A lány felült az ágyában. Már megint. Nem tudott aludni, ahogy már napok óta. Rémálmok gyötörték, nem hagyták nyugodni. Most is csak egy ilyen eset történt. Semmi különös.

A lány felkelt, és kisétált a kabinjából, amiben nem volt egyedül: ikertestvére, Rey is ott szuszogott mellette. Ő bezzeg tud aludni-gondolta Enjey. Igen, ikertestvérének határozottan szerencséje van. Legalábbis a lány ezt gondolta.
Mielőtt ikertestvérével találkozott, érezte Luke, a régi mestere halálát. Aztán meglátták egymást ikrével; mindketten elcsodálkoztak, de erre nem volt idő. Az Ellenállás-már ami megmaradt belőle-azóta a Millenium Falconon dekkol, és hiperűrben mozognak.

Enjey kikászálódott az ágyából, és kiment a szobából. Nem tudott lenyugodni. A pilótafülkébe ment, hogy nézze a csillagokat. De nem volt egyedül.
-Leia?-kérdezte halkan és félénken, mert félt, nem az Ellenállás vezetője áll előtte. De ő volt az.
-Enjey.-mosolyodott el a nő. Habozott, hozzátegye-e, amit szeretne. Úgy döntött, hozzáteszi.-kincsem.-A nő a két lányt lányaként szerette, és ezt ők tudomásul vették, és viszontszerették. Ám csodálták is a nőt.
-Mi a baj?-kérdezte a lány.
-Ben... sok csalódást okoz nekem. De mégsem tudom nem szeretni.-szemei könnybe lábadtak, s tudta, nem kell visszafognia magát a lány előtt.
-Megértem.-mondta a lány, hisz nàla jobban ezt senki sem érthette-nála meg Leiánál jobban. Bátorítóan átölelte a már idősödő nőt, de közben az ő szemei is könnybe lábadtak.
-Már nincs remény. Nem fog visszaállni.
-Mindig van remény. Hisz maga mondta!-mosolyodott el a làny, ami az idős hercegnő szájára is mosolyt csalt.
-Ugyan Enjey. Ha az apjának nem sikerült visszaállítani, akkor neked se fog. Szeretném, ha igazad lenne, és tényleg még lenne benne fény. De nem kockáztathatok. Miatta sokan haltak meg-sok fontos embert veszítettem el. A te halálodat már nem tudnám megbocsájtani magamnak.
-Van benne jóság. Van benne fény! Biztos vagyok benne!-mondta a lány.
-Milyen jó is lenne! Nade most már menj aludni kérlek!-a làny szót fogadott, és hamar elnyomta az álom.

Másnap azonban megint felriadt, és nem tudott elaludni. Szintén kiment, mint előző nap, de aznap már nem találta ott a nőt. Egyedül üldögélt az elsőpilótai ülésben, mely robotpilótára volt kapcsolva, és nézte a csillagokat, amint azok fénysebességnél is gyorsabban elillannak.

Ilyenkor, mikor egyedül volt-csak ő és a csillagok-mindig volt ideje gondolkozni. Régen is, és mostanában is. Mindig ilyenkor gondolkozott az életén, és azon, hogy érdemes-e élnie? Van-e célja az életének. Ilyenkor mindig eljutott arra a következtetésre, hogy voltaképpen nincs. Még nincs célja az életének. Ő csak egy senki. Az is volt, az is marad. Pedig nem az. Nagyon nem senki, csak ő ezt még nem tudta.

Már többen felkeltek, mire magához tért elmélkedéséből, és elindult a kabinja felé. Útközben sok régi baráttal találkozott: többek között Finnel, Poe-val, megismerkedett Rose-sal, és még ikrével is összefutott. De nem beszélt eokat senkivel.

Mire elért a kabinjához, màr fáradt volt az alváshiány miatt. Csak ledőlt az ágyába, és nem jött álom a szemére. Egyszer csak kibuggyant belőle a sírás. Ott feküdt az ágyán, és csak zokogott. Nem tudta, min zokog, kit sirat. Talán senkit. Egyszerűen csak jó volt kisírni magát. Már tizennégy éve nem sírt pedig lett is volna rá oka. Rengeteg oka.

Ekkor úgy döntött, elmegy. Nem a többiek miatt, de még csak nem is az unalom miatt. Nem. Maga miatt. Nem akart több embert megbántani. De úgy határozott, akkor cselekszik, amikor a többiek már nyugovóra tértek. Nem akart búcsúzkodni. Utált búcsúzkodni.