Ajánlott zene:  The 1975 - UHG! (link lent!)

- Nincs kedved átjönni óra után a lakásunkba?
Jimin egy pillanatra felderült, aztán eszébe jutott a szomorú valóság, ahol ő nem élhetett átlagos tinédzseréletet, ahol nem filmezhetett és járhatott játéktermekbe elverni a zsebpénzét a barátaival, nem foszthatta ki velük a kisbolt teljes nasikészletét. Ahol a szabadidő olyan privilégium volt, amit nem engedhetett meg magának, ahol a pénze kevés volt a felszínes dolgok megvásárlásán kívül bármire, ahol nem ehetett nasit a kisboltból, de ebédet sem mindig. Ja, és persze nem voltak barátai.

- Várni fog rám a furgon egy rakás kamerával, sajnálom. Pedig nagyon szeretnék egy kicsit fellélegezni már. Folyamatosan figyelnek, az egész... Agyrém! - túrt bele gondterhelten a hajába a fiú. - Sajnálom, tényleg nem neked kéne ilyeneket elmondanom, de másnak nem tudom. Sajnos senki nem kíváncsi rám, amikor Park Jimin vagyok. És akkor se nagyon, mikor Baby G.
Az idolból elkeseredett röhögés tört fel. Mégis mi a fenét csinált az életével?
Taehyung bólintott. Némán figyelték, ahogy egy falevelet arrébb fúj a gyenge szellő a betonon. 

- Mondd csak, milyen következményei lennének, ha meglógnál? - fordult Jimin felé a magasabbik.
A szőke idol meglepődve nézett fel a földről, aztán egy pillanat alatt mérlegelte a helyzetet.
- Valószínűleg kapnék egy figyelmeztetést, de ha azt mondanám, hogy bent kellett maradnom próbálni egy iskolai feladathoz, talán megúszhatnám.
Taehyung elvigyorodott.
- Akkor: váratlanul jött próba, mert a többiek mind csak most érnek rá?
Jimin hezitált. A másik alig néhány perce mondta meg neki, hogy már nem tartja a barátjának, de akkor is. Ez egy lehetőség volt számára a felszabadulásra a láncai alól. És mégsem akart hazudni az ügynökségének. Talán ő volt az egyetlen a csapatból, aki tényleg igyekezett betartani a szabályokat és az imázsa szerint élni, plusz a félelmeinek egyike az volt, hogy talán csak azért volt még a bandában, mert kezesbárányként viselkedett a feletteseivel. Másrészről... A többiek füves cigit szívtak és alkoholt vittek a lakásukba, amit szigorúan megtiltottak nekik, amíg nem töltötte be az összes tag a tizenkilencedik életévét. Ő is élhetett egy egész keveset. Elvégre a Nap magasan járt a felhők felett és a délutánok egyre hosszabbak lettek, hogy már nem kellett folyton sötétben hazasétálnia. Ő pedig csak néhány szabad órát szeretett volna, ennyit megérdemelt, nem? Elvégre, sikerült leadnia egy újabb teljes kilót az állapotfelmérés előtt, így a menedzsere csak helyeslően bólogatott, amikor meglátta a számot. Jimin már majdnem büszkének érezte magát, amikor a férfi egy "csak így tovább" megvető jelentésével állította le a mérlegről. Az idol csak a szertár apró kis beugrójáig jutott, hogy kisírhassa a szemeit, mert soha nem volt elég jó, soha nem lesz elég jó. Miért végtelen a kilók száma, amikor összesen csak néhány tíz volt belőlük mindenki? A tizenhét éves elkeseredésében és a mérés előtti háromnapos böjtnek köszönhetően aznap annyi ételt tömött magába, mintha két gyomra lett volna. Egyébként is, ha soha nem lesz elég jó, akár fel is adhatta az egészet úgy ahogy volt, nem? Minek rohanni valami felé, amit soha nem fog elérni? Logikus emberek nem tettek ilyet. Egészen az evés befejeztéig győzködte magát a szavai igazságáról, de ahogy letette a villáját és hátradőlt volna a helyén, a maró bűntudat olyan erővel rúgott belé, mintha a gyomorszájába kapta volna azt egy acélbetétes bakanccsal.

Őszintén, ő is tudta, mekkora hülyeség volt énekesként hánytatnia magát, de néha már az ujját sem kellett a torkába dugnia, elég volt a hasfalát néhányszor megfeszítenie a sikeres megtisztuláshoz. Nem volt beteges, amit csinált. Jimin nem utált enni, és nem is gyűlölte volna ennyire magát, ha csak saját magának kellett volna tetszenie.
Sokkal nagyobb problémája volt ennél a megfelelési kényszer, amit már egészen piciként az iskolában, sőt, talán még az óvodában fejlesztett ki. A jó gyerekek dicséretet kaptak, a rosszak csúnya pillantásokat és fejmosást. Jimin pedig nem volt buta már akkor sem, tudta, melyik érte meg neki jobban. Akkor még minden napját piros pontokkal és elismerő szavakkal végezhette. Egyből rájött, milyen kellemes bizsergést is hozott az ember mellkasába a magasztalás. Aztán már az igényévé vált. Egy idő után pedig többre vágyott egy-egy piros pontnál. Akkor kezdett táncolni, imádta a zenét. A táncórán az iskolai jegyeivel dicsekedhetett, az iskolában a tánctudásával. Nem csak úgy csinált mindent, ahogy azt elvárták tőle, de felül is múlta követelményeket. Minden nap élvezet volt. Barátok, jó jegyek, tánc, elismerések.

Úgy gondolta, továbbléphet egy szinttel.

Így lett Park Jimin gyakornok. És ekkor kezdődött a vesszőfutása.

Mai ésszel nem is tudta felfogni, hogyan gondolhatta az akkor magát olyan nagynak képzelő kisgyerek Jimin, hogy egy kis tánciskola után egy híres kiadó a következő lépés; mindenesetre átment a válogatón, felköltözött egyedül a nagyvárosba és ott találta magát több tíz másik piszokul tehetséges fiatallal összezárva, akik éppen olyan elszántak vágytak a legjobbnak lenni, mint ő. Az elvárások nem fokozatosan nőttek, ahogy ő várta, hanem ugródeszkaként emelkedtek a magasba, olyan magasságba, amit ő azt az alacsony kis termetével képtelen volt már elérni.

Minden hónapban rettegett a kiértékeléstől, amikor mindannyian előadtak valamit az ügynökség teljes brigádja előtt, miközben a producerek és az igazgató pontozták őket. Szabályosan várta az elbocsájtó levelét, és bár többször is fenyegették őt a tanárai a kirúgással, végül mégis minden akadályt legyőzött a végcélként felkínált debütálásig.
De többé soha nem volt elégedett.
Nem volt, aki nap mint nap dicsérje a külsejét, a kitartását, a tehetségét, a szorgalmát. Az anyukájától messze került, a tanárai és a barátai természetesen mind Busanban maradtak, míg ő egyedül próbált meg túlélni a nagyvárosban. És nem ment minden simán.

Először csak nehezebben mentek neki bizonyos dolgok, mint a többi gyakornoknak. Talán az iskolai képzése miatt. De a többiek kedvese voltak vele, még abban is reménykedett, hogy egy Taegun nevű énekesnek készülő fiú a barátja lesz majd, de ahogy összeállt a CCA, a dolgok megváltoztak. Eleinte jó kapcsolatban álltak egymással, aztán végül az egyetlen ténylegesen barátnak nevezhető alak is elhagyta őt. Sunghyun. És utána már nem kívánt tag lett a saját bandájában egy buta véletlennek köszönhetően, amit még maga sem tudott, hogy történhetett meg. 

De csak néhány órát egyszer hadd legyen szabad...
- Jól hangzik. De nem mehetünk ki a főbejáraton, mert a stáb kamerástól fog itt állni egy órán belül.
- Hátul a kerítésen át tudunk mászni, onnan egy lakatlan telekre jutunk, ahol van egy lyuk a drótkerítésen, amin átpréselhetjük magunkat - vonta meg a vállát Taehyung, majd elnevette magát Jimin értetlenkedő grimaszát látva.
- Valamelyik nap megfenyegetett pár srác az évfolyamról, hogy megvernek iskola után, úgyhogy gondoltam jobb félni, mint megijedni.
Az idol elszégyellte magát.
- Sajnálom, hogy így kell élned.
Taehyung vigyora leesett az arcáról.
- Mindegy. Akkor óra után találkozunk - lökte el magát a magasabbik a helyéről és visszament az épületbe.

***

- Nem tudom, hogy ez egy jó ötlet-e - nézte a másfél méternél is magasabb kerítést a fiú, aminek a tetején hegyes, de szerencsére nem túl fenyegető mintában végződtek az oszlopok.
- Gyere, van itt egy nagyobb kő - húzta őt Taehyung beljebb a fák közé.
Az iskola udvara elég nagy volt ahhoz, hogy szinte soha ne járjanak a végében diákok, Jimin éppen ezért lepődött meg, amikor egy sámlinak is kitűnő kődarab került eléjük.
- Én miért nem tudtam erről? - húzta fel a szemöldökét.
- Túl keveset élsz - viccelődött a magasabb.
- Hé, te is csak azért jöttél erre, mert megfenyegettek - vágott vissza Jimin  játékosan.
Furcsa volt poénkodni olyan dolgokkal, amiken sírni szerettek volna.
- A valódi ok, amiért nem jöttél még erre, hogy túl alacsony vagy átmászni a kerítésen.
Az idol megrázta a fejét.
- Igen? Akkor ezt nézd - futott neki a fiú egy kicsit, aztán kecsesen ráugrott a kőre, onnan pedig a kerítés tetejére lépett, annak a tetejébe kapaszkodva, és rögtön le is ugrott a másik oldalon.
- Most te jössz - fordult Taehyung felé a rácsokon át figyelve őt.
- Na jó, visszavonom. Annak ellenére hogy egy törpe vagy, nem is rossz. 

A másik sokkal kevésbé sikkesen ugyan, de nagy nehezen átvergődte magát az akadályon.
- Hát ez gyönyörű volt - tapsolt Jimin boldogan, amikor a másik levágott egy seggest mellette.
Máris kezdte érezni a szabadság szelét, ami szinte megrészegítette őt. Már nem is tudta, mikor érezte magát legutóbb ennyire felszabadultnak.

- Most te mész először - mutatott a drótkerítésre, miután átvágtak az üres telken.
Taehyung ismét csak ügyetlenül átfurakodta magát a résen, amit néhány más diák feszegethetett ki magának az évek során. Jimin kételkedve nézte a szűk helyet. Ha Taehyung is alig fért át rajta, ő biztosan képtelen lesz majd átpréselni a dagadt testét a dróton.
- Tae - nézett fel bizonytalanul a másikra, de amikor az kérdőn felvonta a szemöldökét, nem merte tovább folytatni a mondatot.
Elvégre, ki szereti hangoztatni, mennyire hájas? Nem mintha a magasabbik nem látta volna őt eleget, ő is tudta, hogy nézett ki, de mégis... Talán a másiknak fel sem tűnt, talán szerencséje lesz és mégsem olyan kevés a hely ott, csak úgy tűnik. 

Izzadó tenyérrel állt neki a feladatnak, és bár már várta, mikor fog a drótok közt ragadni, ez mégsem történt meg, egyszerűen átcsusszant a helyen, ami talán nem is volt olyan szűk, mint ahogy azt képzelte. A megkönnyebbüléstől óvatlanul emelte át a lábát, amivel még mindig a másik oldalon állt, és ekkor éles fájdalom hasított belé.
- Mi az? - kérdezte Taehyung, amikor meglátta az arcát.
Jimin lenézett a vádlijára, amin egy friss, néhány centis vágás futott végig, ahol a nadrágja felcsúszott a mozdulattól.
- Semmi, csak egy kicsit megkapott a drót - vonta meg a vállát a fiú, ahogy máris érezte az ehhez hasonló vágások csípő érzetét.
Gyorsan lehúzta a nadrágszárát, hogy ne látszódjon a seb.
- De nem nagyon, ugye?  - A magasabbik máris mellette termett, de ő csak mosolyogva felegyenesedett.
Végre szabad volt. Ezt most nem ronthatta el semmi. Ma nem. Ma csak élvezni akarta egy kicsit az életet.

Megjegyzések:

Ajánlott zene:

https://youtu.be/hXaU0QzByIM

Próbálkozom egész részek megírásával, de sosem jön össze. :D Remélem azért ez nem riaszt el senkit attól, hogy folytassa a történet olvasását ♥ Egyébként nagyon örülök, hogy csak néhány fejezet után már ennyien olvassátok a történetet, nagyon köszönöm, és omg, #26 a toplistán a fic :') *ugly cries* Szeretlek titeket ^-^

SPOILER: Érkezik Jungkook!

~ Ally D