Ahhoz képest, hogy Tae azt mondta, most egy ideig nem megyünk suliba, másnap már hallgathattuk a drága matematika tanárunk szónoklatát, az elhunyt fiúról. Sajnos, mivel a rendőrök nem mondtak senkinek semmit még az üggyel kapcsolatban, ezért csak annyit tudunk, hogy az osztálytermében halt meg, és az most is le van zárva. A többiek egy másik teremben tanulnak épp.

Mindenki nagyon zaklatott volt, mivel amennyire nyüzsögni szokott ez a hely, most annyira kihalt, és csendes még úgy is, hogy tömve van emberekkel. Nem vesznek egymásról tudomást, nem köszönnek, nem beszélnek, csak mennek előre, mint a zombik.

Nem hiszem, hogy azért lennének ilyenek, mert olyan jóban voltak Myung-al. Egyszerűen csak arról lehet itt szó, hogy nem bírják még felnőtt fejjel sem felfogni a tényt, miszerint itt halt meg egy férfi, és lehet, hogy gyilkosság volt, és ezért nem tudunk róla semmit. Ráadásul akkor csak tetézi a félelmeket az a tény is, hogy a merénylő itt van az egyetemben.

Nem tudom engem miért nem viselt meg, de valószínűleg azért, mert nem szimpatizáltam az emberrel. Persze, azt belátom, hogy nem ezt érdemelte, hanem inkább egy kiadós tökön rúgást, de a sors máshogy döntött az életéről. Itt jön képbe az én lelkiismeretem, ami akaratom ellenére is mocskolódik, mivel nem bírok választani. Ha ki lenne terjesztve az erőm, és nem csak az adott napra tudnék visszamenni, hanem mondjuk kettő vagy három nappal, akkor megmenteném? És ha igen, hogyan csinálnám? Semmit sem tudok arról a férfiról, ezért mire kideríteném, hogy mi történt vele, már vagy hatszor meghalt volna.

- Hé, minden rendben? - fogott vállamra Cho. Suttogott, nehogy megint kihívja egyikünket a tanár, ahogyan a múltkor is.

- Persze. Csak elgondolkodtam. - azt már nem kell tudnia, hogy min. Nem értené, és nem is mondanám el neki, hogy most valószínűleg azért haragszom magamra, mert nem tudok visszamenni megmenteni Myung-ot. Ez pedig biztosan azért van így, mert az erőmmel pont ezt akarom elkerülni.

Olyan orvos leszek, akinek a kezei között soha nem hal meg senki, és egészségesen, a gyógyulás felé vezető úton járva fogja elhagyni a klinikámat. Nem érdekel, mennyit kell ezért tanulnom, dolgoznom, és milyen dombokat kell majd megmásznom érte, el fogom érni.

Egyik szünetben, Tae leugrott a büfébe, én pedig hallgattam, ahogy Cho az újdonsült barátjáról beszél. Úgy tűnik, megérintette, amit mondtam neki még a szobában, és most megkérte a férfit, hogy ha még érdekli az ügy, akkor menjenek el randizni. Kicsit talán félreismertem, az első benyomásom alapján, mivel ez volt már a harmadik randijuk, és a pasi nem próbálkozott semmivel. Ez pedig szerintem már azt jelentheti, hogy nem csak ágyba akarja vinni. Legalábbis nagyon remélem.

- NaRin! - hallottam meg nevem, amit még mindig utálok, éppen ezért szúrós szemekkel néztem az ajtóban felém integető Taehyung-ra, akinek arca olyan komor volt, mintha most látott volna szellemet a folyosón.

Felálltam, és odasiettem hozzá, de ahelyett, hogy mondta volna, mit akar, kiengedett az ajtón, és elmutatott az előtte álló rendőr felé, aki rögtön felmért, majd sóhajtott egyet.

- Park Hyung-Sik nyomozó vagyok. Lenne pár kérdésem, az üggyel kapcsolatban, be tudna velem jönni az őrsre? - kérdezte rettentő monoton hangon. Gondolom már nagyon sokszor elmondhatta ezt a mondatot, ezért is unja már annyira.

- Persze. - egyeztem bele, de rögtön felnéztem Taehyungra, akinek a tekintetéből szinte szikrák szóródtak a nyomozó felé, aki ebből mit sem sejtett, hisz engem nézett. Megsimogattam a karját, majd elindultam a férfival ki, egészen a kocsijáig, ahol értelemszerűen hátul foglaltam helyet, akárcsak egy rab. Nem vagyok hülye, tudom, hogy valami nagyon fontosat akar mondani, elvégre ha nem így lenne, elég lett volna, ha a suli előtt társalgunk. Remélem nem kerültem bajba.

Nem mertem kérdezni semmit. Mikor megérkeztünk, a nyomozó egy ismeretlen férfira bízott á, aki bekísért a kihallgató szobába, és leültetett a székre. Láttam már ilyet, elvégre szeretem a bűnügyi sorozatokat. Nézni a tévében, és nem átélni. Az ember nem is sejti, mekkora a különbség, amíg nem tapasztalja saját bőrén.

Nem tudom mennyi idő telt el ott bent, elvégre nem volt nálam a telefonom, és még egy óra se lógott a falon. Megállás nélkül magamat figyeltem, ahogy visszabámulok erre az összezavarodott énemre az előttem levő tükörből, aminek a másik oldalán vélhetőleg épp emberek elemeznek ki. Ilyenkor általában egy pszichológus is jelen van, aki már az ülésemből, a tartásomból, és az arcomra formálódott grimaszokból levágja rólam az információkat. Ijesztő.

- Nos, Kwang kisasszony. - jött be a nyomozó, és szólított meg rögtön, miközben a kartonomat olvasgatta. - Milyen viszonyban volt az áldozattal?

- Elnézést, áldozat? - kérdeztem vissza kissé talán dadogva. Ezek szerint igazak voltak azok a kósza gondolataim, és tényleg gyilkosság történt az egyetemen.

- Igen. Az elhunytat megölték, mégpedig egy ilyen fegyverrel, amit még nem találtunk meg. Gyanítjuk, hogy a gyilkosnál lesz. - kivett a másik paksamétából egy képet, és elém tolt egy pisztolyt. Nem értek az ilyenekhez, ezért nagy nagyban meresztgettem rá a szemem, mint aki tudja, hogy hogy hívják az előtte levő tárgyat. - Válaszolna a kérdésemre?

- Semmilyenben. Egy tánccsoportba jártunk, ennyi.

- Ha jól tudom, Ön azt mondta, hogy nem volt köze az áldozathoz. - közelítette meg más szemszögből. Valamit ki akar húzni belőlem, mivel az előbb mondtam el, hogy semmi közöm nincs hozzá, még csak nem is ismertem.

- Igen. - bár ezt nem én állítottam, hanem Taehyung. Én csak egyetértően bólintottam minden egyes mondatára.

- Ez érdekes, mivel többen is látták, ahogy felpofozza. Ez nem jelentett valamit?

- De igen. - bólintottam. - Azt, hogy egy bunkó szemét volt a barátnőmmel, és meg kellett érte kapnia azt, amit szerintem érdemelt. Nem nagy dolog manapság felpofozni egy férfit. - pláne ha nő vagy. Még csak azt sem mondom, hogy fájt neki. Inkább a szégyen érzete lehetett nagy, hogy egy nő ütötte meg annyira, hogy még az egyensúlyából is kiesett. Álljunk csak meg...

Riadt tekintettel néztem a nyomozóra, aki minden egyes mondatomat leírta a füzetébe, így ő nem láthatta, hogy bevillant valami. Mégis honnan tudja, hogy behúztam neki egyet, mikor az meg sem történt? SoRa egyértelműen állította, hogy csak vitatkoztunk, de a pofon nem történt meg. Akkor most miért állította azt a csoport, hogy bántottam?

- Nyilván volt indíték. Nem érzett ezek után is haragot az elhunyt iránt?

- Nézze, nyomozó. Tudom, hogy sok mindennel találkozott már, de nem én öltem meg. Honnan szereztem volna ilyen fegyvert? És miért akartam volna annál jobban bántani? Nekem elég volt, hogy a pofon után látszólag leszállt a barátnőmről. - azt hiszem, itt lenne az ideje nevén szólítanom SoRa-t, mert a végén még azt hiszi, hogy leszbikus vagyok. Amivel mondjuk nem lenne semmi baj, az ügyet nem hátráltatja, és nem is viszi előre a nemi identitásom, ráadásul engem sem zavar, ha annak néznek.

Ismét mondani akart valamit, de egy fekete hajú lány besietett hozzá, és odaadott neki egy újabb papír halmot, miközben a fülébe súgott valamit. Rettentő rossz érzésem támadt, mikor a férfi rám nézett, és sejtelmes fejjel szinte szemmel vert.

- Akkor kezdjük újra. - elém tolta azt, amit most kapott, de én egy büdös kukkot sem értettem belőle. Túlságosan az ő nyelvezetükre volt fordítva az egész, ezért kérdőn felpillantottam. - Megtalálták az ujjlenyomatát az áldozat nyakán.