Ajánlott zene: Ruth B. - Lost boy

https://youtu.be/5usQ44zs__4

Vannak azok a napok az ember életében, amikor semmi nem akar összejönni. Jimin is ezt érezte, amikor ismét a saját pótágyában ébredt az ébresztőóra éles csipogására. A paplan túl melegnek tűnt, a haja kényelmetlenül tapadt a homlokára, a háta furcsa szögbe tekeredett alvás közben, ami most azt eredményezte, hogy minden centiméternyi mozdulat fájdalmat okozott a fiú számára. Zuhanyzás közben megcsúszott a padlón, és nagy zörejjel a padlón landolt, meghúzva a korábban is megsérült bokáját, ami még egy kicsit érzékeny volt. Morogva ült le reggelizni, hogy eleget tegyen a Yoonginak tett ígéretének. Fel sem nézett a zabpelyhéből, hátha úgy a többiek nem veszik észre a jelenlétét, de persze egy idő után magán érezte az égető tekinteteket, és a reggelijébe nem sokkal később oda nem illő darabok kerültek. A fiú unottan felnézett. Nem lehetett ingerült, nem volt meg ez a kiváltsága.
- Ja, bocs, azt hittem, a konyhamalac vagy, ezért adtam neked a maradékot - vigyorgott az egyik tagja a bandának.

Jiminnek kezdtek hiányozni azok a hetek, amikor a lakásukban forgattak műsort. Akkor legalább békében élhetett. Minden rosszban van valami jó azonban, így legalább nem kellett megennie az egész adag reggelit. Az univerzum is az ő oldalán állt, azt akarta, hogy ne legyen ilyen kövér. Habár próbált észérvekkel higgadtságot erőltetni magára, mégsem ment olyan könnyen a dolog. Egész nap ezekre a pillanatokra tudott gondolni, és arra a következtetésre jutott csupán néhány órával később, hogy a megaláztatásnál nincsen rosszabb dolog az életben. Lekonyult szájsarkakkal szenvedte végig a napot, folyton azzal biztatva magát, hogy otthon majd kisírhatja a bánatát nyugodtan a párnája magányában.

Ahogy azonban a pohár is betelik és egyszer csak túlcsordul, úgy az ember elméjének is megvannak a töréspontjai. Pedig már olyan közel volt a nap vége! Csak néhány óra táncgyakorlás, a házija és szabad is lett volna. A fájós bokája azonban nem engedett neki egy bizonyos mozdulatot tökéletesen elvégezni.
- Máskor miért megy? Szórakozol velem? Hányszor mutattam már ezt a szart, a fenébe is! Ha ilyen tehetségtelen és lusta vagy, soha nem kellett volna debütálnod! - kiabálta az arcába a tanár minden előzmény nélkül.
Jimin jól tudta, hogy a férfinek igaza van, rosszul végezte el a mozdulatot, de mivel érdemelte ki mindezt? Meg sem kérdezte a koreográfus, hogy miért nem volt képes a mozdulatra, miért bénázott fájdalomtól eltorzult arccal egész álló nap. Korábban nem zavarta ez a bánásmód, csak amikor megismerte a másik oldalt. Azóta csak a Big Hit koreográfusának dicsérő szavai és kedves tanítgatása, viccelődése után vágyakozott minden alkalommal, amikor a saját tanárukra jött rá az ötperc.
- Sajnálom, én csak... - Jimin látta a tanár szemén, mi fog most következni, de nem mozdult, nem is próbálta elfordítani a fejét a pofon elől, hiszen ez a hivatali bánásmód része volt. Semmi túl komoly, semmi, ami nyomot hagyna, kevésbé fájt, mint bármelyik körmös, csak a szégyen lenyomata maradt az arcán egy bizsergő tenyérformában. A szemét a megalázottság és a frusztráltság könnyei égették, de nem engedte őket túlcsordulni. Majd otthon. Majd a párnájába.

Amikor azonban arra került a sor, hogy a lakásuk felé vegyék az irányt, Jimint mégsem arra vitte a lába. Miért ment volna haza, ha az otthon a poklot jelentette? Tizennyolc éves volt, és néha még magának is nehezen tudta bevallani, de nem volt más, csak egy gyerek, aki számára nem létezett egy biztos pont, egy szülő, egy védelmező az életében. És hirtelen ez tűnt a legrosszabb érzésnek a világon, nem a megaláztatás maga, hanem a tény, hogy senki nem volt az életében, aki kiált volna érte. Egyedül maradt, de nem állt készen erre. Árvának érezte magát a sötét utcákon körözve. Minden vele egykorúnak voltak szülei, akikhez hazamehetett sírni, akik bementek az iskolába, ha gond volt egy tanárral, akikhez odabújhattak egy ölelésért, fordulhattak tanácsért. Jimin hónapok óta nem látta a szüleit, alig beszéltek telefonon is, mert a fiú mindig elsírta magát, ha meghallotta az anyukája hangját. Csak haza akart menni a helyre, ahol a szobájának egyedüli lakójaként élt, ahol finom ételek és kedves tükrök várták, ahol minden otthon-illatot árasztott, ahol az anyukája énekhangja töltötte be a levegőt, és ő valakinek, egy élő személynek a valakije volt, és nem egy csapat tagjaként tudta leírni magát. Támaszra volt szüksége. Egyedül ezt nem bírta elviselni.

A lábai akaratlanul is az egyetlen helyre vitték őt, ahol valamiféle megnyugvásra lelhetett. Yoongihoz. Kerülte a fiút, amikor csak tudta, és a józan esze kerekedett felül, de ez nem egy ilyen nap volt. Most csak sírni akart. Megint kihasználta a rappert, és maga is tudta, hogy szánalmas volt, de nem tudott ellene tenni.

- Jimin? - nyitott ajtót Yoongi, aki nagyon úgy nézett ki, mint aki még félig álomországban kergeti a lepkéket. A haja ezerfelé állt, a pólója elcsúszva lógott a vállán, nadrágot nem is viselt, csak az alsója kandikált ki a póló alól. A fiú olyan otthonosan nézett ki, olyan megnyugtatón, hogy Jimin azonnal sírni kezdett. A könnyek maguktól jöttek, és az egész napos önszabályozás után végre szabadon folyhattak végig az arcán, nem is próbálta letörölni őket, csak az arca elé emelte a kezeit, hogy elrejtse a sírós arcát. Ilyenkor még csúnyábbnak érezte magát.
Yoongi a hátára fektette a kezét, és bevezette őt a lakásba. Amikor a zár kattant egyet, megérezte maga körül a meleg karokat, és végre, végre valaki olyan szorosan tartotta őt, mintha számítana, mintha lenne helye a világban. Mintha valaki szerette volna eléggé.
- Történt valami? - kérdezte a rapper. Jimin megrázta a fejét, mert nem tudott volna megszólalni rendesen, és nem akarta még jobban megalázni magát. Így is elég gyengének érezte magát.

Yoongi elengedte őt, és leültette a fiút a kanapéra. Óvatosan kibújtatta a lábait a cipőjéből, aztán visszavitte azokat a bejárathoz, és egy papuccsal tért vissza. Jimin köré terített egy takarót, aztán csak mellé ült, és hagyta, hogy a fiú kedvére piszkítsa össze a pólóját. Az idol szorosan az idősebb mellkasához bújt, hogy érezze a szívverését. Egy élő emberi lény, akire számíthatott, akinek kisírhatta magát. Miért adatott ez meg neki olyan nehezen? Miért kellett a kedvenc rapperét így kihasználnia, mert senki másnak nem kellett?
- Én csak... annyira magányos vagyok - mondta szaggatottan, ahogy feltört belőle a zokogás. - Nincs senki az egész ügynökségben, a lakásban, az iskolában, akire számíthatnék. Nem akarok örökké egyedül lenni, miért kell nekem örökké egyedül lenni? Másoknak miért vannak barátai? Velem mi a baj? Ez is azért van, mert kövér vagyok és undorító? Azért nem akarnak velem barátkozni?
És ha már egyszer beszélni kezdett, nem tudott megálljt parancsolni a szavainak.

- Miért hiszik azt az emberek, hogy velem bármit meg lehet tenni? Maradékot dobáltak a reggelimbe, mert a malac úgyis moslékot eszik. Érted te ezt? Tudom, hogy kövér vagyok, de nem egy állat, és én sem érdemlem ezt, de nem szólhatok semmit, mert csak jobban fognak bántani. Mi lesz velem, ha egy nap majd nem állnak meg itt? Mi lesz, ha megmérgeznek? Tudják, hogy gyűlölöm a bogarakat, mégis kínoztak vele. És... És... Tudom, hogy miért haragosak rám, de már eltelt vagy két év, és még mindig ezért piszkálnak, még mindig... A maknaenkat úgy szeretik, mintha a gyerekük lenne, és én csak pár hónappal vagyok idősebb, de mindennap kigúnyolnak és bántanak! Ha csak egy barátom lenne, nem is érdekelne az egész, de nincs! Nincs senki! És utálom az egészet! Az egész életemet úgy élem, hogy nincs egy ember, akivel beszélhetek, mert senkit nem érdeklek én, és aki beszél velem, az is Baby G-t látja, de az nem én vagyok!

- Sosem mesélhetem el a napom senkinek, nem beszélhetünk filmekről, nem szidhatjuk a tanárokat, és annyira néma lett minden. Érted ezt? Már nem merem kinyitni a számat, és ezért mások beszéde is egyre halkulni kezdett. Alig hallok valamit egész nap, ami értelmes beszéd, mert semmire nem kell választ adnom. Úgy érzem, bezáródott körülöttem a világ, és nem értem, mi ez? Mi lesz, ha egyszer minden úgy marad? Mintha elveszteném az érzékeim és nem is éreznék néha. Aztán minden visszajön, és egyszerre támad rám az egész. Meg fogok őrülni? Valami gond van a fejemmel? Mások mindig olyan normálisnak tűnnek, csak én vagyok ilyen furcsa, selejtes áru, aki semmire sem elég, aki senkinek sem kell, aki... aki...

Nem tudta folytatni, mert a levegő besűrűsödött körülötte, és fulladni kezdett az oxigéntől is.
- Hé, ne, Jimin. Túlságosan felzaklatod magad. - Yoongi mély hanga nyugodtabbnak tűnt, mint valaha. - Mi a kedvenc színed?
- Mi? - nézett felé értetlenül a fiú. A rapper képe összemosódott a szemei előtt a könnyektől, amik nem akartak elállni.
- Csak válaszolj.
- A kék, azt hiszem - felelte.
- Azért, mert az az ég színe?
Jimin megrázta a fejét. Már értette, hogy Yoongi nyugtatni próbálta, ezért akadozva ugyan, de beszélni kezdett.
- A tenger mellett laktam Busanban, és amikor elnéztem a horizont felé, úgy tűnt, végtelen a világ. Valamiért, akkor szabadnak éreztem magam. Nem úgy, mint most - húzta el a száját a fiú. - Amikor szomorú vagyok, mindig oda vágyok vissza. Arra szoktam gondolni, hogyha egyszer öreg leszek, veszek egy hajót és elhajózok a végtelen közepébe. Akkor talán én is egy leszek a végtelenséggel.
Yoongi szomorú mosollyal letörölt egy könnycseppet a fiú arcáról.
- Egy költő veszett el benned. Ez a halálról szól?
- Ez nem egy költői kép, Yoongi. - Sosem szólította még a nevén a hyungot, de ez a helyzet megkívánta a komolyságot, mert végre kimondhatta a gondolatot, ami olyan régóta nyomta a lelkét. - Meg akarok halni. Annyira meg szeretnék halni! Mi lenne, ha most mennék, és nem öregkoromban? Ha csak vége lenne mindennek, az egész értelmetlen szenvedésnek. El akarok menni, és mindent magam mögött hagyni.

A szavai a távozásról szóltak, de az ujjai olyan szorosan markolták az idősebb pólóját, mintha soha nem szerették volna elereszteni.
- Szabad akarok végre lenni. Élni akarok, de minden túlnőtt rajtam, és egyszerűen nem látom a kiutat, ez túl sok nekem, én ennyi mindent nem bírok elviselni. Nem kapok levegőt a nyomás alatt, és csak csendben fojtogat az egész, miközben senki nem veszi észre, hogy fuldoklom. Előbb vagy utóbb úgyis túl kevés lesz a levegő, de miért várjak addig? Haza akarok menni, és addig úszni a tengerben, amíg már nem látom a partot, csak a sok vizet és aztán elengedni az egészet. Örökre.

Jimin befejezte a mondandóját, és kiüresedve, valahogy mégis az érzelmektől túltengve és kimerülten dőlt hátra a kanapén. Yoongi lassan a kezéért nyúlt, és a fiú csak most vette észre, hogy a másik vörös szemeiből is könnyek csorogtak egészen az álláig, ahonnan aztán szabadesésben távoztak. A példaképe miatta sírt. Szép volt Park Jimin. Jár a keksz.
- Ha el is mennél - szólalt meg a fiú remegő hangon, amit az idol korábban sosem hallott tőle. - Ha ki is úsznál a tengerre, amíg már nem látod a partokat, akkor sem szabadna elengedned. Nem merülhetnél teljesen a hullámok alá, és vissza kellene fordulnod egy idő után, mert én ott várnék rád a parton. És nem szeretem, ha megváratnak.
Jimin óvatosan felpillantott.
- Érted, mit akarok mondani? - fogta a rapper a két kezébe az arcát. - Akármilyen kilátástalan is legyen a helyzet, akármennyire úgy érzed, hogy nincs értelme folytatni, akkor is maradnod kell, mert nekem fontos vagy, és sok időt szeretnék veled tölteni. Tudom, hogy még csak nemrég ismerkedtünk meg, de amit én látok, egy teljesen másmilyen ember, mint amilyennek te gondolod magad, és ezt be is fogom bizonyítani. Csak adj egy kis időt nekem! És magadnak is! Így vagy úgy, de minden meg fog oldódni, csak bízz bennem. Lesz még normális életed. Ez csak egy szeletkéje az utazásnak, nem az egésze, és ha most elmész, azzal a saját tíz, húsz, harminc évvel későbbi énedet ölöd meg, nem csak a mostani Jimint. Nem is adsz esélyt magadnak arra, hogy ezek valamelyike legyél. Egészen eddig a jövődért dolgoztál, és az egészet értelmetlenné tennéd így.

Jimin üres szemekkel bámulta a plafont. Próbálta rávenni magát, hogy hassanak rá az észérvek, de nem érdekelte a sok áldozat és az elvesztegetett évek sem.
- Nem tudok befektetésként gondolni az életemre - suttogta végül.
- Akkor - köszörülte meg a torkát Yoongi - Maradj értem. Értem maradnál, ugye?
Jimin az idősebb felé fordította a fejét, és lassan bólintott.
- Akkor mostantól mi ketten, te meg én, egy csapat vagyunk, Park Jimin. Csak te és én, a világ ellen. Ha már ketten vagyunk, nem leszel többé egyedül.
- Az jó lenne - mosolyodott el az idol, habár tudta, hogy az élet nem ilyen egyszerű. De az egész napos stressz és a közel másfél órásnak vélt könnyáradata teljesen felélte minden energiáját. Nem tudott gondolkozni, csak aludni szeretett volna. Közelebb bújt a fiúhoz, és hagyta, hogy az egész napos fáradtság lepedője körbeölelje őt.

***

Amikor felébredt, valahogy sokkal nyugodtabbnak tűnt minden. Nem oszlottak szét egy csapásra a gondjai, nem volt könnyebb a lelke, valahogy mégis kiengedte magából azokat a gondolatokat, amik hosszú ideje sorvasztották már a belsejét, és marták szét a belső szerveit egyesével. Megszabadult ezektől a parazitáktól, amik a lelkét pusztították, és végre szabad volt akkor is, ha az okozott kár még mindig benne volt, és talán soha nem is fog begyógyulni. Talán nem is kellett mindennek elmúlnia, talán a sebeivel együtt kellett élnie. Ahogy a combján is fehér érdes vonalakként maradtak meg a saját keze által ejtett vágások, úgy minden rossz szó, minden kegyetlen bántalmazás is a lénye része maradt, amivel együtt kellett élnie. Még mindig úgy érezte magát, mint egy sebzett állat, aki tehetetlenül feküdt az út szélén, de valamilyen ismeretlen béke szállta meg, ahogy megérezte maga körül Yoongi karját, és eljutott az agyáig az ismerős illat. A fülében még mindig ott visszhangzottak az idősebb szavai. Ketten alkottak egy csapatot, többé nem kellett egyedül éreznie magát, és csak ma, csak ebben a kényelmes néma pillanatban hinni akart ebben a gondolatban jobban, mint bármi másban a világon. Majd holnap, amikor felébred ebből a megnyugtató álomból, akkor újra aggódhat, és valószínűleg fájdalmasabban fog az arcába csapni a valóság, mintha most szembesülne vele, de egy röpke másodpercig csak úszni akart az árral. És így is tett.

Óvatosan megfordult Yoongi karjaiban, és legnagyobb meglepetésére a fiú nem mozdult. Azt sem tudta, hogy került az ágyba, a rapper vékony karjai biztosan nem bírták el az ő pluszkilóktól súlyos testét, de gyorsan elhessegette a gondolatot, és helyette a másik arcát tanulmányozta. Yoongi rajongói sokszor viccelődtek azzal, hogy a fiú egy kiscicára hasonlított leginkább, és nem tévedtek. Az idősebb kifejezéstelen arccal szuszogott mellette, de abban a pillanatban Jimin nem is tudott volna számára kedvesebb látványt elképzelni.

- Éhes vagyok - jelentette be a rapper minden előzmény nélkül. Jimin felnevetett.
- Neked is jó reggelt!
- Jobban érzed magad?
Az idol elgondolkozott a dolgon.
- Nem is tudom, talán igen. Azt hiszem, kisírtam minden érzésem. Most csak üresnek érzem magam.
- Én is! Rendelek pizzát.
Jimin ismét mosolyra húzta a száját, és hamar ott találta magát a hyung mellett a nappali padlóján. Az idősebb beleimádkozott egy szeletet a pizzából, de rendelt neki rántott gombás, zöldséges menüt is, aminek a felét le tudta nyomni a torkán. Yoongival minden olyan egyszerűnek és gördülékenynek tűnt. Semmi nem volt tabu, vagy túl kínos. Így keveredtek egy Monopoly-bajnokságba is az éjszaka közepén. A korábbi szunyókálás után egyikük sem volt álmos, helyette az aktuális műsor szólt a tévében, míg ők várost építettek maguknak.

- Szerintem te csalsz - szólalt meg az idősebb, és belekortyolt a sojuba, ami folyamatosan a keze ügyében volt.
- Hogy csalnék? - nézett fel értetlenül a fiú, miközben az újabb nyereményét vette ki a bankból. - Gyakorlatilag előtted dobom a kockát.
- Biztos a dobókockát is levetted a lábáról - vigyorgott a rapper.
- Hyung, részeg vagy.
- Ha szerinted részeg vagyok fél üveg alkohol után, akkor nem láttál még részeg embert.
- Akkor miért mondasz ilyeneket?
- Flörtölni próbáltam veled, de úgy tűnik, még gyakorolnunk kell a dolgot.
Jimin megvonta a vállát. Normál esetben már vörös árnyalatban úszott volna az arca, most azonban nem értek el hozzá ilyen apróságok. Csak egy kellemes bizsergést érzett, némi kiégett magányossággal fűszerezve.

- Ha így folytatjuk, még órákig fogunk játszani...
- Akkor keressünk valami mást. Van is egy ötletem. - Yoongi hangos nyögdécselés közben felszenvedte magát a padlóról az öregségről mormogva, aztán elzárta a tévét, és eltűnt a szobájában.
Jimin a kézfejére húzta a kölcsönkapott, feltűnően hyung-illatú pulóver ujját, és a kapucniból kilógó madzagokkal játszott, amíg az idősebb vissza nem tért, kezében egy filccel.

- Mit akarsz ezzel? - kérdezte, amikor a másik a kezébe adta az írószert.
- Érdekel valami. Bízol bennem?
Jimin elhúzta a száját.
- Remélem, nem az arcomat akarod kifesteni ezzel.
- A kérdésre válaszolj!
- Igen, igen. Bízom benned, Hyung.
Yoongi lehajolt, hogy a szemük egy magasságban legyen.
- Azt akarom, hogy rajzold le magad. Ide a padlóra. A sziluettedet.

A fiú megbotránkozva nézett a rapperre.
- Alkoholos filccel?
- Táblafilc.
- De ennek semmi értelme, én...
- Azt mondtad, bízol bennem, nem?
- Hát ezek után, nem hiszem. - Jimin lerakta a kezéből a filcet, és összefonta maga előtt a karjait, mire Yoongi mérgesen csettintett egyet a nyelvével, és átsétált a konyhába.
- Mit csinálsz?
A rapper nem válaszolt, helyette elővett egy átlátszó alkoholos üveget, és megtöltött két poharat vele.
- Fenékig - adta visszaérkezve Jimin kezébe az egyik felespoharat.
- Ugye tudod, hogy kiskorú vagyok?
Yoongit nem hatotta meg az állítás.
- Úgy dolgozol, mint egy felnőtt, úgy keresel, mint egy felnőtt, megérdemelsz egy italt is úgy, akár egy felnőtt.

Így találta magát a két híresség a padlón spiccen nevetgélve, ahogy Yoongi kifejtette szóban is a szeretetét a lajhárok felé.
- Nem hiszem el, hogy ezt hangosan kimondtam - nevetett a fiú, miközben Jimin a hasát fogva röhögött a bébijalhárok kakilófájáról szóló kiselőadáson.
- Hát ezt én sem.
Az idol elhallgatott, és egy pillanatig elkomorulva bámulta a plafont.
- Megcsinálom - jelentette ki végül. Hirtelen sokkal merészebbnek érezte magát, és máris nem tűnt olyan kilátástalannak a világ. Már értette, miért szerették annyira a felnőttek az alkoholt.
A szoba hullámzott körülötte, de azért csak megragadta a filcet, és négykézláb a konyhakőhöz mászott, ahol rajzolni kezdett.

A fejével kezdte, mert azzal kellet a legkevesebbet a foglalkoznia. A vállai következtek. Keskeny vállai voltak, amiket a kezével méricskélve próbált megfelelő méretűre megformázni.

Yoongi időközben a sarokban álló zongorához sétált, és csukott szemmel játszani kezdett.

Jimin visszairányította a figyelmét a szánalmas kis rajzra. Utálta a felkarjait, ebben biztos volt. Izmosak voltak a maguk tömzsi módján, valahogy sosem illeszkedtek a testéhez. Utálta őket, mert túlnyúltak a válla vonalán. A mellkasát vékonynak rajzolta, amihez képest a hasa hatalmasnak tűnt, a combjai kiálltak a csípője vonalából, a vádlijai a bokájához képest túlzó volt és formátlan. Amikor végzett, a helyére csapta a filc kupakját, majd felegyenesedett.
A torz sziluett inkább Quasimodo alakjához volt hasonlatos, nem egy fiatal idol képét mintázta. Olyan volt így szembesülnie saját magával, mintha valaki arcon csapta volna. Eddig is ilyennek találta magát, de így lerajzolva még jobban elborzadt a képétől.
A zongoraszó elhalt, és Yoongi megállt a fiú mellett. Néhány másodpercig mindketten csak bámulták a padlót csúfító torzszülöttet, aztán a rapper meghúzta a kezében tartott üveget.
Jimin oldalra pillantott, hogy szemügyre vegye a másik reakcióját. A fiú jól tudta a kifejezéstelen arckifejezés maszkját magára erőltetni, de a karján égnek állt a szőr. Az idol mély levegőt vett. Ha eddig Yoongi nem undorodott tőle, mostantól biztosan.
- Feküdj le.
- Hogy mi? - Jimin azt hitte, rosszul hall.
- Mutatni akarok neked valamit.
- Mégis mit?

Yoongi óvatosan a másik felé fordult.

- Az igazat.

Megjegyzések:

Tudom, megint nagyon eltűntem (próbálok egy másik szövegírói állást is megszerezni, azokhoz írtam szöveget, na meg a munka, meg a készülő novelláskötet és a ficiverseny is), és a 20. fejezetre valami különlegeset ígértem, de aztán túl hosszú lett az első fele ahhoz, hogy egyben rakjam fel. Úgyhogy, várjatok néhány napot még a folytatásra, és az új fici előzetesére. Addig is, remélem már ez a félfejezet is tetszett nektek a maga szomorú módján.

~ Ally