Ajánlott zene: Einaudi - Experience cover (link lent!)

Seokjin a japán gazdaság alakulásának hatszáz oldalas történelme felett görnyedve próbálta nyitva tartani a szemeit a kinti sötétség ellenére. Még a hétvégéig meg kellett volna írnia egy ötezer szavas esszét a témáról, de egyelőre az egész dolog egy nagy sötét katyvasz volt a fejében, hogy még csak elkezdeni sem tudta a beadandóját.
Sóhajtva nézett ki a hatalmas ablakon a kert sötétjébe. Lassan huszonnégy órája nem hunyta le a szemét egy rövid szunyókálás kivételével, amikor konkrétan lefejelte a kemény tankönyvet és ez ébresztette csak fel. Egy liter kávéval és egy rekesz energiaitallal később még mindig nem jutott előrébb, de az agya már a hideg zuhany fontolgatásába kezdett. Az egész héten, nem is, az egész hónapban nem aludt többet napi négy óránál, és ez kezdte megviselni a szervezetét. A feje hasogatott, a szemhéjai ólomnehéznek tűntek, az egész belseje remegett a kimerültségtől, de azon a ponton már túl volt, hogy egyáltalán az ágyára merjen gondolni.

Ha most nem kezdte el az esszéjét, akkor a héten már esélytelen lett volna befejeznie. Másnap iskolába kellett mennie, aztán az ügynökséghez gyakorolni, hogy a hétvégén valami kisebb fesztiválon fellépjenek. Nem mintha sokat számított volna az egész, nem mintha bárki ismerte volna őket. Ezt mindig meg is kapta otthon. Más egyetemisták képesek voltak végre a jövőjük építésével foglalkozni, ő viszont még mindig a bugyuta álmait kergette. Ideje lett volna felnőnie.

Sóhajtva nézett le újra a vaskos könyvre, de ekkor az ajtaja kivágódott a helyéről, feltárva a nyílásban álló apját. A férfi olyan erővel nyitotta ki a zárat, hogy az ajtó a falnak ütközött, majd visszapattant onnan. Seokjin nyelt egyet, ahogy a pillantását a sötétben álló, öltönyös férfira emelte, akinek a nyakkendője lazán lógott a nyakában, a fehér ingén pedig vörös rúzsfoltok éktelenkedtek elmosódva.
- Bocs - morogta a férfi, ahogy betántorgott a szobába, a fürdőszoba felé.
A fiú egy pillanatra lehunyta a szemét, aztán a könyve felé fordult, de a szeme sarkából folyamatosan követte a másikat, egyszerűen nem tudva elszakítani felőle a pillantását. 

Bevett szokás volt ez náluk.
Amikor az apja részegen állított haza és még frissen érződött rajta a kurvázás minden jele, az ő fürdőszobájában józanította ki magát. Seokjin utálta utána használni a szobát. A zuhanyzó padlóján hosszú női hajszálak akadtak a mintázatba, az apja ruhái egyszerre bűzölögtek az alkoholszagtól és az aktuális szajha pacsulijától.

A szomszédos helyiségből öklendezés hallatszódott és a fiú csak azt kívánta, bár lett volna annyi jóérzés az apjában, hogy az ajtót becsukja maga mögött.
- Jin-ah, hozz nekem egy kis vizet!
Seokjin ingerülten nyomta a tollát a fehér laphoz, apró tintatócsát létrehozva az ürességben.
- Igyál a csapból - szűrte a fogai között, hogy a másik ne hallja a mondanivalóját, aztán csikorogva kitolta a széket az asztal alól.

Mire visszaért a hűtött ásványvízzel, már a zuhanyzóban találta a férfit. Egy lemondó sóhajjal tette le az üveget a mosdó szélére, hogy a sugárzó víz alatt öltönyben horkoló apját a nappaliba juttassa. A férfi öltönyén egy fehérebb folt jelezte, hol nem sikerült a vécékagylóba céloznia, amikor a szervezete megszabadult a mérgező anyagoktól. A fiú undorodva, szinte csak az ujjbegyeivel fejtette le a másikról a ruhákat, miután elzárta a vizet. Utálta a férfi bamba, alvó arcát. Utálta az alkoholszagot, a nőket, a tudatot, hogy ezt tette az anyjával, a tudatot, hogy a májbetegsége ellenére a férfi csak ivott és ivott, nem törődve azzal, hogy ez egyre közelebb vitte őt a biztos halálhoz.

- Jin-ah, csinálj nekem egy kávét - motyogta az idősebb félálomban, a vizes fejét a másik pulóveréhez nyomva.
Csinálj magadnak, te fasz.
- Majd holnap - szabadította meg az összes ruhájától végre a férfit és dobott rá egy törülközőt, hogy előkereshessen egy váltásruhát, amit még idejében betárazott a szekrényben. Elege volt már abból, hogy a másikat az ő ruháiba bújtassa. Még a gondolatra is rosszullét környékezte, hogy a bőrük ugyanahhoz az anyaghoz érjen. Mindig kidobta a pizsamákat, amiket ilyenkor a másikra adott. Nem értek annyit, hogy a bőrét fantomviszketés miatt kaparja vörösre a körmeivel.

Miután végzett a másik öltöztetésével, újra megnyitotta a zuhanyrózsát, hogy az addig megtisztítsa a kis fülkét. Amint végzett a másik elcipelésével, le akarta magáról vakarni a másikkal való érintkezés leghalványabb emlékét is.

Ahogy a hátán a nappaliba juttatta az idősebbet, a lépcső tetején már látta is az anyja köntösbe bújtatott, kócos alakját. A nő szótlanul figyelte a jelenetet. Seokjin nem tehetett róla, ilyenkor mindig ő szégyellte magát az apja helyett. Nem is ő tette ezt az anyjával, de az ő anyukájával tették ezt, és ez fájdalmasabb volt számára, mint bármi más. Amikor ő tett valami rosszat, akkor legalább bocsánatot kérhetett, de az apjának esze ágában sem volt ilyet tenni. Inkább örökké lapított és élte fojtogató hazugságban az életét. Seokjin ledobta az apját a puha kanapéra és széthajtogatta a vállfára terített takarót.
Nem mert a fent álló anyjára nézni, mert félt, mit látott volna még a félhomályban is a másik tekintetében. Még amiatt is bűntudata volt, hogy a férfit nem hagyta a zuhanyzóban ázni órákig, vagy a saját hányásában megfulladni a vécébe ájulva, mert pont ennyit érdemelt volna. De mégsem hagyhatta őt csak úgy ott. Elvégre az apja volt.

Ellépett az ágytól és óvatosan az előkelő helyiség másik végébe pillantott.
Az anyja egy pillanatig szótlanul nézte őt, aztán rideg hangon megszólalt.
- Menj aludni. Késő van.
A nő megfordult, és belépett a hálószobájába vezető ajtón.
A fia még egy pillanatig némán állt az emeletet bámulva, aztán sarkon fordult. 

Betelt nála a pohár.
A szobájába lépve lerángatta a gardróbja egyik szekrényének tetejéről a sötétkék bőröndjét, és pakolni kezdett. A szüleinek megvolt a saját élete, de neki is. A család problémája volt minden, ami csak az ő kettejük problémájának kellett volna lennie, és Seokjin már betegnek érezte magát a folytonos nyomás alatt, amiben éltek. Otthon alig szóltak egymáshoz egy-két szónál többet, a külvilág felé viszont mindig a tökéletes család képét vetítették. Örökös képmutatás és hazugság. Szánta az anyját és végtelenül bántotta őt a dolog, de ő sem csinált mást, csak játszotta a saját szerepét a színdarabban, amit az életüknek hívtak. Seokjin viszont nem akart többé játszani, nem így, nem minden nap. Utálta a szüleit, amiért nem tudták maguk között elintézni, amiről neki tudnia sem kellett volna, utálta az apját, egy kicsit még az anyját is. Utálta az öccsét, aki az egészről semmit nem tudott, mert őt még elég fiatalnak tartották ahhoz, hogy ne vonják be az otthoni csatározásba. Seokjin is elég fiatal akart lenni hozzá.

Ő képes volt az egyetem nehézségeit megtartani magának. Nem adta ki a stresszt a szülein, nem terhelte őket a beadandóiról való panaszkodással. Nem szólt, amikor a táncórákon folyamatosan leordították a fejét vagy ha egy-egy hangot nem sikerült tökéletesen kiénekelnie. Hogy is tehette volna? A szülei egyébként sem támogatták az álmait, azt akarták, hogy az apjához hasonlóan üzletember legyen. De vajon kérdezte bárki is, hogy szeretett volna-e az apja nyomdokaiba lépni? Nem tették. Számára pedig a férfit követni akármilyen téren is egy gépszíjnak tűnt, ami ha egyszer elkapta őt, már egyenes utat adott volna számára az ivászat, a nőzés és a betegség felé. Ő pedig bármit akart, csak ezt nem.

A ruhái után a könyvei következtek. Sok mindent nem kellett magával vinnie, egyébként is számtalan éjszakát töltött a gyakornokoknak fenntartott bérlakásban. Amióta azonban debütáltak, saját kis egyszobás otthonba költözhettek. Seokjin még a debütálására is csak fintorogva tudott gondolni. Hiába kergette az álmait, nem jutott semmire. Talán pont annyira volt tehetséges, hogy örökké helyi fesztiválokon adjon elő dalokat, talán nem volt neki megírva semmi több, de ő akkor sem volt hajlandó feladni. Nem, amíg még bírta szusszal és nem esett össze holtan a kimerültségtől. A végsőkig próbálkoznia kellett, futnia az álmai felé és elfutni az apja által neki tervezett jövőképtől.

Még aznap elhagyta a házat.
Nem hagyott hátra üzenetet, nem szökött el, csak Szöul egy másik pontjában tervezte tovább az életét. A saját életét. Tudta, milyen gyerekesnek tűnt az éjszaka közepén elmennie egyetlen szó nélkül és egyetlen megpakolt bőröndöt maga után húzva, de néha a nehéz döntéseket hirtelen felindulásból kellett meghozni, akkor pedig már nem várhattak. Mennie kellett, maga mögött hagynia a családi perpatvart, a betegséget, az alkoholszagot, a szorongást, a kiabálást, a tettetést, a sajnálatot, a bűntudatot, a gyűlöletet, az undort. És csak menni.

Egészen a lakás ajtajáig, ahová talán már régen be kellett volna költöznie.

- Jin hyung? - dörzsölte az ajtóban álló Taehyung a szemeit, mint aki azt hiszi, még álmodik. - Miért vagy itt? Minden rendben?
A fiú tekintete a bőröndre vándorolt. A szemei komikusan nagyra nyíltak a meglepődéstől.
- Mi történt?
Seokjin szeme megtelt könnyel, de nem tervezett sírni, úgyhogy csak megvonta a vállát.
- Megjöttem. 

Aznap este az új otthonában mosta le magáról a láthatatlan mocskot.
Most már utoljára.

Megjegyzések:

* Ajánlott zene:

https://youtu.be/kjlu9RRHcbE

Köszönök minden olvasást ♥

~ Ally D