Mivel apám ma se hagyott békén, ezért elmeséltem neki, hogy jönni fog hozzánk egy doktornő, aki majd előadást fog tartani nekünk, valamint a táncórát is elújságoltam neki, többek között a SoMin-nel való találkozásomat. Semmi kifogásom nem volt az ellen, hogy beszélgessünk, de nagyon fáradt voltam a hosszú napom miatt, ezért amint megettük a vacsorát, rögtön lekoppintottam szerencsétlent. A jövő hét eléggé zsúfolt lesz, arról nem is beszélve, hogy két nap múlva szombaton, jönni fog apám barátnője, nekem meg holnap Cho-nál kell aludnom.

Ez a tánc is most jól betett, az elkövetkezendő négy hónapban elbúcsúzhatok a lazsálástól, legalábbis látszólag. Le fogom táncolni a lábaimat, utána pedig mikor már azt hinném, hogy vége, megint ki fog találni valamit. De én jelentkeztem, és ezért lehet azt mondani, hogy én is vállaltam fel.

Reggel, mikor beértem, Cho és Taehyung már nagyban beszélgettek, de most egyik sem volt valami vidám. Leültem melléjük, és halkan köszöntem, hogy azért észrevegyék, hogy én is itt vagyok, nehogy meghalljak valami olyat, amit esetleg nem akartak más tudtára adni.

- Baj van, Cho? - néztem le a lányra, aki úgy össze volt húzva azon a széken, mintha fenyítve lenne. Szemei duzzadtak voltak és pirosak, de nem mondott semmit, csak megrázta a fejét. Átnézve háta mögött Taehyung tekintetét kerestem, de ő csak vállat vont, és megrázta a fejét, ezzel tudtomra adva, hogy ő se szedett még ki belőle semmit. - Bántott valaki?

- Nem csak.. Egy idióta vagyok. - sóhajtotta, lemondó hangnemben.

- Miért lennél az? - kérdezte Tae, igyekezve boldogságot árasztani a lány felé, aki most ezt úgy taszította magától, hogy már én éreztem rosszul magam miatta. Ő, akit eddig úgy ismertem, hogy nem tud szomorú lenni, most teljesen magába van zuhanva. Biztos vagyok benne, hogy akkor történhetett valami, mikor a külön óráinkon voltunk, ha csak nem otthoni probléma. Erre mégis, hogy kérdezhetnék rá?

- Apád csinált valamit? Bántott? Megvert? Kiabált veled? - kezdtem bele a kérdezősködésbe, hisz hamarosan meg sem fog ez történni a szemében, én viszont egy információval előrébb leszek legalább, és esetleg tudni fogok majd segíteni senki.

- Mi? Nem.. Csak.. Egy kicsit. - dadogta, ami nekem elég volt ahhoz, hogy biztos legyek a gondolataimban. Csettintve egyet visszamentem oda, ahol még nem kérdeztem semmit, és vártam, hogy minden folytatódjon onnan, ahol vagyunk.

- Egy idióta vagyok. - sóhajtotta ugyan úgy, mire én Taehyung-ra néztem, aki szintén engem pásztázott. Nem emlékszem, hogy előtte is engem nézett volna, azt viszont tudom, hogy mit mondott ezután.

- Nem vagy az. Bármi legyen a gond, nem feltétlen biztos, hogy a te hibád. - simított hátára, én pedig megint találkoztam azzal a megdöbbenéssel, amivel az előző napokban is. Megint megmásította a múltat, és én egyre jobban kezdek ebbe belezavarodni, hogy mégis hogyan csinálja. Határozottan emlékszem, hogy nem ezt mondta! - Van kedved beszélni róla, vagy hagyjunk békén? - Cho-nak tágra nyíltak a szemei, de minden gondolatát elűzve megrázta a fejét, és lehunyta a szemeit.

- Az apám nem szereti, ha.. Mindegy. - gondolta mégis meg magát. Esélyem sem volt megszólalni, Taehyung megtette helyettem is, így én csak a háttérből néztem végig az előttem játszódó eseményeket.

- Nem jöttök ki jól?

- Nem igazán. De már megszoktam. - rántott vállat. - Nem lehet mindenkinek olyan szép a szüleivel tartott viszonya, mint az átlagnak.

- Ez így van. - helyeselt a férfi, mire a lány ránézett.

- Veled is ez a helyzet?

- Nem. - rázta meg fejét, egy halvény mosollyal az arcán. - Az én szüleim meghaltak.

- Jajj.. Taehyung.. - emelte szájához kezét. Hátradőlt, és először azt se tudta, mit mondjon, de látszott rajta, hogy nagyon bánja a kérdését. - Ne haragudj. Én itt panaszkodom, te meg-

- Mit ,,én meg", Cho? - vágott a lány mondatába, aminek szerintem így se lett volna sok értelme, az elejéből kiindulva. - Nincs ezzel semmi baj. - Régen volt, és már feldolgoztam.

Szerencsére vége volt ennek a mindenki számára kínos beszélgetésnek, ugyanis a csengő megszólalt, a tanár pedig helyet foglalt a székében, és végignézett a teremben megjelenteken. Alig voltunk páran, ezért megkért minket, hogy üljünk előre, mivel így nem kell majd kiabálnia. Tényleg kevesen voltunk, nem is foglaltunk el két teljes sort, mikor egymás mellé rendeződtünk.

Viszont ez nagyon meglepett. Kiindulva Taehyung-ból, még akkor is, ha tényleg semmit sem tudok a férfiről, ki nem néztem volna belőle, hogy neki sincsenek meg az igazi szülei. Ez mondjuk nem egy olyan dolog, amit az emberekből első ránézésre meg lehetne ítélni, de ez most tényleg.. Meglepett.

- Akkor, indulhatunk? - csillant fel nap végén Cho szeme, mikor látta, hogy hátamra dobtam a kelleténél sokkal jobban megpakolt táskámat.

- Persze. - válaszoltam. Elköszöntünk Taehyung-tól, majd felmentünk a kollégiumba. Először nem is akartam elhinni, hogy ez a szoba tényleg Choé. Nagyon különbözött a többitől. Négy ágy volt itt is, de mivel csak egyen alszik, ezért a többit a sarokba tolta, és kialakított oda egy olyan részt, mintha ott egy kanapé lenne. Az egész szoba otthonos volt, tele díszekkel, és párnákkal, amit minden bizonnyal otthonról hozott . - Hogy tudtál ennyi mindent behozni? - néztem szét, és foglaltam helyet a mini babzsákban.

- A bátyám segített. Megbeszéltem vele, hogy beköltözésnél, és kiköltözésnél is majd eljön értem, ezért bátorkodtam ennyi mindent behozni. Egyedül képtelen lennék ezeket hazavinni. - nevetett fel, majd ő is szétnézett a kis kuckóján.

- Lesz dolgod visszarendezni a szobát, ha jövőre kapsz valakit szobatársnak. - vetettem fel az ötletet, hátha attól majd jobb kedvre derül, de ennek pont az ellentéte valósult meg. Ajkai ismét legörbültek, majd sóhajtott egyet, és az ujjait kezdte nézegetni, amiket görcsösen tördelni kezdett.

- Nekem.. Nem lesz soha szobatársam.

- Miért vagy ilyen pesszimista?

- Mert tudom. - rántott vállat. - Az apám elintézte az igazgatónál. - láthatta rajtam, mennyire ledöbbentem. A saját apja kérvényezte azt, hogy a lányának ne legyen szobatársa? Így már értem, miért hazudta azt, hogy a kollégium úgy osztotta be az embereket, hogy ő pont egyedül maradt. Már akkor is furcsálltam, de most már megértem. - Tudod ő eléggé öntörvényű. Csak az a helyes és járható út, amit ő mond vagy szab ki nekem.

- De miért engedelmeskedsz? Már felnőtt vagy nem kellene-

- Ugyan Rin. Ő nevelt fel, tartozom neki ennyivel. Csak a legjobbat akarja nekem. Biztos így van ez a te szüleiddel is, csak ők.. Máshogy állnak hozzád.

- Igen. - bólintottam. Még nem akarom neki elmondani, hogy mi a helyzet velem, és a szüleimmel. Azt hiszem, ez egy olyan dolog, amit soha senkinek sem akarok majd elmondani, de ahogy ismerem magam, úgyse fogom kibírni.