Ajánlott zene: Youth - Daughter (link lent!)

- Találkoztam a Cypherrel.
Egy pillanatra csend telepedett a tetőtérre.
- Hogy miii?! Jimin! Ez komoly? Te jó ég! És milyenek?
Taehyung boldog kiskutyaként ugrott fel az alacsony dobogóról, ahol eddig jiminnel feküdt, mire az idol halványan elmosolyodott, de a helyén maradt, csukott szemmel élvezve a napsütést.
- Elképesztőek - suttogta. - Namjoon tényleg úgy hangzik, mint egy bölcs szerzetes, Hoseok kedves és törődő, Yoongi... Yoongi még kisebb, mint a tévében, viszont a személyisége pont olyan.
- Ne már, én ezt nem hiszem el! Hogy futottatok össze?

Jimin a hátára fordult a matracán és üveges szemmel bámulta tovább a plafont.
Miért tűnt a tizenkét órás táncpróbánál is nehezebb munkának kikelni mostanában az ágyából? Ő is tudta, hogy egy hisztis tinédzser gondolatai voltak ezek, mások a világban - felnőttek - valós problémákkal küzdöttek komoly gondok miatt, ő pedig depressziósnak érezte magát tizenhét éves táncikáló idolként. És mégis mit tehetett volna? Ez volt az ő szánalomra méltó kis élete, a saját tragikomédiája. Elvégre, minden ember számára az jelentette a legszörnyűbbet, ami vele történt. Ő miért lett volna kivétel?
Olyan régen elvesztette már a kontrollt az érzelmei felett, hogy képtelen lett volna újra visszatalálni hozzájuk. Egyedül nem. Mintha folyton egy hullámvasúton ült volna, amin nem lehetett látni előre a sínt az azt takaró sűrű szürke ködtől, így sosem tudta éppen, mikor és mekkora ívben fog lefelé zuhanni vagy a magasba törni.

Sóhajtva hunyta le újra a szemét, ahogy rászorított a kezében tartott nyalánkságra.

- És azután Yoongi hyung a kezembe nyomott egy nyalókát - suttogta vigyorogva a felettük úszó felhőknek a fiú.
- Ember, a bandád tagjaira ráférne egy alapos verés - ingatta a fejét mellette Taehyung, részben kitakarva azzal a Napot a barátja elől.
- Szerintem is.
- Nem tudom, mi bajuk veled.
Jimin hallgatott. Ő sajnos pontosan tudta.
- Miért, te mit ártottál itt bárkinek? A legtöbben nem is ismernek, akik bántanak.
Most Taehyung jutott sorra a hallgatásban. 

- Azt hiszem, az emberek nem tudják, hogy mások is ugyanolyanok, mint ők. Azt hiszik, ők éreznek egyedül, hogy ők a főszereplők ebben a történetben, amit életnek nevezünk, és mindenki más csak statisztál benne. Ha egyvalaki hinné ezt, nem is lenne gond. De mivel mindannyian így gondolkozunk, az egész világunk egy káosz. Ennyi. Kész. Mindenki harcol a főszereplői pozícióért és áttipor mindenki máson azért, hogy ezt véghez is vigye, miközben valójában mind csak porszemek vagyunk a világegyetemben.
- Ez... Durván hangzik - grimaszolt Jimin. - Mégis mennyi ideje gondolkoztál ezen?
Taehyung vett egy mély levegőt, mielőtt válaszolt volna.
- Mióta az eszemet tudom. Kellett valami, ami... Megmagyarázta ezt az egészet. Hogy mi miért történt úgy, ahogy történt az életemben, a világban. Mert máshogy nem ment a felfogása a dolognak. De mikor rájöttem, hogy mindenki csak saját magáért küzd, másokat emberszámba sem véve, megnyugodtam.
- Miért? - kérdezte a rágógumi hajú a kezét szemellenzőként támasztva a szemöldökének, hogy jobban lássa a másikat.
- Mert így nekem is csak ennyi a dolgom - vonta meg a vállát a fiú mosolyogva, de összeszorított ajkakkal, mintha a remegésüket próbálta volna elrejteni. Ő is elterült a földön, hogy a felhőket tudja bámulni.

Jimin nagy nehezen ülőhelyzetbe tornászta magát. A feje úgy zsongott, mintha éppen most ébredt volna, pedig már órák óta győzködte magát a felkelésre. A héten a második félnapos szabadságát töltötte le, amikor rosszullétre panaszkodva ellógta a próbát. Nem is hazudott, tényleg ramatyul érezte magát. Folyamatosan szédült, étvágya napok óta nem volt, és összességében az egész teste mintha elfelejtett volna élni. A tagjai nehezen húzták le őt a matracra, a gondolatai homályosabban töltötték be az elméjét a megszokottnál. Egyetlen dolog volt mostanában az életében, ami még izgatni tudta.

A penge, amit a matraca alatt rejtegetett egy kistáskában.

Hihetetlen, milyen egyszerű volt a lakásuk melletti kisboltban egy csomag borotvapengét beszereznie egy édesítőszeres üdítő és egy borotvahab kíséretében, hogy ne legyen olyan feltűnő a dolog. Még az arcmaszkját sem vette fel hozzá, és máris ott volt a káros szenvedélyének izgalmakat rejtő és fémesen csillogó tárgya a kezei között.

Most is csak emiatt volt képes rávenni magát a felkelésre, mert eszébe jutott a dolog, ami még valamennyire egyben tartotta az életét. A vagdosás. Amilyen szörnyen hangzott az elgondolás még az ő fejében is, annyira függött tőle. De nem volt ez olyan elborzasztó, egyáltalán nem. Amikor buta tinifilmekben mutogatták a züllött depressziós fiatalok életét, ott elfolyt fekete sminkben a fürdőszoba hideg csempéjén sírdogálva vagdosták magukat a szereplők.

Nos, ez nem így működött, részéről nem.
Most is, már a gondolatra hevesebben kezdett verni a szíve, hogy eljött a napnak ez a része. Senki nem tartózkodott az otthonukban, ami igencsak ritka eseménynek számított, hiszen tizenhárman éltek egy kis lakásban. Inkább olyan volt ez, mint fogat mosni vagy a cipőjét levenni, amikor belépett az ajtón.

Azt mondják, kilenc nap szükséges ahhoz, hogy egy szokás berögződjön az ember az agyába, ehhez elég volt kettő is. Egyszerűen szüksége volt rá.

Ahogy most kinyitotta a kis csomagját és megjelentek benne az apró éles tárgyak, eszébe jutott a nap, amikor mindez kezdődött. Két dolgot nem fog elfelejteni soha. Az első orgazmusát és az első alkalmat, amikor megvágta magát. Összefutott a nyál a szájában. Várta az érzést, ahogy a hideg penge megérinti a puha bőrét.

Ez sem úgy ment, ahogy a filmekben látta, amint a szereplő a kezében fogott késsel szétvágja a saját kezét, mintha az vékony papírlap lett volna. Először ő is így próbálta: a pengét a combjához érintette, oda, ahol nem láthatta más, csak ő; de nem történt semmi. Végighúzta a bőrén az élt, de az még csak nyomot sem hagyott maga után. Csalódott volt, mert érezni akarta, hogyan siklik a penge végig benne, mindig ezt az érzést vágyta, de a dolgok nem így működtek. Felgyorsult légzéssel és hevesen dobogó szívvel emelte fel újra a remegő kezét a combjához, és ezúttal erősebben nyomta bele a fémet, apró vágást ejtve magán. Ijesztő volt, félelmetes. Egy pillanatra elborzadt, mit tett magával. Elemelte a tárgyat, és rögtön elégedetlenül húzta el a száját, amikor csak egy vékony csík maradt a munkája után; ennél a ruhája is jobban megnyomta a bőrét.

Aztán a vágáson egyszer csak apró vörös pöttyök jelentek meg, amelyek egyre nőttek. Jimin izgatott fénnyel a szemében figyelte, hogyan dagadnak egyre nagyobbra a vércseppek, amíg az egyik túl nem csordult, és maga után vörös utat húzva, leszánkázott a combja oldalán.

Most is ugyanez történt, csak már keresnie kellett a helyet a bőrén, ahol még elfért egy-két újabb vágás. Idol lévén nem sok hely jutott neki a saját testén, amit birtokolhatott is. Tulajdonképpen, nem is létezett ilyen porcikája. Jelképesen még a kényesebb részeket is lefoglalták, hiszen a párkapcsolat létesítése tiltólistán szerepelt a szerződésükben.

Elborzadva, de valahol büszkén szemlélte az alkotását. Egy olyan ember számára, akinek minden percét és tették mások határoztak meg, valami ilyet tenni igazán... Elképesztő volt. Végre talált valamit, amit ő irányított, amiben megtalálta a kontrollt, az akaratát. Ő mondta meg, milyen irányban, milyen mélyen, milyen hosszan legyenek a sebek, ő irányította hány legyen és milyen helyen és mennyire vérezzen. Régen nem volt már ilyen szabadságérzete.

- Értelmetlen az egész - suttogta maga elé Jimin.
A Nap égette a bőrét, pedig nem szabadott volna lesülnie, még ha már ősz is volt. Olyan kényelmes volt azonban csak feküdni és révedni a semmibe a tetőn, hogy legszívesebben örökre ott maradt volna. Azon járt az agya, hogy talán ha elég ideig fekszik ott, egyszer csak eltűnik. És vele együtt az összes rossz dolog is eltűnik majd.

Még csak nem is a felbuggyanó kis mérgező cseppek látványa nyújtotta számára a legkielégítőbb érzést, hanem ami utána következett. A felemelő, könnyed boldogság, amit a fájdalom tompítására termelt endorfinhormon hozott magával. Ő is tudta, hogy a teste becsapása volt ez, de mégis, olyan nyugodtság és elégedettség járta át a hobbija befejeztével, mintha újra a régi Jimin lett volna, nem csak az a félárnyék lény, amiként mostanában létezett.

- Mi értelmetlen? - kérdezte félálomban Taehyung mellőle.
- Az élet - mondta ki azt az egy szót, ami hónapok óta nyomasztotta. Valójában minden mindegy volt és semmi nem vezetett sehová. Akkor minek próbálkozott egyáltalán? - A te elméleted is pont ezt mondja.
- Vagy csak még mi nem találtuk meg az értelmét - felelte a másik elgondolkozva. - Keressük még egy kicsit. Mondjuk úgy ötven évig.

De miért kellett még ötven évig maradnia, amikor már most is menni akart? Miért nem halhatott csak úgy meg? Miért nem mehetett el messzire, ahonnan soha nem kellett visszatérnie? Egy olyan helyre, ahol senki nem ismerte őt, ahol nem kellett felkelnie minden reggel, ahol nem kellett emberek közé mennie... Minden túl sok volt, túl rossz, túl sok, túl rossz.

Lefertőtlenítette a sebeit, majd ragtapaszt nyomott mindegyikre. Ahogy felállt, hogy elmossa a pengét is, a combján a bőr égető érzéssel mozdult meg, mire Jimin elmosolyodott. Minden lépésében benne volt a tette, egy percig sem tudta elfelejteni. Persze fájt, persze kellemetlen volt, de mégis mindig eszébe juttatta, mekkora hatalma volt a teste, az élete felett. Ez tartotta őt egyben. Már ami még maradt belőle.

Ahogy elsétált a konyha mellett, még mindig nem érezte szükségét kinyitnia a hűtő ajtaját. Vicces, mennyire könnyűnek tűnt most a diétázás, amikor a lelki világa romjaiban állt. Már az elejétől kezdve depressziósnak kellett volna lennie. Talán akkor nem lett volna olyan nehéz átvészelnie a tinédzserévei közepét. Az érzelmei teljes kiüresedése csak jót hozott neki, többé nem szenvedett. A boldog semlegességben úszott és többé nem számított semmi sem. Amikor pedig újra érezni akart, csak elővette a mágikus fémlapot, és fellélegezhetett.
Minden rossz volt, de valahol a helyére is kerültek a dolgot.

- Utálom magam. Másoknak miért megy ilyen egyszerűen az élet?
Taehyung hallgatott. Jimin szeretett volna választ kapni a kérdésére, de a másik tizenhét éves nem lehetett sokkal bölcsebb nála, mert csak hagyta lógni azt a levegőben, és amikor legközelebb megszólalt, az előző napi Overwatch játékáról kezdett mesélni.
Kedvelte ezt a fiút, de cserben hagyottnak érezte magát. Egy kicsit utálta is őt ilyenkor. Ő megmutatta neki a lelke sötét bugyrait, ahol csak fekete láva folyt komótos tempóban, Taehyung pedig megváltoztatta a témát a rohadt Overwatchra. Mindig megbánta, ha kinyílt valakinek, és ez az égetően keserű érzés sokszor nem múlt el napokig sem.

- Meg kéne látogatnod a sulipszichológust, Jimin - tapogatta meg a térdét a fiú, aztán felkelt, hogy elhagyja a tetőteret.

Komótosan mászott vissza az ágyába, hogy újra az inszomnia vagy éppen a túl sok alvás rabjává váljon. Mindkettő megfelelt neki, amíg nem kellett megmozdulnia és a takarója jólesően nyomhatta a matracba a testét, mintha bebörtönözte volna.
A férfi nevetése még így is visszhangzott a fejében, akárhányszor eszébe jutott.

- Nagyon unatkoztok, ti idolok - röhögött a helyenként őszülő hajú pszichológus, amikor Jimin nagy nehezen, remegő gyomorral ugyan, de felvázolta neki a problémáját. - Nem tudtok jó dolgotokban mit kitalálni. Találj egy hobbit vagy csajozz be, akkor nem lesz majd időd annyit magaddal foglalkozni.
Vicces volt rájönni, hogy még a szakmabeli sem vette komolyan a mentális problémáját. Talán tényleg nem is létezett ilyen. Talán tényleg csak össze kellett volna szednie magát, mint minden normális embernek. Pedig már egészen büszke volt, amiért rávette magát a segítségkérésre. 

És ennyi volt az egész.

Lehajtott fejjel kiszállt a bőrhuzatú barna karosszékből, és megszégyenítve, némán távozott a még mindig morgó férfi irodájából. Csak az bosszantotta, hogy a másik ezért fizetést kapott.

A telefonja heves csörgésbe kezdett, mire felnyögött. Tényleg elvárta tőle valaki, hogy emberi kommunikációt létesítsen néhány másodpercen belül, miközben már azt is elfelejtette, hogyan kell mozgásra bírni a hangszálait? Néhány pillanatig elborzadva meredt a kijelzőre, amin a főnöke neve villogott. 

- Halló - szólt bele rekedt hangon.
- Park Jimin, megmondtam neked, hogy szedd össze magad! Erre ugyanúgy semmibe veszed a teendőidet, mint eddig. Nem vagyok megelégedve.
Jimin felvonta a szemöldökét. Nos. Ezeket ő is tudta. És?
- Egy óra múlva várlak az irodámban, van itt egy munkalehetőség. Ne késs, öt percem van rád.
- Értem - felelte, de a férfi addigra már ki is jelentkezett a hívásból.
A fiú mosolyogva nézett le az elsötétült képernyőre. És ha tényleg beteg lett volna? Meg sem kérdezte, hogy képes-e elmenni az irodáig (nem volt). 

De azért csak újra kitakarta magát, és a combjába nyilalló fájdalomtól kísérve kinyitotta a szekrényét, hogy felöltözzön valami normális ruhába.

Vicces tény: senki sem törődik veled.

Megjegyzések:

Ajánlott zene:

https://youtu.be/VEpMj-tqixs

Az ajánlott zenét köszönjük samsaekgoyangi93-nak ♥

Kérlek. Otthon ne próbáljátok ki. Várjátok meg a végkifejletet.

Biztos vagyok benne, hogy sokan olvastátok ezeket a szavakat, de most beszúrnám őket ide. De nincs szívem odaírni, kitől idéztem.

"They told me to find out why I hurt.
I know too well. I hurt because of me. It's all my fault and all because I'm lacking.
Doctor, is this what you wanted to hear?
No. I have done nothing wrong.

When the gentle voice blamed my personality I thought, 'damn being a doctor is easy.'
It's so odd that it hurts so much. People who have it worse than me live fine, people who are weaker than me carry on fine. Maybe that's not true. There's no one alive that's got it worse than me or is weaker than me."

***

Köszönök minden olvasást, csillagot, kommentet, szép hetet nektek ^-^

Tudtátok, hogy regénynek írom át a Serendipityt? :)

~ Ally D