Pár nap múlva ki is engedtek, de a doki szigorúan a lelkemre kötötte, hogy ha lehet többet nem akar a kórházi ágyon látni. Mintha nekem ott olyan jó lenne. További egy napot henyéltünk otthon, amíg beadtam apámnak, hogy merre jártam, utána pedig közös döntés alapján meglátogattuk az egyetemet.

Nem sok dolog változott, egyedül SoRa-nak, és a tánctanárnak hiányoztam, aki majdnem dobott egy hátast a felmentésem miatt. Elvégre, amíg nem biztos, hogy nem nyílik fel újra a seb egy rossz mozdulat miatt, addig nem ugrálhatok. Furcsa volt, hogy nem mehettünk fel az emeletre, mivel ott volt a professzor irodája, amit most fel kell újítani, legalábbis az ajtót biztosan.

Nem jutottunk dűlőre, hogy mi legyen azzal a férfival, ezért egy ideig nem is akarunk rajta gondolkodni, de úgy gondolom, ez mind a kettőnknek egy lehetetlen dolog. Nem akarom bántani, azt szeretném, hogy ha már szerencsétlen létezik, akkor élje le azokat az éveket, amik meg vannak neki írva.

De Tae-nak is igazat adok. Mikor utoljára beszélgettünk, teljesen megfordult minden. Eddig ő akarta, hogy engedjük ki, és én húztam a számat, most viszont én érveltem azért, hogy ne öljük meg. Ő azt mondta, hogy nem fogjuk tudni megállítani, ha már az elején nekem támadna. Nagy valószínűséggel, a professzor az ő génjeit is kénye-kedve szerint kódolta, így nem kizárt, hogy mikor meghallja a nevem, rögtön meg akar majd ölni. De az is lehet, hogy csendesen eljátssza a tudatlant, majd egy óvatlan pillanatomban elvágja a torkomat.

Bármi előfordulhat, és mi majdnem minden lehetséges szituációt felsoroltunk, ami szóba jöhet, de a végén mindig arra jutottunk, hogy nem tudhatjuk. Nem ítélkezhetünk, pláne akkor, ha úgy döntünk, hogy beadjuk neki azt a szert. Mivel ő még nem élt egy évet sem a mi levegőnkön, így ha rögtön az után juttatjuk a véráramlatába, hogy felkelt, nem fog öregedni.

Volt mit bepótolnunk, amíg nem voltunk. Az összes tanár olyanokról beszélt, amit mi még említés szintjén sem hallottunk sehol, így egész nap kussban ültünk a padban, és úgy jegyzeteltünk, mint a gép. Bár az előző anyagokat nem fogja visszahozni, de így legalább nem leszünk még jobban lemaradva. Eléggé elfáradtam a nap végére - szellemileg - de mégis jó volt visszaesni ebbe a világba. A veszélytelen, néhol unalmas, egyetemi életembe, ahonnan kizökkentem.

- Gondolkodtam valamin..

- Már megint? Kezdek aggódni. - nevettem fel, és fordultam felé, bár lehet nem kellett volna, mert amint a tekintetem megtalálta az övét, ő lecsapott az ajkaimra, hogy megharaphassa az alsót.

- Nem mondtad, hogy szeretnél-e esküvőt.

- Oh.. - hajtottam le a fejem zavaromban, miközben a gyűrűmre simítottam. Ez tényleg elkerülte a figyelmem, pedig egy alapvető dolog, ha már megkérte a kezem.

- Nézd, nem fogok megharagudni, ha azt mondod, hogy nem. Nekem sem tetszenek azok a nagy bulik, ahova még a szomszéd asszonyt is meghívják, akit nem is ismerünk. Csak megkérdeztem, nehogy megsértődj.

- Mi lenne.. Ha felrúgnánk az összes szabályt, és egy rendhagyót tartanánk?

- Mire gondolsz? - csillantak fel a szemei, és lefogadom, hogy másra gondolt, mint én.

- Nem fogunk kiöltözni, és a fél világot meghívni. Csak Te, Apám, HyeRa, és én. Mondjuk egy pizzázóban, ahol kibéreltük az egyik sarkot, ami csak a miénk lesz arra a pár órára. Ez nekem elég lenne. - úgysincs más, akit meghívhatnék. SoRa-t nem akarom ezzel zaklatni, Ho Seok pedig alapból ott lesz, mivel még mindig utánam kell szerencsétlennek koslatnia. Amíg nem szólunk a nyomozónak, addig ő velünk lesz, és már kezdem sajnálni. - Csak győzzem megmagyarázni apámnak, hogy Ho Seok mit keres ott. - nevettem el magam, mire ő csak megrázta a fejét.

- Majd azt mondom, hogy jó haverom. Ami nem is lenne nagy hazugság. Igazán megkedveltem a kölyköt. - mosolyodott el, és nézett az ajtó felé, aminek a másik oldalán ott áll, és várja, hogy vége legyen az óráinknak. Ahogy láttam, eléggé népszerű, ugyanis szinte mindenki, még a fiúk is megbámulták, amikor elhaladtak mellette. Bár lehet csak azért, mert idegen, és úgy áll, ott, mint egy szobor.

Suli után hazafelé menet beugrottunk egy kávéra, és vettem apámnak is valamilyen sütit, elvégre azt is be kell adni neki valahogy, hogy mi is lesz a kis vacsi. Bár nem hiszem, hogy kicsapná a hisztit, ha bejelenteném neki, hogy feleségül vettek.

Azt azonban nem gondoltam volna, hogy mikor beérünk a hotel utcájába, az utolsó pár métert rohanva kell majd megtennem. Ho Seok alig bírt követni, és mivel nem lifttel, hanem lépcsővel mentem, még le is maradt. Ahogy Tae is, amit nem bántam.

Bár nagyon kellemetlen volt, mégsem akartam egy kukában kidobni a taccsot, inkább berohantam a mosdóba, magamra zártam az ajtót, és kiadtam a gyomrom tartalmát. Nem is hinné az ember, mennyit jelent az, ha egy olyan helyen teszi ezt amit ismer. Taehyung dübörögni kezdett az ajtón, mikor felért, és hallottam, hogy zihál, de csak percek múlva tudtam beengedni, amikor végre lábra tudtam állni.

Kinyitottam az ajtót, és elmosolyodtam, mikor megláttam azokat az aggódó szemeit, amikkel engem vizslatott, válaszra várva.

- Azt hiszem, hamarosan apa leszel. - jelentettem ki, és a hasamra simítottam, hogy értse is, mire gondolok. Ez nem holmi gyomorrontás, hiszen semmi olyat nem ettem, amitől bajom lehetne. Ez mind Leyla miatt van.

Taehyung örömében majdnem elsírta magát, amit úgy leplezett, hogy letérdelt, és fejét a hasamnak döntötte, miközben derekamnál átölelt a karjával. Fogalmam sincs, mit fog tartogatni az a jövő, ami a kezünkben van, amit meg tudunk változtatni, és amit egy ígérethez kötöttünk, de ha kitartunk egymás mellett, akkor tudom, hogy boldogok lehetünk.