Most, hogy már tudja a múltját, és azt, hogy ki vagyok, felesleges volt úgyvisszatekernem az időt, hogy ne emlékezzen rá. Tudtam, hogy napok óta nem tudott rendesen aludni, ez meg is látszott rajta, főleg a szeme alatt levő karikákból, ezért mindig visszapörgettem az időt reggel hétre, mert biztos voltam abban, hogy ma be akar menni az egyetemre. Nem számoltam, de többet aludt, mint tizenkét óra, én azonban cseppet sem bántam ezt az időt, amit ott töltöttem, egy magányomban. Hol a lány alvó, békés arcát néztem, hol pedig fogtam a kezét, és simogattam a fejét, hogy elhessegessem az álmait. Ugyanis az a számomra édes arc rögtön grimaszba fordult, mintha csak fel akarna ébredni, de valami nem engedné. Igyekeztem figyelni az ilyenekre, és ott lenni vele, hogy ha mást nem is tudok tenni érte, de a kezét foghassam.

Fogalmam sem volt, mikor fog felkelni, mégis nekiálltam a reggelinek, ami ha hagytam volna menni az időt, már felérne egy vacsorával. Nem akartam semmi extrát, csupán csak pár tükörtojást sütöttem, amit megfűszereztem egy kis petrezselyemmel, na meg ízlés szerint sóval.

Megterítettem, majd lefedtem az ételt, hogy ne hűljön annyira ki, hátha még alszik pár órát, ám úgy tűnt, a hasa, és a nappaliba is átsuhanó illatok erősebbek voltak, mint a fáradtsága.

Felült a kanapén, majd nagyot ásítva elsétált a mosdóig, és magára zárta az ajtót. Hallottam, ahogy megnyitja a csapot, és a víz nagyokat koppanva ér földet a zuhanytálcán. Leültem az asztalhoz, és ott vártam, hogy lezuhanyozzon, és ő is leüljön elém. Halkan köszönt, majd nézett végig az asztalon, és nekiállt enni. Jó volt látni, hogy nem kényszer, vagy undor van az arcán, hanem egy halvány mosoly, ami azt jelentette, hogy sikerült eltalálnom az ízeket.

- Kipihented magad? - kérdeztem, miközben elvettem előle a tányért, és betettem a mosogatóba, hogy nekiállhassak, nehogy neki jusson eszébe mosogatni.

- Mondjuk. Hogyhogy még csak negyed nyolc van? - nézett rám sejtelmes fejjel, mire csak vigyorogva hátrafordultam, hisz tudtam, hogy tudja rá a választ.

- Azt gondoltam, jót tenne neked ha visszazökkennél a megszokott napjaidba. Legalább elterelné a figyelmed.

- Az, hogy mindenki úgy néz rám? - hallottam a hangjában, hogy direkt kerülgeti, nehogy ki kelljen mondania.

- Rin, ártatlan vagy. A hírek gyorsabban terjednek, mint hinnéd. - tudom, hogy nem a többiek miatt aggódik, hanem egy bizonyos valaki miatt. - Cho...Be fogja látni, hogy ostobán viselkedett.

- Kérdezhetek valamit? - nézett fel rám, olyan óvatossággal, mintha bármikor nekiugorhatnék, pedig sosem bántottam. Nem fél tőlem, de az az érzés, amit láttam rajta nagyon közel volt a rettegéshez. Bólintottam, és megtörölve a kezem, visszaültem a helyemre. - Innentől kezdve ez lesz? Mármint.. Te itt maradsz velem, és..

- És? - vártam, hogy befejezze, amit elkezdett, mert nem értettem, hova akar kilyukadni. Szerettem volna, ha elfogadja az érzéseimet, és megengedi, hogy gondoskodjak róla, de ha ez neki sok, vagy kellemetlen, akkor akár már most magára hagyom.

- Nem tudom. Mit akarsz tőlem? Ki legyek neked? Kinek kellene lennem.. - ettől tartottam a legjobban, mikor elhatároztam magam, hogy beavatom őt mindenbe. Összetört, és most azt se tudja, hogy ki is volt ő régebben.

- Rin. Nem kell megváltoznod miattam. Légy az, aki ezelőtt is - akibe beleszerettem - Aki minden problémát megold, és fényt hoz mások életébe. - itt felnevetett, de ez amolyan gúnyos megnyilvánulás volt.

- Fényt, mi? - kérdezett vissza, leszegett fejjel. Nagy sóhajjal hátra dőltem, és szüntelenül őt néztem, amint beharapja az alsó ajkát, és harapdálni kezdi a bőrt, amíg az vérezni nem kezdett.

- Menj, öltözz át. Induljunk. - ajánlottam fel, hátha kicsit kiszakad abból a gondolatfelhőből, ami most jelenleg a lelkét nyomja. Némán felállt, és elvonult a szobájába, hogy tíz perc múlva indulhassunk, a számára rég látott helyre. Kíváncsi vagyok, Cho hogy fog viselkedni vele. Remélem kibékülnek, mert ahogy láttam, mind a két lánynak sokat jelentett a barátságuk. Valamint azt is remélem, hogy ha a többi nem is, de a biosz, és a tánc el tudja feledtetni vele annyira a dolgokat, hogy legyen legalább egy olyan órája, ami problémamentes.

Azonban, mikor kiléptünk az ajtón, balra és jobbra is két idegen férfi állt, akik amint meglátták a lányt felé fordultak, de nem néztek rá. Bár civil ruhában voltak, a testtartás, és a viselkedésük elárulta őket.

- Maguk kicsodák? - nézett hol az egyik,re hol a másikra. Rin kissé zavarodott fejjel várta a választ a férfiaktól, akik engem, mintha itt se lennék mellőztek, és miután a lány távolodni kezdett, felé fordultak.

- A kijelölt testőrök, Hölgyem.

- Azt hiszem, világosan elmondtam a felettesének, mi erről a véleményem.. - válaszolta unott hangon. Megértem az érzéseit, de mikor feljött ez a téma, én is szükségét éreztem, hogy megvédjék. A támadó talán ki fogja szúrni a két férfit, de lehet, hogy pont ez fog kelleni neki ahhoz, hogy letegyen Rin megöléséről.

- Elnézését kérem a kellemetlenségért, de amíg mást nem mondanak, kötelességünk megvédeni Önt. - válaszolta a másik. Rin sóhajtott egyet, majd rám pillantva oldalra biccentette a fejét, és ismét elindult a folyosón. Mellé lépve mentem utána, az őrök pedig utánunk, ami már most idegesítő volt. Képzelem mennyire mérges lehet most a lány. Még a kezét se merem megfogni, nehogy az legyen az utolsó csepp a pohárban. Ezért némán mentem mellette, amíg be nem értünk.

- Kérem, a terembe ne kövessenek! Maradjanak itt kint. Úgyis itt fogok kijönni. - habár ezt mondta, biztos vagyok benne, hogy megfordult a fejében az ablakon való távozás gondolata is. Ha nem lennénk ilyen feszélyeztetett, és sötét helyzetben, még buzdítanám is rá, de így, hogy valaki rá vadászik, ráadásul most a lelkiállapota is ingatag, inkább mellőzöm egy ideig a felé irányuló poénjaimat.

Leültünk a terembe, ő pedig rögtön elkezdett kipakolni az órára. Mikor letette a tollat, ismételten sóhajtott egyet, mint aki nagy nehezen elhatározta magát, és ennek hangot is adott. Felém fordult, és félénken a szemembe nézett. Ilyenkor olyan aranyosnak találom, hogy rögtön magamhoz ölelném.

- Meggondoltam magam. Ha nem nagy kérés, még egy ideig legyél nálam.

- Rendben. - válaszoltam egy mosollyal az arcomon.

Tudtam, hogy nem azért, amit mondtam neki, vagy a saját érzései miatt gondolta meg magát, hanem mert nem akar ezekkel egyedül lenni, még akkor sem, ha ő a ,,házában" van, az őrök pedig az ajtaja előtt. De nekem ennyi is elég volt, elvégre a közelében lehettem, figyelhettem rá, és ami talán a legfontosabb, ott lehetek vele, ha szüksége lesz rám. Mióta ismerem egyszer se hallottam tőle, hogy segítséget kért volna, de az a száz szerencsém, hogy látom rajta, ha elveszett valahol, vagy csak támogatásra szorul. Én pedig pont erre vágyok. Megadni neki mindent, amíg el nem dönti, hogy elfogad, vagy sem.