Ajánlott zene: Troye Sivan - Strawberries and cigarettes (link lent!)

Akarsz bowlingozni? - olvasta Jimin az üzenetet. Bowlingozni? Mégis hol? Átfordult a szivacs másik oldalára az iskola tánctermében, ahová ebédidőben bújt el az emberiség többi része elől. Valamiért nem mert Yoongi előtt mutatkozni, ha nem volt muszáj. Talán félt, hogy mi lesz majd, ha egyszer egyedül maradnak. Nem akart levetkőzni egy másik ember előtt, olyan megalázó lett volnaxx. És nem csak azért, mert olyan szörnyen nézett ki, hanem az egész helyzet kényelmetlen érzéssel töltötte el őt, már csak a gondolata is. Hogyan voltak képesek mások erre? És neki miért nem ment?

Jimin sóhajtva emelte fel a telefont. Tanulnom kell, holnap felmérőt írok. Jobb kifogás nem jutott eszébe. Amióta csak kilépett Yoongi ajtaján, mintha elmúlt volna a varázs, amit a csókjukkor olyan tisztán érzett. A kedve ezerről, mintha mínusz kétszáz felé tartott volna, a dolgok ismét elvesztették a színüket, őt pedig arcul csapta a rideg valóság szürkesége. Mégis mit képzelt? Szinte undorodott, amikor a cselekedeteire gondolt. Egy olyan száj, mint az övé, nem érhetett a példaképéhez. Biztosan a másik is érezte ezt, amikor megcsókolta. Mindketten hírességek voltak és férfiak. Egy másik ember karrierjét, az egész életét tönkretette már, amikor még csak gyakornokok voltak. Hogy is képzelte, hogy most majd másképp lesz? A kettejük kapcsolata már azelőtt halálra volt ítélve, hogy elkezdődött volna, ezt tudta is nagyon jól.

És mégis...

Úgy vágyott Yoongi érintésére, ahogy még soha senki máséra. Nem tudott nem rá gondolni, mióta a másik megérintette. A rapper volt minden, amire valaha vágyott egy férfiban. Maga sem tudta hány álmatlan éjszakát töltött a róla szóló rajongói írások olvasásával, mielőtt megismerte. Milyen volt gyakornokként szinte az egyetlen inspirációjára gondolni, amikor az énektanár kegyetlenül a sokadik körmöst sem spórolta el, valahányszor megbicsaklott a hangja. Még akkor is, amikor a fájó lábait dörzsölte éjfélkor a táncteremben, erre a fiúra gondolt. Ha Yoongi nem adta fel, neki sem szabadott ezt tennie. Hoseok volt a táncos a csapatban, és bár nagyon tisztelte őt is, a figyelme valahogy mindig az apró rapper felé terelődött a koncertfelvételeken, mert Agust D valami más volt, valami több, valaki aki úgy élt együtt a zenével, ahogy ő szeretett volna csak egyetlen dologgal ilyen összhangban és szenvedélyben lenni az életben. Hányszor képzelte magát a másik karjaiban, gondolt a kezeire, amikor zárt ajtók mögött  a szobája magányában magához nyúlt... Nem is szerette volna a pontos számot tudni.

Most pedig egy pillanat alatt valósággá vált az egész, szinte olyan közel érezte magához mindezt, hogy már a rapper illatát is érezte magán. Időnként óvatosan a szájához ért, amikor nem figyelt oda, mit cselekszik, majd amikor a gondolatai veszélyes vizekre eveztek, elkapta onnan az ujjait. Mégsem tudta kontrollálni magát. Kerülte Yoongit minden erejével, de a matekóra kellős közepén azon kapta magát, hogy a másik éppen a nyelvével járt benne gondolatban, hogy ki kellett kéredzkednie a mosdóba, mert a nadrágja hirtelen túl feszes lett ahhoz, hogy kényelmes legyen. Aztán megint ott találta magát csupán néhány perccel és jó pár hideg vizes arcfröcsköléssel később a mosdó feletti tükörbe bámulva, miközben azon gondolkozott, mégis kinek kellene egy ilyen csúfság?

Nem kell ma lennie.

Jimin elhúzta a száját az üzenetet olvasva. Nem akarta folyton elutasítani a hyungot, ő sem akart így élni. Olyan kellemetlen volt folyton kifogásokat találnia, miközben másra sem vágyott, mint szaladni Yoongi felé és vissza sem nézni, nem törődve a következményekkel, az elvárásokkal, a sajtóval, a rajongókkal az utálókkal, hanem csak... Élni a saját életét. A gyomra fájdalmas görcsbe rándulva hozta vissza a rideg valóságba. Már megint kihagyta az ebédet. Apró erőfeszítések a győzelem felé, mondogatta az ujjaival a fájó területet masszírozva, ugyanakkor apró csalódások, amiket Yoonginak okozott. Értette, amit a fiú olyan sokszor mondogatott neki, csupán hinni nem hitte el az egészet, miközben a tükörbe nézve mindig csak a saját képmását látta. A tükrök pedig nem hazudtak. Az emberek igen. Nem lehetett őket hibáztatni, hiszen csak a jóindulat vezérelte a rappert  is. Még jól is esett egy kicsit a fiúnak az ilyesfajta kegyes hazugság. A valóság persze nem ez volt.

Megnyitotta az egyik közösségi oldalt, ahol napok óta megsokszorozódott a vele kapcsolatos kritika. Ahogy kijött a klip, a rajongók egy része izgatott volt, egy másik része pedig a virtuális teret használta a nemtetszésének kifejezésére. Az emberek mérgesek és csalódottak voltak, amiért nem Andrewt vagy valamelyik  népszerűbb tagot választotta a Cypher. Szerintük Jimin elvette a lehetőséget a többiek elől. Volt, aki egyenesen hozzá címezte a bejegyzését, számonkérve őt, hogy mégis mit képzelt magáról. Miért így akart népszerűséghez jutni. Miért nem lépett félre és hagyta az igazán tehetséges tagokat érvényesülni. Nem volt meglepő reakció ez a rajongói táborokat ismerve. A legtöbben nem egész bandákért rajongtak, hanem kedvenceket választottak maguknak. Nekik akartak mindent, az összes egyéni lehetőséget, szinte háttértáncosként kezelve a többieket. Néhányan finoman fogalmaztak, csak megemlítve, mennyire szerették volna Andrew-t látni, ahogy erre a csodás dalra táncol. Mások már sokkal szókimondóbban fejezték ki magukat. Alamuszi nyuszi nagyot ugrik - foglalta össze egyikük a helyzetet, miszerint Jimin beférkőzött a Cypher életébe és kikönyörgte magának a helyet a dalban. A fiú pedig maga is elgondolkozott egy pillanatra, nem pont ez történt-e.

Természetesen nemcsak rosszakarói voltak, de valahogy mindig fogékonyabb volt a negatív kritika iránt. Volt azonban egy tulajdonképpen pozitív visszajelzés, ami jobban elgondolkodtatta, mint a többi. Park Jiminből a Cypher többet hozott ki néhány nap alatt, mint a DC évek munkájával. Azt idol látta azt a klipet, és sajnos igazat kellett adnia a komment írójának. Annyival többre lett volna képes, mint a CCA egyik bohócaként ugrálni! És még itt is a háttérbe szorult... Volt értelme egyáltalán idolnak lennie, ha nem olyan zenére táncolhatott, amilyet ő szeretett, nem maga dönthetett a kinézetéről, a súlyáról, a haja színéről, még a publikus személyiségéről sem? Amikor csak egy kisfiú volt a balettóráján szókimondó rappet hallgatva és Min Yoongi után csorgatva a nyálát, nem ilyennek képzelte a felnőtt életet. Másokat akart inspirálni a zenéjével és kifejezni önmagát, de egyiket sem tehette. Nem értette, hol siklott félre a dolog.

Ilyenek ezek a rabszolgaszerződések. Szerinted tizenkét másik tag mellett hogy bontakozhatna ki bármelyik? Egy rendes fotót sincs idejük készíteni a legtöbb tagról, mert csak egyet nyomnak az egekig.

Jimin undorodva tette le a telefont. A saját szerződésére gondolt, és az összes pontra, ami azt sugallta, hogy egy életen át a kiadónak dolgozhatott. Mégis, maga a komment rosszabbul esett neki, mint a saját véleménye a dologról. Ha már mások is tisztában voltak ezzel, tényleg igazinak tűnt a dolog. Mindig a legjobb arcát akarta a külvilágnak mutatni, de azok csak eltaláltak az igazsághoz, akármennyire is próbálkozott. Miért gondoltál azt mások, hogy az életében vájkálhatnak? Már tényleg csak véget akart vetni a dolognak, de nem tudta, hogyan. Egyet tudott biztosan, át kellett olvasnia azt a szerződést. 

***

Seokjin kihúzott háttal ült a kiselőadó egyik hátsó sorában. Még volt néhány percük az óráig, és feltett szándéka volt előre megírni az összes háziját az előadás végéig, miközben a professzort hallgatta és jegyzetelt is. Utált egyetemre járni, és már megint rájuk sóztak egy rövid időtartamú órát, ami csak néhány alkalomból, és előreláthatólag valamilyen csoportos előadásból kellett, hogy álljon. A felsőévesek már figyelmeztették, hogy melyik tanárhoz ne vegye fel az órát, de egy fellépés miatt - ami egyébként totális katasztrófa volt - nem tudta idejében megcélozni a kevésbé rossz óraadót. Így maradt a férfi, akit csak úgy emlegettek, a Kaszás. Az idol nem tudta, miért hívták így, de most az első óra előtt ülve teljes szívéből kívánta, hogy egy bérgyilkos legyen az illető, és nem olyan, aki az osztály felét kiszórja a vizsgán. 

- Szabad? - kérdezte tőle egy kellemesen mély hang; Seokjin pedig oda sem nézve bólintott, és folytatta a háziját idegesen ütögetve a számológépbe az adatokat.  
- Bocsi, nincs véletlenül egy tollad? Valahol kieshetett útközben a zsebemből...
Az idol megforgatta a szemét. Persze nem valósan, csak mentálisan. Szemforgatás helyett ugyanis máris egy tartaléktollat keresett, amit az idegennek adhatott. 
- Tessék - nyújtotta oda az utolsó íróeszközét a fiúnak, aki egy hálás mosollyal elfogadta azt, Seokjin viszont egy pillanatra teljesen lefagyott. 

Hol láthatta már ő ezt az arcot? Először a fiú feltűnően fehér mosolya ragadta meg a tekintetét, de amikor jobban szemügyre vette őt, valami nem stimmelt. Tudta, hogy ismerik egymást, de abban is biztos volt, hogy a vastag keretes szemüveg és a béna barna sapi a vászontáskával nem tartozott a másik mindennapos viseletéhez. Aztán egyszer csak beugrott a lelki szemei előtt a kép ugyanerről a fiúról, ahogy feszülős bőrnadrágban és csillogó színpadi köntösben rapszöveget ad elő. 
- Ne-nem tudtam, hogy egyetemre jársz - bukott ki belőle, mielőtt még egy józan gondolata lehetett volna. Mégis, mennyire volt zavarba ejtő , hogy ő maga is a szakmában dolgozott, és leesett az álla egy sztár látványától?!
- Ismerjük egymást? - kérdezte a másik, mintha legalábbis nem ő lett volna A rapper az országban. És most a fiúnak meg kellett magyaráznia a helyzetet. 
- Nem, nem kifejezetten. Sajnálom, nem gondolkoztam. Csak két fiatalabb tag van a bandámban, akiknek be nem áll a szája, ha a Cypherről vagy Kim Namjoonról van szó. 

Seokjin idegesen lehajtotta a fejét. Most már véglegesen lejáratta magát egy szupersztár előtt, úgyhogy akár meg is bukhatott még az első órán, hogy ne kelljen többször visszajönnie ide. 
- Szóval idol vagy? - húzta össze hitetlenkedve a szemöldökét a másik. Seokjin szinte érezte a merő gúnyt a teljesen normális kérdőhangnemben is. 
- Igen is, meg nem is, ez bonyolult. Az ügynökségünkről még senki nem hallott, és mi vagyunk az első bandájuk, szóval senki nem ismer minket. De hagyjuk, tényleg, sajnálom, hogy zavartalak. 

A fiú csak áldani tudta az eget, hogy ebben a pillanatban belépett egy idősebb férfi, akinek a kisugárzásából rögtön megmondta, hogy a tanárral volt dolguk. A teremben alábbhagyott a zsibongás. 
- Tudod - hajolt közelebb hozzá Namjoon, hogy Seokjin suttogva is értse őt. - Nem kell szégyenkezned. Ha már egyszer valaki debütáltatott, idol vagy. 
Seokjin halványan elmosolyodott, mert még ő sem hitt a másik szavaiban, de ekkor a tanár lecsapta a kezében tartott mappát a pódiumra, és elkezdődött másfél órás kínszenvedés.

*

- Szóval, mikor érsz rá? - kérdezte RM az előadóból kilépve, miközben Seokjin még éppen próbálta feldolgozni a tényt, hogy a teremben ők ketten maradtak pár nélkül a jegyszerző projekthez. Seokjin egyébként is gyűlölte a páros vagy csoportos munkát, mert sosem jött ki jól a többi egyetemistával, de a tény, hogy még az ország legmenőbb rapper triójának a tagja, és egyben nála százszor okosabb, és karizmatikusan, szemtelenül jóképű Kim Félisten Namjoonnal kellett együtt dolgoznia, enyhén szólva kizökkentette őt a komfortzónájából. Pedig nem is volt kifejezetten rajongó, csak... Mint minden második dél-koreai fiatal, ő is hallgatta az együttest. 

- Akármikor, most is - felelte végül lemondóan, mert hát, hogy maradhatott egy híresség pár nélkül? Ez az egyetem tényleg ignoráns volt a velejéig, egy amerikai tinidrámában az egész osztály a fiúra ugrott volna. - Igazodjunk hozzád, a te életed sokkal sűrűbb, mint az enyém.
- Kedves tőled. Ha tényleg ráérsz, és már nincs órád, egy kávé felett átbeszélhetnénk, merre is akarunk haladni az egésszel kezdésképp. Aztán még egyeztetünk.
Seokjin idegesen elmosolyodott, és bólintott egyet.

Néhány perccel később már egy kellemes kis kávézó egyik sarokasztalánál ültek. A fiú furcsa elégedettséggel nézte, ahogy a kemény rapper a tejszínhabos, kakaóporral megszórt kapucsínóját kortyolgatja. Valahogy emberibbé tette őt egy ilyen meglepő italválasztás, és Seokjin már rég megbánta, hogy ő maga a hosszú kávé mellett döntött.
- Szóval üzlet? - kérdezte Namjoon, mire a másik bólintott. - Mi visz rá egy idolt, hogy ilyen kemény szakot válasszon?
- Fordítva. Mi visz rá egy egyetemistát, hogy idol legyen? Ez volt az álmom, de a szüleim azt akarták, hogy tanuljak. - Azt persze kihagyta a monológjából, hogy az apja cégét kellett átvennie, ha az kiöregszik.
- Ez sajnos sűrűn megesik. Nekem szerencsére csak választható óra. Igyekszem minél több üzleti tárgyat felvenni, mert a későbbiekben még jól jöhet befektetésekhez az itt megszerzett tudás.
Seokjin hitetlenül nézett a hírességre.
- Ha nem tisztelném ennyire a munkásságod, azt mondanám, nem vagy normális. - Namjoon ivás közben röhögött fel, és miután fuldoklott néhány másodpercet, a szemét törölgetve nevetett tovább. - Persze, értem ezt az egészet; ugyanakkor, tényleg a Kaszáshoz vettél fel órát?
- Várj, nekem azt mondták, hogy ő egy jófej tag.
- Hazudtak. Vagy, legalábbis én mást hallottam, úgyhogy a projekt... - Seokjin óvatosan felnézett a másikra.
- Igaz is. Álljunk neki - csapta össze a tenyerét a barna hajú rapper.

Seokjin őszintén szólva a felét nem értette annak, amit Namjoon mondott, de ahogy mondta a dolgokat, az nagyon hatásos volt. Fogalma sem volt róla, hogyan fogják ezt a projektet megvalósítani, ha a másiknak ilyen sztenderdjei voltak, miközben ő maga az egyszerűbb órákkal is megszenvedett. A szülei persze nem tudtak a jegyeiről, amik egyre csak vesztettek a színvonalukból, ahogy haladtak a félévek és nőtt a tanulási és megértési teher. De most nem is ez foglalkoztatta igazán az idolt, hanem a vele szemben ülő kisugárzása. Tudta, hogy Namjoon esténként a színpadon ugrál és hihetetlen karizmával rendelkezik, ugyanakkor azt sosem feltételezte volna, hogy szemtől szemben még jobban megkapóbb a karaktere. A fiú szeme csillogott, ahogy beszélt az őt érdeklő témáról, a kezeivel kifejező gesztusokat tett, és néha levegőt is elfelejtett venni két ötlet előadása között. Olyan... Normális volt, és mégis annyira lenyűgöző a maga kis fekete keretes szemüvegével, vászontáskájával, kapucsínójával és hatalmas tudásával. Az idolnak egy ponton meg kellett ráznia a fejét, hogy aztán korholva magára förmedjen: ennyire ő sem lehetett meleg; ugyanakkor a projektben is elvesztette a fonalat.
- Alapítanod kéne egy céget - motyogta. - Ezen a ponton többet tudsz erről az egészről, mint akik a szakmában dolgoznak.
Namjoon pedig csak nevetett.

- Köszönöm a kávét. És a szendvicset is - dőlt a kávézó oldalának Seokjin, ahogy kiértek. Elérkezett a búcsúzás pillanata, de valahogy nem akaródzott menniük. Az idő kellemesen hűvös volt, a lemenő Nap sugarai pedig átszínezték az utcát, de talán csak a fiúnak tűnt úgy, hogy ez a pillanat valamiért különleges.
Namjoon bólintott.
- Cserébe sunbae-nek kell szólítanod - vigyorodott el. - Persze, csak ha akarod.
- Sunbae, mint... Felsőéves, vagy mint zenei karrierista?
- Legyen mindkettő.

Kínos csend ült közéjük. Ideje volt menni, de Seokjint nem hagyta egyszerűen nyugodni egy gondolat.
- Tudod, szomorú, hogy az emberek nem ismerik el a sztárok edukációs eredményeit. A két bandatagom mindent tud rólad, de azt egyikük sem, hogy egyetemista lennél. És ha tudnák is, mindenki feltételezné, hogy csak fizetett diploma, amiért semmit nem teszel, csak a kiadód veszi meg neked. Büszke lehetsz magadra, amiért te minden elismerés nélkül is tanulsz, ráadásul ilyen jó vagy benne.
Namjoon elmosolyodott, és elővillantak a hófehér fogai.
- Hát persze. Magamért teszem, nem azért, hogy bárki megveregesse a vállam. Ameddig az idolságom azt kívánja meg, hogy tanulatlan legyek, de egyébként okos, beszéljek angolul és japánul, de ne érdekeljen a többi nyelv,  és szabadidőmben ne Nietzsche-t olvassak, hanem mangát, addig az emberek azt a valakit is fogják kapni. Az igazság nem számít. De ne felejts el egyet, Seokjin. Ha híres idol is leszel egyszer, akkor is csak magadért élj, ne másokért. A felszín alatt ugyan, de élj úgy, ahogy te szeretnél.

Megjegyzések:

* Ajánlott zene:

https://youtu.be/Mw5mAozjC6M

* Namjin héterek, come, beat me... Egyébként picit én is beleszerettem Namjoonba. Nincs is szexibb, mint egy kedves és okos egyetemista vászontáskával ;D Na jó, csak a kakaópor győzött meg.

*Következik a 20. fejezet és a következő fici előzetese! Várjátok már? Habár az IDOL vége még messze van, persze már tervezgetem is a következő történetet. A címe Spring day lesz, és Jimin és Jungkook sok éven és problémán átívelő szerelméről fog szólni. Sok nehézség lesz benne, de kevésbé szomorú, mint az eddigi ficijeim. Én imádom az ötletet, remélem a kivitelezés is hasonlóan kellemes lesz :)

* Hosszú időre eltűntem megint, milyen volt nektek az elmúlt pár hónap? Hogyan éltétek meg? Nekem az egyik munkám így sajnos elveszett, de az ösztöndíjaim és a másik munkám mellett azért kellemesen elvoltam anyagilag, viszont a távoktatás maga volt a halál az egyetemen. Soha nem írtam még ennyi beadandót, olyan is volt, hogy le se feküdtem egy nap, de nem akartam "ellógni" sem a felelősséget igénytelen munkákkal, szóval szinte kitűnő lettem végül. Viszont egyre jobban érdekel az irodalom, így a szakirányom is irodalomtudomány lesz, ha felvesznek. Eredetileg szerkesztőnek szerettem volna tanulni, hiszen kiadót akarok majd nyitni egyszer, de végül  jobban vonzott ez az irány, és erre épül a mesterképzés is, ahová menni szeretnék. Ennek kontrasztja, hogy egyre rosszabbnak érzem a saját írásaimat :D De majd igyekszem sokat tanulni. ^^

* Említettem, hogy a Serendipity elindult angolul? Itt wattpadon és ao3-mon is lehet olvasni :) A Serendipity elérte a 60 ezres, a No more dreams pedig a 70 ezres olvasottságot, amit nagyon köszönök! Illetve született egy oneshotom is a kihagyás alatt, azt a Magic shopban tudjátok elolvasni, ha nem tettétek eddig; a címe Selcouth.  Illetve készült a Serendipityhez egy kedves ki videó a Feral Hearttal:

https://youtu.be/SKOcA8LhpfI

Remélem tetszett a rész, szép hetet nektek!

~ Ally D