Ajánlott zene: Kállai Saunders Band - Get up (link lent!)

Jimin minden porcikája égett a fájdalomtól, ami a tompa nyomásával uralni kezdte a testét, és lassan érzéketlenné tette őt nyaktól lefelé. A feje zsongott a hangos zenétől és a folyamatos forgástól, amit éppen gyakorolt. Valószínűleg az sem segített, hogy egész nap csak egy müzliszeletet evett és már órák óta táncolt, de ehhez hozzá volt már szokva. Éjfél is elmúlhatott már, de az időérzékét órákkal ezelőtt elvesztette. A többiek rég visszamentek a lakásukra, ő azonban képtelen volt elszakadni a táncteremtől. Nem csak azért, mert a koreográfusuk rákiabált, hogy nem táncolt elég jól, nem csak azért, mert a többiek mind képesek voltak tökéletesen végrehajtani a lépést, nem csak azért, mert mind jobbak voltak nála és jobban néztek ki és tehetségesebbek is voltak, hanem... Mindenért.
Valahogy fel kellett vennie a versenyt. Még ha minden második percben fel is akarta adni, mégsem engedelmeskedtek neki a lábai, hogy kivezessék őt a teremből, vissza a puha ágyába, ahol végre normális ütembe állhatott volna a szívverése, ahol becsukhatta volna a szemét, és... Ekkor bekapcsolt volna az agya, amely megállás nélkül pörgött, ha éppen nem volt elhallgattatva azzal, hogy Jimin lefoglalta minden percét az életének. Gondolatok arról, mennyire nem érdemelt meg semmit, mennyire nem volt idevaló, mennyire haszontalan volt, hogy csak egy koloncként élt a többiek nyakán, akik nem akarták őt, akik megvetették, akik a balszerencsés számnak tartották őt a bandában.  Annak, aki nehezen tudta megjátszani, hogy kedveli a többieket, aki rossz volt a szociális helyzetekben, aki túl szégyenlős volt megszólalni, amikor kellett volna neki, aki sosem a megfelelő dolgot mondta, aki visszahúzta őket minden helyzetben.

Jimin megrázta a fejét és újraindította a dalt. A teste jól ismerte a lépéssort, neki nem is kellett odafigyelnie már, elég volt a tükrön keresztül monitoroznia a mozdulatai élességét.
Jimin utálta a tükröket.
Naponta hosszú órákat töltött azzal, hogy magát nézte tánc közben, és ő minden percét gyűlölte. Ahogy megmozdult a bőre, amikor egy-egy ugrás után a földön landolt, ahogy lötyögött az arca két oldala, ahogy elvörösödött a feje csupán néhány perc mozgás után, és hasonlított inkább egy malacra az egész lénye, mintsem egy nemrég debütált idolra. 

A fiú lelassította a mozgását, ahogy elmerült a saját testének tanulmányozásában. Nem elég, hogy alacsony volt - a legalacsonyabb a bandában -, még vastagabbnak is kellett lennie. Jimin rajongásig szerette a szüleit, de bárcsak, bárcsak ne az ő génjeikkel született volna. Bárcsak ne örökölt volna apró kezeket, hörcsögszerű arcot, felpuffadt szemeket és rövid lábakat. Talán, ha nem így nézett volna ki, akkor a többiek kedvelték volna őt, talán akkor nem ő lett volna  az egész  gyakornoki ideje alatt a tag, akit mindig ki akartak rakni, akit mindig azzal fenyegettek, hogy sosem fog debütálni.

Jimin közelebb lépett a tükörhöz, hogy jobban megnézhesse magát. Ha már egyszer elragadta a látvány, sosem volt képes leállni. Szinte megbabonázva érezte magát a saját tükörképe által. Ronda. Torz. Kövér. Lépésenként tette meg az utat, mígnem a lehelete elhomályosította az arcmását. Átforrósodott homlokát a hűvös üvegnek nyomta, és lehunyta a szemeit, remélve, hogy az egész egy hazugság. Hogy ő nem... Ő.

***

Az utat a lakásig hét perc  alatt tette meg minden egyes nap. A hátsóajtón át ki az ügynökség épületéből, lefelé tizennégy lépcsőfok, három perc a járdán, maximum fél perc várakozás a zebra előtt, majd át az út másik oldalára, ahol a sarkon egy kis vegyeskereskedés állt, ahová a gyakornokok és a fiatal idolok a kiadótól bevásárolni jártak. A hely még ilyenkor is fényesen világított kifelé a város félhomályába, amit az utcai lámpák sora hozott létre. Az épületet a szomszédos lakóház kőfala mögül kifutó sűrű, zöld növény fogta közre, amely ilyenkor májusban fodros, rózsaszín virágokkal díszítette az utcát, és egészen júliusig így is maradt - Jimin már jól ismerte a helyet. A kisbolt falát szinte teljesen ablakok alkották, kirakat helyett azonban a benti helyiséget lehetett látni.
Ez volt Jimin rémálma.
Mindennap elsétálni egy bolt mellett, aminek három rövid sorában a polcok roskadásig voltak tömve ehető dolgokkal. A polcsorok szélére felhalmozott instant tésztás levesek és csipszek szinte kinevették őt az üvegen túlról. Kinevették, mert tudták, hogy a fiú nem mehet a közelükbe, mert nem bonthatta ki a zörgő csomagolásukat, nem szagolhatott bele a levegőbe, ami megtelt a bennük rejlő étel aromájával... És végül: nem kóstolhatta meg őket.

Mégis, azok voltak a legrosszabb napok, amikor Jimin elgyengült, az agya kikapcsolt, a lábai pedig maguktól vitték be őt a fényes kis boltba, majd a kezei szinte lekapták az első egészségtelen, de finom menüsort, teletömve a csomagokkal a bevásárlókosarat.
Sosem mert a pénztáros szemébe nézni; ha tehette, még a kapucniját is a fejére húzta, mert biztos volt benne, hogy az ott dolgozó megvetéssel méri őt végig, konstatálva, hogy pont azt csinálja a malac, amit elvártak tőle.
Eszik.

Olyankor, ahogy az ajtó jellegzetes koppanással becsukódott mögötte, kiragadta a szatyrából a legfelső árut, és a csomagolását feltépve, enni kezdte azt még a bolt bejárata előtt. Minden íz, minden apró aroma tűzijátékként robbant szét a szájában, néha szinte megcsípve a nyelvét. Mégis válogatás nélkül evett, sósat és édeset néha egyszerre akár, mert az érzékeit elveszítette már az első néhány falat után, és csak... Tömte magát. Néha nem is tudta, pontosan mennyit evett, csak az üres papírok engedtek következtetni arra a tényre, hogy... Sokat.
Aztán mindig eljött az a bizonyos pillanat, amikor egyszer csak megállt a nyelés közepén, vagy amikor éppen keresztülharapott valamit; és egy másodpercig értetlenül bámult maga elé, ahogy megütötte a felismerés: zabált.

Az utolsó falatot ilyenkor undorodva köpte ki, és egy ideig csak nagyra nyílt szemekkel próbálta feldolgozni, hogy mit is tett. Hogyan történhetett ez mindig? Hogy lehetett ennyire figyelmetlen? Hogy nem vette észre hosszú percekig, hogy mit tesz? Hogy mit tesz önmagával és a testével? Jimin ilyenkor szinte sírva futott el a lakásig -ahol tizenkét másik fiúval élt együtt -, majd a ruháit és csomagjait ledobálva, bezárkózott a fürdőszobába. Nem kellett titkolnia, a többiek úgyis sejtették a dolgot, talán ők is csinálták. Elvégre idolok voltak.

Azonban Jimin mégis megnyitotta a zuhanyrózsát, hogy elnyomja a hangokat. A Mickey egeres poharából kiszedte a fogkeféjét, hogy újra és újra megtölthesse azt vízzel, mígnem teljesen telerakta a folyadékkal a gyomrát. Ezután letérdelt a vécécsésze elé, és a fedelét felhajtva, lenyomta két ujját a torkán.

Először még nehéz volt.
Először nem is sikerült, csak undorító érzéssel a szájában és egy nagy adag csalódással feküdt le aludni.
Aztán egyre jobban működött neki a dolog, mígnem szinte természetesnek tűnt a folyamat.
Nem úgy az érzés, amivel járt. A hasfájdalommal, a maró érzéssel a torkában és a szájában, a bűzzel, amit maga után hagyott. Jimin lénye pedig ezzel együtt lett még inkább visszataszító saját maga számára is. Undorító, gyenge akaratú, aki nem tudott megálljt parancsolni még egy olyan egyszerű dolognak sem, mint az evés.

Ez a nap azonban nem ilyen volt. Az egyetlen műmüzliszelet, ami kényelmetlenül feküdt a gyomrában, éppen elég volt neki. Az agyának, legalábbis; a gyomra fájdalmasan szaltózott egyet a hasában, ahogy elhaladt a kisbolt előtt, és egy pillanatra elkapta a sok hívogató csomagolású édesség látványát, mielőtt elfordította volna a tekintetét.

Két épülettel arrébb állt az emeletes ház, ahová mindennap visszajárt, és három éve az otthonának is nevezett. A negyediken laktak, egy kétszobás kis lakásban. Lifttel is mehetett volna, de abban nem volt kihívás, inkább kocogva közlekedett a lépcsőházban. A léptei furcsa mód erősen visszhangoztak az üres, kihalt részen, és Jimin mindig próbálta kizárni a hangot, ami elkeserítően emlékeztette őt arra, hogy még mindig nem volt olyan könnyű, mint a szél.

A lakást kóddal nyitották, amire nehéz volt emlékeznie, mikor teljesen kimerült volt az egész napos táncolástól és az étkezések kihagyásától, de az ajtó végül egy megváltó kattanással kinyílt, és ő a cipőjét lerúgva, végre elterülhetett az ágyában. A konyhát messzire elkerülte, a zuhanyozást még azelőtt befejezte, hogy a víz egyáltalán felmelegedhetett volna.
Az egyik szobában hatan, a másikban heten aludtak. A hetedik ágyat az egyik emeletes ágy alsó része alól lehetett kihúzni. Azon aludt ő, a szerencsétlen tizenharmadik tag, akit senki nem akart a bandába, csak az utolsó pillanatban betette a menedzsment, mert illett a koncepcióhoz. A pótágy jelentette azt, mennyire kilógott az együttesből, ahogy a felette alvók a hajnali félhomályban átbucskáztak rajta, szinte tudomásul sem véve a tényt, hogy ő is ott volt. Vagy éppen direkt csinálták.

Jimin teljesen kimerülve dőlt el a matracon, miközben egy másik tag morgását hallgatta arról, hogy felébresztette. Még egy utolsó pillantást vetve a hajnali fél kettőt mutató órára, elnyomta őt az álom.

Megjegyzések:

* Ajánlott zene:

https://youtu.be/2OD8K0MGGgo

*Mint látjátok, ez az első fejezetnek csak az első fele, mivel nem fejezetenként tervezek feltenni, hanem 1000-2000 szavanként, mivel a Serendipitynél kicsit túlzásba estem már a szószámmal :D

Szép estét nektek! Köszönöm a kedves fogadtatását a történetnek ♥

~ Ally D