- Szerelmem, mikor jössz haza? - a sírás környékezett, de próbáltam nagyon nyugodt maradni, mégis Hongjoong túl jól ismert.
- Mi a baj szépségem? - kérdezte csendesen
- Hiányzol, láthatnálak kicsit? - kérdeztem reménykedve.
Hongjoong normális esetben erre mindig igent mondott volna, de pár napja furcsán viselkedett és a távolság, ami a turné miatt kettőnk között volt, szakadékként tátongott közöttünk azóta.
- Ne haragudj baby, de nemsokára dolgom lesz, de megígérem, hogy este felhívlak, rendben?
- Rendben.
Kimerülten dőltem vissza a kanapéra, a telefonomat az asztalra csúsztatva. Aznap kitakarítottam az egész lakást és egymagam feldíszítettem mindent. A karácsonyi fények lassú ringó villogása némileg megnyugtatott, ugyanakkor el is szonorított. Egy újabb karácsonyt tölthetek egymagam.

A fenyőfa árván állt a szoba közepén. Szinte sötét foltként kiabált, hogy mindenképp megzavarja a nyugalmas szenvedésemet. Fintorogva felpattantam és az emeleti gardróbból leráncigáltam a jókora dobozt, amiben a fa díszeit tartottam. Idegesen téptem le a ragasztócsíkot és elémtárult az összes csillogás, apró emlékek őrzőiként.
A gömbök, a formás díszek mindegyikét kötni tudtam egy egy év karácsonyához, a gyerekkoromtól kezdve. A doboz mellé telepedtem és beletúrtam a dobozba.

A kezembe akadt egy apró csillag.
Ez volt az első közös karácsonyunk első dísze, amit együtt vettünk. A karácsonyi vásárban látta meg. Olyan pici fánk volt, hogy a kisasztalon elfért a Hongjoong dormbéli szobájában. Elmosolyodtam az emlékre, az apró fán a kicsi csillag is nagynak tűnt, mi mégis imádtuk. Csak összebújtunk az egyszemélyes ágyon és minden rendben volt.

A második dísz, bár csak egy egyszerű kék gömb volt, mégis tudtam, hogy a dobozban rejtőző tizenhárom társával együtt, az előző évben vettem őket. Hongjoong felhívott, hogy együtt akar díszíteni, de vegyem meg a díszeket. Halvány zöld és kék díszeket találtam egy polcon a szupermarketben. Bokdogan rohantam hazáig, főztem, takarítottam, beráncigáltam a korábbiaknál sokkal nagyobb fát és felállítottam a szobában. Hongjoong széles mosollyal érkezett haza és bár láttam, hogy hulla fáradt mégis képes volt leülni velem vacsorázni, majd a kanapéra költözött, hogy elkezdjünk díszíteni, de hamarosan elaludt. Nem zavart. Feldíszítettem a fát, bedugtam az égőket és hozzábújtam.
Olyan volt, mintha a dormban lennénk megint. Mintha a kicsi hely miatt közelebb lennénk egymáshoz. Még álmában is képes volt átölelni... csakhogy másnap már fellépésük volt. Így, ha ugyan csak azt a kis időt, de legalább együtt tölthettük.

Több dísz a kezembe akadt, amik gyerekkorom emlékei voltak. Mégis a mindhez Hongjoongnak is köze lett az évek során.
Sírtam. A doboz fölött ültem és képtelen voltam visszafogni a könnyeimet. Nem zokogtam vagy ilyesmi, nem sajnáltam magam, nem bántam semmit, szimplán csak hiányzott Hongjoong.
Lassan összeszedtem magam és a fához lépve, felemeltem az apró csillagot és az egyik legszebb ágra akasztottam.
- Ugye nem nélkülem akartál díszíteni szépségem? - szólalt meg mögöttem életem szerelme, amitől majd összecsináltam magam, egy pillanatig csak némán bámultam rá és próbáltam rendezni a szívverésem.
- Hogy...?
- ... kerülök ide? - fordította el édesen a fejét, amitől azonnal mosoly szaladt a számra, de azért bólintottam, miközben közelebb léptem hozzá.

- Tudod, nagyon nagyon sokat dolgoztam azért az elmúlt napokban, hogy az ünnepeket a szerelmemmel tölthessem. - fonta körém a karjait.
- Az ünnepeket? - néztem rá döbbenten
- Az ünnepeket.
Nem mertem rákérdezni, hogy vajon ez mit jelent. Hogy vajon mikor kell újra elmennie.
- Díszíthetünk? - kérdezte végül rámvillantva édes vigyorát. Begyűjtöttem egy mámorító csókot tőle, majd boldogan fordultam a dobozhoz és lelkesen elkezdtem adogatni neki a díszeket, amik szép sorban a helyükre kerültek...

Miután végeztünk, a kanapén ülve, összebújva beszélgettünk. Nem akartam elaludni, ki akartam élvezni szerelmem közelségének minden drága pillanatát, de végül elnyomott az álom.
Reggel ébredtem csak fel, álmosan bújtam Hongjoonghoz, aki a plafont bámulta.
- Lennél szíves válaszolni? - morogta maga elé duzzogva, amitől azonnal magamhoz tértem, bár nem értettem mit szeretne.
Összezavarodottan néztem rá, a mellkasára húzta a kezem és éreztem a tenyerem alatt a szívverését.
Ahogy odapillantottam a szemeim elkerekedtek és akaratlanul rátenyereltem, mire röhögve felnyögött, de azért várakozón felült ő is.
Az ujjamon díszelgő, egyszerű gyűrűt bámultam.
- ... szóval mit mondasz? Hozzám jösz?
A szemeibe néztem és minden érzését tükrözte a tekintete én pedig tudtam, vele akarom leélni az életemet.
- Igen! - kiáltottam és ugrottam rá, úgy, hogy visszazuhantunk a párnák közé.
Hongjoong pedig azt is, és az összes azt követő karácsonyt otthon töltötte.