Feszülten ácsorogtam az albumom szorongatva a fansign közepén. Egyedül éreztem magad és rettenetesen izgultam, hisz még csak megszólalni is képtelen voltam mások előtt még egy szimpla alaphelyzetben is, nemhogy egy ilyen kiélezett szituációban.
Elmegyek inkább... motyogtam magam elé gondolatban, de mikor megfordultam az ajtókat épp bezárták. Amig a fanmeeting tart, senki se ki, se be.
Az oldalsó ajtót kinyitották, ahol azok távozhattak, akik végeztek...
A kezem remegni kezdett, ahogy hangos sikítás jelezte, megérkeztek. Az Enhypen tagjai mosolyogva foglalták el helyüket, türemlesen integetve, felkészülve a dedikálásra. Talán ha a sarokban maradok... senkinek nem tűnik majd fel... gondoltam naívan, de az embertömeg magával sodort és hirtelen a sorban találtam magam. Míg az idősebbek elkezdték a dedikálást, a sorban utolsó NiKi valamit unottan firkált egy papírfecnire. Rám emelte tekintetét és szemtelenül kacsintott egyet.
Mi a fene...?! Biztos benéztem, nem is felém nézett...

Észre sem vettem, a nagy elmélkedésben, hogy én következem, mígnem az egyik stábtag finoman lökött rajtam egyet jelezve, hogy mozduljak meg. Lehajtott fejjel térdepeltem Sunghoon előtt.
- Hé kicsilány... - vigyorgott rám az idol... - minden oké? Hogy vagy?
Hebegve habogva próbáltam ésszerű választ adni a feltett kérdésekre, és mire túl voltam a srácok felén már már kezdett alábbhagyni az émelygésem... csakhogy aztán az utolsó emberhez érkezve minden addigi nyugalmam elszállt.

NiKi kimérten mosolygott egy pillanatig.
- Szóval ki a biasod?
- Hee he...
- Ah Heeseung hyung? Miért ő? - markolta meg a kezeim kedvesen, mire kis híján leájultam a saját térdeimről...
- Nagyon kedves... magas...
- Én magasabb vagyok - húzta egy szemtelen mosolyra a száját, amitől leolvadt az agyam.
- Igen...
- Miért nem én? - hajolt kissé közelebb...
- Lejárt az idő! - szólt rá egy stábtag, mire szomorkásan hátradőlt... elengedte a kezem, a tenyerembe hagyva a cetlit, amit addig ott szorongatott a mancsaink között.
Biztos képzelődök...

Remegő térdekkel álltam fel, köszöntem meg lehetőséget és elrohantam, vissza se nézve... a folyosó még tele volt, ahogy az utcán is lézengtek, de meg sem álltam, amíg nem tudtam bevágódni a kicsi autóm biztonságot adó ülésébe. A kormányra hajtott fejjel próbáltam lassítani a szívverésemet... miközben óvatosan megmozgattam az öklömben szorongatott papírdarabot.
- Nézd már meg te hülye... - dünnyögtem magamnak... miközben már próbáltam kisímítgatni a papírgombócot.

*Már a tömegben kiszúrtalak, szeretnék találkozni veled, de titokban kell tartanod... remélem látlak még, ma este nyolckor... a legközelebbi karácsonyi vásárban, az óriási fa mellett várlak...*

Ez tuti valami idióta vicc... újra a cetlire pillantottam. Azt vártam, hogy eltünnek róla a szavak, de nem történt semmi. Nishimura Riki, a világ valahavolt legszemtelenebb mosolyú démoni japán maknaeja, a maga kacifántos kézírásával, saját kezüleg kaparta a papírra azokat.
- mit tegyek...? - bámultam magam elé... nyilván valóan ez valami faramuci karácsonyi csoda, amiben a lány egy pillanatig azt gondolja, hogy szerencsés fordulatot vesz az élete... aztán a lufi kipuukadt és rájöttem, NiKi feltehetően sokakkal eljátsza ezt.
Hisz miért is ne tenné... fiatal, szemtelenül jóképű, híres és csak úgy bomlanak utána az emberek.

Nagyjából hét órakor döntöttem el, hogy megyek, addigra idegességemben kitakarítottam a kicsi, de praktikus lakást, kikerestem a helyszínt és újra autóba vágódtam. A hó szakadni kezdett valamikor időközben így imádkoztam az égiekhez, hogy épségben odaérjek. Mikor sikerült leparkolnom, magamra rángattam a kabátom, egy sálat és egy sapkát, ami a tesóm szerint ocsmány, de én imádtam, a szétnyúzott, barckszínű párost. Hiába a csízma, lassan csoszogva közelítettem meg a hatalmas, karácsonyi díszek alatt roskadozó, fát, ami körül jópáran lézengtek.
Talán el sem jön...

Szerettem volna ha ott vár, de szépen lassan csak efogytak körülöttem az emberek, de nem aggódtam. Korán érkeztem és reménykedés nélkül. Az ilyen tündérmesék a valóságban nem léteznek...

Teltek a percek. A telefonomra pillantottam, nyolc óra egy perc. Ahogy újra felpillantottam, megláttam, ahogy egy kapucnis, hatalmas sálba csavart alak közeledik. Éreztem, hogy ő az.
H

irtelen zavarba jöttem. Mégis mit gondol majd rólm, amiért ilyen könnyen beadtam a derekmat. Bár, az igazat megvallva, hülye lettem volna nem kihasználni a helyzetet... ha csak egy éjszakáról is van szó...
Jesszus miket gondolsz...

Ahogy az alak közelebb ért már biztos voltam benne, hogy az idot rejti a rengeteg ruhadarab és mikor előttem állt, fel kellett nézzek rá. Rohadt magas.
- Örülök, hogy eljöttél - morogta a sáljába és bár a száját nem láttam, a szemei mosolyogtak.
- Én is. - vigyorogtam rá magamat is meglepve, anélkül, hogy megremegett volna a hangom.
- Van kedved korizni?
Bátortalanul bólintottam, ahogy elképzeltem eltaknyolni magam a jégen. De gondolkozás nélkül a felém nyújtott kesztyűs mancsába csúsztattam a kezem.
Nishimura Riki a kezemet fogja... dübörögte a szívem.

Egy órán át csak kacarászva, egymásba kapaszkodva csúszkáltunk... teljesen átfagyva, az esésektől vizesen toporogtunk a pálya szélén.
- Nem tudom mennyire lenne most gáz, ha azt mondanám, hogy gyere fel hozzám megszáradni...
Kölyök kutya képpel nézett rám én meg szinte azonnal megbántam, amit kiejtettem  számon.
- Vagyis biztos van ezer jobb...
- Ne várj... csak azt akartam mondani, hogy van egy kis... na jó nem akarok hazudni, muszáj időben visszaérnem a szállásra, mert ellenőriznek minket... de utána szívesen átmennék... - duruzsolta, miközben lassan közelebb lépve a derekamra csúsztatta a kezét, szinte kényszerítve, hogy felnézzek rá. Tökéletes ölelésbe húzott. Törpének tűnhettem mellette, de egyszerűen beleolvadtam a karjaiba...

- Még mindig Heeseung hyung a biasod? - hallottam, hogy vihog...
- Kicsit igen... - morogtam a mellkasát fedő puha pulcsiba... - de határozottan rezeg a léc...
- Hahh - közölte büszke éllel a hangjában, az állam alá csúsztatva a puha kesztyűbe bújtatott ujjait, bíztatva, hogy a szemébe nézzek.
Istenem, de szemtelen... de gyönyörű... de nagyon közel van. Puha ajkai éppcsak a számhoz értek. Olyan volt, mint aki bátortalanul próbálgatja a határait... de, nem akartam, hogy abbahagyja. A tarkójára csúsztattam az ujjaim, beletúrva a hajába, mire az addig óvatos srác hirtelen vadul az ajkaimra mart.

Mámoros tekintettel nézett, mikor elszakadtunk egymástól, sejtettem, hogy hasonlóan festhetek.
- Ezek után rohadtul nem akarok visszamenni... - harapott a szájába, amivel megadta a kegyelemdöfést az agyamnak... - de muszáj...
- Megértem...
- De szeretnék átmenni hozzád később... semmit nem akarok elsietni, de tényleg megengeded, hogy átmenjek? - zavarában olyan volt mint egy kisfiú, amitől kis híján elnevettem magam.
- Add a telefonod. - nyújtottam a kezem, amibe belecsúsztatta a készüléket. Egy jegyzetet nyitottam, ahová leírtam a címem, majd visszaadtam a telefont. - kész... így már tudod, hogy hol találsz... de szeretném, ha...
- Nem verlek át és nem egyéjszakás kalandokra gyúrok, majd megismersz és rájössz, legalább is remélem.
Elmosolyodtam. Hittem is meg nem is a szavait, de valahol reméltem, hogy igazat mond...

A kocsim felé sétálva egy pillanatra sem engedte el a kezem. Olyan volt, mint aki tényleg nem akar visszmenni. Mintha tényleg ott akarna maradni.
- Hogy jöttél ide? - kérdeztem körbenézve a szinte üres parkolón.
- Kiszöktem és elsétáltam. - felelte nevetve.
- Biztos nem lesz ebből gond?
- Nem...
- Elvigyelek? - pörgettem meg játékosan az ujjam körül a kulcsom mire elnevette magát és közelebb húzva édesen megcsókolt.
- Nem tudom, hogy aranyos vagy, vagy le akarsz rázni... - vigyorgott bele a csókba...
- Természetesen le akarlak rázni... - kuncogtam. - nemsokára vendégem lesz... sietnem kell haza.
- Mázlista egy fickó... - mosolygott az ajkaimba. - de van egy ötletem... mi lenne, ha elvinnél, aztán nagyoon sietnék hozzád, te pedig lemondanád... a mázlistát
- Nem fog menni... ugyanis nagyon szeretném, ha átjönne...
- Rendben - lépett hátrébb még mindig fogva a kezem... - akkor siessünk, hogy minél előbb letudjam a kötelező kört és utána a tiéd lehessek.
Kicsit megmosolyogtam a kétértelmű mondatát, amibe aranyosan belevörösödött, de azért igyekezett elterelni róla a figyelmet, azzal, hogy lekepta az ujjamról a kulcsomat és lovagiasan kinyitotta előttem az ajtót.
- Vezethetek?
- Van jogsid?
- Aaaz nincs...
- Akkor ezt megbeszeltük... - kaptam ki a kezéből a kulcsot, mire fancsali képet vágott, megvárta amig beszállok, körberohant és bevágódott a hosszú lábaival a kicsi autómba.
Olyan szürreális volt...

A hely ahová a gps vezetett a város egyik legfelkapottabb környéke volt. NiKi egy forró, hosszú csók után kiszállt és megigérte, hogy hamarosan találkozunk. Úgy tűnt nem akar menni... igazán nem akart megmozdulni mellőlem. De talán csak áltattam magam.
- Van karácsonyfád? - hajolt be még egyet cuppantva a számra.
- Nincs..? - bezsebeltem még egy csókot és a hátrálva távolodó alakját bámultam még, míg el nem tűnt az épületben.

Hazafelé a kormányon dobolva dudorásztam és próbáltam nem túlagyalni a történteket. A kis lakásomban pillanatok alatt rendet raktam, mint egy agybajos forgószél. Ahogy telt az idő, egyre feszültebb lettem, úgy éreztem kiszakad a gyomrom, ha még egy pillanatot egyedül kell töltenem.
Lassan éjfél...
Álmosan beültem az ablak előtt kialakított olvasó sarokba és bámultam az utcát. A hó rendíthetetlenül szakadt, lassan fehérbe öltöztetve mindent... álmosan ásítva húztam magamra a pokrócomat, bekuckózva méginkább.

Nem tudom mikor aludtam el, de zt igen, hogy valaki a csengőmre tenyerelt és az illető halál fia... félálomban sétáltam az ajtóhoz, kinyitottam és szembe találtam magam egy fenyőfával.
- ... Kakktuusz, hozzád jöttek!! - kiabáltam be a saját lakásomba...
Halk kuncogás jutalmazta a pocsék humoromat, a fa pedig lassan befelé indult ahogy kitártam az ajtót.
NiKi mosolya leolvasztotta az agyamat, ahogy a lakásba lépett a fa mögött.
- Megjöttünk!
Még mindig bambán bámultam rá, miközben beállította a csupa hó fát a szobasarokba. Sürgető késztetést éreztem, hogy hozzáérjek. Valahogy olyan természetesnek tűnt a jelenléte a lakásban. Kitöltötte az űrt. Mintha mindig is hiányzott volna onnan. Ahogy felém fordult, majdhogynem nekivágódtam.

- Óh... szóval, akkor most már nem Heeseung hyung a biasod? - hallottam, hogy mosolyog... de mikor nem feleltem, finoman az állam alá nyúlt, hogy maga felé fordítsa az arcom - hé... nem hitted, hogy eljövök, igaz?
- Kicsit... - vallottam színt.
- Megmondtam... - puszilt a számra - hogy nem egy éjszakára tervezek... - elmélyítve a csókunkat, a saját nyakába vonta a karjaimat és a comjaim alá nyúlva a csípőjére emelt. Azt gondoltam vad lesz és kicsit talán esetlen. De gyengéden csókolt tovább, miközben a konyhapult felé araszolt, amire aztán ráültetett.
- Így. Jó veled... - motyogta aranyosan elvörösödve. - szóval most el kell, hogy mesélj magadról mindent. De... mi lenne ha ezt úgy csinálnánk, hogy megmutatod, hogy hol az ágyad... - a szemöldököm a homlokomra szaladt... - semmi hátsó szándék, de tudod... sokszor nagyon elfoglalt vagyok. Csak szeretnélek megismerni, miközben kicsit gyorsabban haladunk az átlagnál... ha neked ez így rendben van persze.
- Ha nem lenne rendben, nem lennél a konyhámban... - lecsusszantam a pultról és kinyitottam a kanapéányat. - íme a hálószoba... - vigyorogtam rá.

Az idol egy pillanatig sem tétovázott, ahogy megágyaztam ledobta magát az ágyra, megvárta, amíg befészkeltem mellé, majd magához húzott. A pulcsi kapucnit a fejére húzta a karjait pedig körém fonta.

- Kezdheted... - nyamnyogott maga elé...
- Az az érzésem, hogy rádférne egy kiadós alvás előbb... aztán beszélgetünk.
- ...holnap fel kell díszítenünk a fát...
- Nincs ezer sztároskodós dolgod?
Hirtelen fölém kerekedett és megtámaszkodott a fejem mellett és onnan nézett ke rám.
- Most egy pár napig szabad leszek. Nem tudom, hogy tudod e, de még szinte soha nem volt egy normális karácsonyom, szeretnék egy rendes karácsonyt, olyat, mint a filmekben.
A számba haraptam...
- Nincsenek díszeim, úgyhogy vennünk kell.
- Első közös vásárlás mmmh tökéletes! - lelkesedett, visszadőlt mellém, újra magához húzva.

Nishimura Riki az ágyamban... a hajamat cirógatva aludt el, miközben arról beszélgettünk, hogy hogyan töltsük együtt a pár szabadnapját... és milyen színű karácsonyfadíszeket szeretne...
Pár nappal később szinte olyan volt, mintha mindig is ismertem volna...
A konyhapulton ülve néztem, ahogy rutinosan kinyitotta a kanapét.
- Holnap haza kell mennem karácsonyra... - szólaltam meg végül.
- óh...
- Arra gondoltam, hogy bemutatnálak...
- Óhh, hencegni akarsz a kisfiúddal... - vigyorgott szemtelenül
- Héé! - átölelt és egy jól irányzott mozdulattal az ölébe húzott ahogy lehuppant a félig megágyazott kanapéra...
- Boldogan elmegyek veled, szeretném megisnerni a családod! - felelte.

A családi karácsony egy pillanatra lefagyott, mikor betoppantunk. A döbbent csendet a tinédzser unokahúgom végtelen sikolya törte meg...
- Uuuuuuuuuuuuu te NikiiiivagyazEnhaaabooollll - zsongta húsz percig, nem kicsit kiverve a biztosítékot a családom többi tagjánál, de ezt leszámítva végül is kellemesen telt a vacsora. Mindenki viaszafogottan kezelte a helyzetet és mikor hazaértünk, Riki mosolya levakarhatatlanul virított a képén.
- Az unokahúgod odavan értem. Neki nem Heeseung hyung a biasa...
A pólója szegélyébe markolva áthúztam a ruhadarabot a fején...
- Be kell vallanom valamit... - suttogtam a szájába, ahogy lehajolt egy csókra... - azt hiszem, nekem sem a hyungod a biasom... - szüntettem meg a picike távolságot, puha ajkait becézgetve a sajátommal... - Nishimura Riki... te vagy az, mindig is te voltál... Boldog Karácsonyt!