- Vedd fel, és csinálj úgy, mintha nem lennék itt! - hadartam neki, és a füléhez nyomtam a telefont. Rögtön elhúzta a csúszkát, és beleszólt a vonalba.

- ,,Szia anya.. Tényleg? Hol? A szobámban?" - felállt és elment a folyosók felé, majd eltűnt az egyik ajtó mögött, de másodpercek múlva ismét kijött, kezében egy notesszel. - ,,Igen, megvan.. Nincs baj, csak fáradt vagyok, nem aludtam jól. Rendben, én is téged, szia!" - tette le.

Nem ült le, csak rémülten nézett rám, én pedig nem tudtam, mit mondhatnék neki. Fogalmam sem volt, mi folyik itt, pláne ezek után. Lehetséges lenne, hogy mivel én a múltból kerültem ide, így nem én vagyok az egyetlen Rin? Bármikor összefuthatok magammal az utcán?

- Nem akarsz mondani valamit?

- Mit mondhatnék? Fogalmam sincs, mi folyik itt..

- Te nem az anyám vagy. Sokkal fiatalabban nézel ki, ráadásul három napja visszautaztál Tokióba. Ki vagy te?

- Az anyád, csak.. Egy olyan korból, mikor te még csak ötlet sem voltál. - néztem rá bűnbánóan, holott nem csináltam semmit, csak az igazat mondtam.

- Akkor meg mit keresel itt? - kérdezte, keresztbe font karokkal. Nem hisz nekem? Megérteném, hisz ez eléggé sokkoló lehetett neki is. De ezt az egyet nem mondhatom el. Azonban hazudni se akarok olyan nagyot, hogy én is megbánjam.

- Nem tudom. - feleltem halkan. - De ha megkérhetlek, ne mond el neki, hogy itt vagyok. - azaz ne mondja el magamnak, hogy épp a lányomnál dekkolok. Ez zavarosabb, mint gondoltam. Kettő belőlem, mikor még egy is sok.

Felálltam, és az ajtó felé indultam, de Leyla megállított.

- Hova mész?

- Azt hittem.. Mármint. Nem az az anyád vagyok, aki felnevelt.

- Tudom. De ettől függetlenül az vagy, és nem hagyhatom, hogy az utcán aludj. Van egy vendégszobánk, maradj, amíg szeretnél.

- Köszönöm. - mosolyodtam el a kedves szavain. Igaza van, nincs semmim, se pénzem, se lakásom.. Csupán csak a ruhám, ami rajtam van. Most még a tudásomat se sorolnám ide, ugyanis változott a világ, és lehet, hogy most már az éttermekben levő kávéfőző is ujjlenyomattal működik.

Megmutatta a szobát, de rögtön utána kiment, mert a telefonja megint megcsörrent. Leültem az ágyra, és vettem egy nagy levegőt, mert úgy éreztem, megfulladok ebben az összevisszaságban. Biztos vagyok benne, hogy ez MiRa műve, de most nem tudok rá haragudni. Megmutatta nekem, mire kell számítsak, ha valaha is visszajutok a saját koromba.

Hirtelen égni kezdett a lábam, mintha valami meleg dologhoz szorítottam volna. Rögtön odakaptam, és dörzsölni kezdtem, azonban mikor a nadrágom feljebb csusszant, azt hittem itt helyben elájulok. Felhúztam a térdemig, és levettem a zoknimat, hogy jobban lássam. Azonban nem volt mit látni.

A lábam, egészen a vádlim tetejéig.. Eltűnt.

Taehyung pov's

- Hé te! Engedj el! Hol van Rin? Hova viszel? - kérdeztem meg ezeket immáron harmadjára, mire végre elengedett az előttem levő lány. Fogalmam sem volt, hova megyünk, olyan érzésem volt, mintha a semmiben lebegnénk.

- Van nevem is. Jól tudod.

- Nem, te nem vagy a húgom.

- De igen. És bátyó.. - közeledni kezdett felém, majd magához ölelt, és felnézett rám azokkal a szemekkel, amikkel nagyon rég MiRa is. - Jó újra találkozni veled.

- Te meghaltál. Nem éreztem a pulzusodat. - feleltem neki, de valójában ezzel csak győzködtem magam, hogy nem lehet ő az én húgom.

- Ez így igaz. Ott helyben meghaltam, miközben könyörögtem neked, hogy segíts. De semmi baj, tudom, hogy nem tehettél semmit. - mosolyodott el. - Helyetted segített más.

- Hogy érted ezt? - léptem közelebb hozzá. Még mindig a fehérség az egyetlen dolog, ami körbevesz minket, mégsem félek, hogy mégis hova kerültem.

- Nem furcsálltad, hogy az én testem nem került elő? Persze, hogy nem - nevetett fel - Hisz akkor még kicsi voltál. A professzor elvitt, és új életet adott, új képességgel. Nem örülsz? Azt hittem, szeretsz, bátyó!

- Szerettelek, MiRa! De te nem ő vagy.. Nem lehetsz ő.. - ráztam meg a fejem, és igyekeztem nem rá nézni. A szeme, a hangja, az alakja.. Ugyan olyan, mint MiRa-é.

Sóhajtott egyet, majd közelebb jött, és megragadta a kezem. Mellkasához húzta, és egyenesen a szívére tette, ami ugyan úgy dobogott, akárcsak az enyém, vagy bárki másé.

- Miért tagadod meg a létezésem? Te is ugyan olyan vagy mint én, akkor miért olyan nehéz elhinni, hogy a professzor visszahozott az életbe?

- Miért most bukkansz fel?! Eddig nem hiányoztam? Tudom, hogy te is azt akarod, hogy..

- Hogy? Mit szeretnék, Taehyung? Én csak engedelmeskedem a teremtőmnek, akinek az életemet köszönhetem. De ez nem azt jelenti, hogy nem vágytam a találkozásra veled. Elvégre a bátyám vagy.

- Mit akarsz tőlem?

- Megmutatni életed legnagyobb félrelépését, amit bárhogyan is akarsz, nem fogsz tudni kiküszöbölni.