjai erősebben szorítottak a kerámia kagyló szélére, ahogy megérezte a fiú illatát, s a perzselő hőt, mely testéből áradt.

- Mit keresel itt? - suttogta maga elé, mintha a tükörnek beszélt volna.

- Téged... - érkezett a rövid válasz egy nagy ásítás kíséretében, s Natsu állát az omega vállán támasztotta meg - Hívtál.

A szőkeség értetlenül emelte meg egyik szemöldökét, s kérdőn figyelte a láthatóan aludni készülő fiút.

- Én nem hívtalak, miért zavarnálak az éjszaka közepén?

Natsu nagyot szippantott Lucy édeskés illatából, egész tüdejét megtöltve a finom aromával, majd hangos sóhajtás formájában fújta ki a levegőt, egyenesen az omega felsőjéből kikandikáló fedetlen, puha bőrére.

- Natsu, engedj!

Az alfa elmosolyodott Lucy gyenge próbálkozását hallva, s szorosabb ölelésbe vonta a lányt. Méghogy szabadulni akart... Mi volt ez, ha nem az év vicce?

- Menj vissza aludni!

- Éppen azt teszem.

Lucy bosszúsan figyelte a "kis" fogvatartója ajkain megjelenő pimasz vigyort, s egyszerre több érzés is megfogalmazódott benne. Haragudni akart a fiúra, amiért az ilyen szemtelenül viselkedett vele, azonban képtelen volt rá. Leírhatatlanul édesnek találta a vállán szuszogó alfát, s ugyan nem akarta bevallani, de élvezte Natsu karjainak fogságát.

- Na... Legalább engem hagyj aludni!

- Ha tudnál aludni, nem hívtál volna - érkezett a válasz.

- De mondom, hogy nem hívta-...

Az omega nem tudta befejezni mondatát, ugyanis Natsu karjai egy pillanat alatt fordították gazdájukkal szembe a lányt. Észbe kapni sem volt ideje, s az alfa ujjai már álla alá kerültek, lágyan felfelé billentve fejét, hogy tekintetük találkozzon.

- Itt... - bökte meg mellkasát másik kezével - Itt bent hívtál.

Lucy szíve hangosan zakatolt a cseresznye hajú mutatóujja alatt, s orcáin halvány pír jelent meg. Mégis mit akart mondani ezzel?

- Nem tudom elmagyarázni, mielőtt még rákérdeznél - engedte el, majd lépett hátrébb Natsu - Egyszerűen csak éreztem.

- Nem értem...

- Tudom, én sem - nevetett fel a fiú, ujjait borzos tincsei közé vezetve.

Kínos csönd telepedett a két fiatalra, melyet végül Lucy tört meg. Határozott lépésekkel kerülte ki az alfát, rá sem nézett, ahogy kiment a fürdőből, s ágya felé vette az irányt. Nem tudott, és nem is akart szólni semmit, holott pontosan tudta, a fiú magyarázatra várt.

- Miért hagysz figyelmen kívül még mindig?

Az omega szemeit összeszorítva húzta magára nyakig a takarót, s nagyot sóhajtott, ignorálta a teljesen jogos kérdést.

- Szép álmokat, Natsu!

Sziasztok!

Végre valahára megérkeztem a folytatással, ne haragudjatok, amiért késett. Most valahogy nem voltam passzban, úgyhogy nézzétek el nekem ezt kicsit gyengébb részt.

Puszi,

Shiro~chan🐾