És boldogan éltek, amíg meg nem haltak...

A régi könyv utolsó lapjába egy pillanatra belekapott a délutáni szellő, halk puffanással csapva annak kemény fedelét a recsegő-ropogó papírokra.

Csupán ez a tompa zaj is elég volt ahhoz, hogy a mogyoróbarna, ártatlanul csillogó íriszek felnyíljanak. A lány ujjai finom mozdulattal simítottak végig az öreg bőrkötésen, s puha, rózsaszín ajkaira apró, titokzatos mosoly kúszott, ahogy visszaemlékezett az édes álomra, ahonnan pár pillanattal ezelőtt érkezett.

Aranyszőke tincsei lágy hullámokban omlottak vállaira, egészen le, szépen kigömbölyödött mellkasát eltakarva a kíváncsi tekintetek elől. Hófehér, lenge ruhácskája kissé felcsúszott, miközben elbóbiskolt, szabadon hagyva érintetlen, sima combjainak egy részét.

A korábbi apró, szőke szőrgombócból pár év leforgása alatt gyönyörű hajadon nőtte ki magát, pontosan, ahogy azt a falka tagjai jósolták. Szinte minden tekintetben fiatal nővé vált, egyedül az az angyali arc maradt meg a kis, szégyenlős omegából, melyre öröm volt ránézni.

Lucy nemrég ünnepelte tizenhetedik születésnapját, ahol az egész nagy család megjelent. Hatalmas, éjszakába nyúló evés-ivás és táncpárbajok kész sorozata szórakoztatta a fiatalságot, s az öregeket egyaránt.
A szőkeség szívét még mindig édes boldogság öntötte el, ahogy visszagondolt arra az estére. Mikor a többiek bejelentették a meglepetés partit, szabályosan megkönnyezte az ajándékot, elképesztően hálás volt mindenkinek a csodálatos emlékekért.

Volt azonban egy bizonyos cseresznye hajú fiú, aki ténylegesen felejthetetlenné varázsolta azt az éjszakát. Az omega tökéletesen emlékezett a pillanatra, mikor Natsu vigyorogva nyújtotta kezét a táncban régesrég kifáradt szőkeségnek, s egy utolsó, lassú keringőre invitálta Lucyt. 

Ez volt a legelső alkalom, hogy ilyesmit érzett. Ahogy az alfa forró tenyere gyengéden csúszott derekára, s mellkasa néha-néha súrolta a fiú felsőtestét, Lucy térdei beleremegtek az intenzív, mindeddig ismeretlen  forróságba. Gondolatai mintha eltompultak volna, ahogy mélyen tüdejébe szívta az idősebb bódító illatát, s legszívesebben örökké a karjai között maradt volna.

Ott és akkor valami megváltozott, az omega tisztán érezte, valami a szívében nem volt a helyén többé. Natsuval annyi mindent csináltak együtt hosszú időn keresztül, mostanában mégis valahogy zavarta a fiú közelsége, s ahogy kettesben maradtak valahol, menekülni akart az alfától.

A könyvekben találta meg a menedéket, a mesék világában elrejtőzhetett pár órácskára saját élete elől. Hatalmas élvezet volt beleképzelnie magát egy-egy karakter szerepébe, átélni gondolataiban mindazt, amit ők is. Azonban szépen lassan kezdett rájönni, nem csupán olvasta a papírra kanyarított sorokat, benne is ott éltek ezek az érzések.

Nem kellett sok fejtörés, hogy felismerje, vonzódott az alfához. Ahhoz a fiúhoz, aki szinte már a testvérévé vált az évek alatt, s nemrég még együtt játszott vele és a többi kölyökkel.

Lucyt megrémisztették saját érzései, nem találta helyénvalónak, hogy többet jelentsen neki az alfa, mint a védelmező bátyja. Szégyellte mindazt, amit Natsu kiváltott belőle az utóbbi időben.

Természetesen mostanra tisztában volt azzal, mi köthetett össze egy omegát és egy alfát, mégis mindeddig szentül hitte, velük ilyesmi sosem történhetett meg.

Ráadásul a cseresznye hajú semmi jelét nem mutatta annak, hogy bármit is akart volna tőle. Sosem közeledett felé úgy, ahogy arra Lucy most vágyott volna, s az omega ebből csakis arra tudott következtetni, vele volt a baj.

- Miért ilyen nehéz...? - sóhajtott fel, keserű mosollyal ajkain.

- Mégis mi ilyen nehéz?

Lucy ijedten kapta fel fejét, s kisebb szívroham kíséretében fordult a mellette ácsorgó alacsony, világoskék hajú bétához.

- A frászt hoztad rám, Levy... - forgatta meg szemeit az omega, még mindig remegő végtagokkal húzódva arrébb.

Az említett nagyot kacagva huppant le barátnője mellé, s hangyányi komolyságot erőltetett magára.

- Natsu? - kérdezte sokat sejtve.

Levy volt az egyetlen, aki tudta, mi nyomta az omega szívét, s mi foglalkoztatta a lányt éjjel-nappal. Lucy csak vele osztotta meg féltve őrzött titkát, benne bízott meg a legeslegjobban a falka tagjai közül, az alfát leszámítva persze.

- Szerintem beszélned kellene vele... - folytatta a béta válasz híján.

Lucy erőltetetten kacagott fel egy pillanatra, majd ujjait tehetetlenül futtatva tincsei közé, ismét elkomordott.

- Biztos ugrálna örömében, hogy a sok gyönyörű, vele egyidős lányok mellett még a saját húga is beléhabarodott... - sóhajtott ismét.

- Először is, Natsu nem a bátyád, te nem vagy a húga. Másodszor pedig, mindketten tudjuk, kit választanak az alfák egy béta és egy omega közül - húzta fel szemöldökét Levy, megmosolyogva a szőkeség gyenge kifogását.

Nem értette, Lucy miért szégyelli ennyire az érzéseit, hiszen nem voltak már kölykök, semmi nem szólt az ellen, hogy akár valami komolyabb is alakuljon a fiú és közte. Ráadásul Natsut bármelyik lány szívesen fogadta volna maga mellé, nem volt hát csoda, hogy a fiatal omegának is megdobogtatta a szívét.

- Ma reggel megkérdezett, hogy valami baj van-e veled, amiért az utóbbi időben ilyen gondterhelt vagy. Törődik veled, érzi rajtad a feszültséget, Lu-chan!

- De... Ez így nem helyes, Levy!

- Ha te nem keresed meg, egy idő után ő fog.

Levynek igaza volt, az omega is tudta, mégsem akarta elfogadni. Miért kellett ilyesmivel bajlódnia, amikor mindeddig olyan jól eléldegéltek egymás mellett, mint barátok.

-----------------------------------------------------------

Vacsorához készülődött a falka, s a céh étkezője szépen lassan megtelt a mindennapi zsibongással, tányérok csörömpölésének hagjával.

- Hol van a kaja? Éhen halok! - nyávogott az alfa, könnyesedő szemekkel végignyúlva az asztalon.

- Viselkedj már, az isten szerelmére is, Natsu! Komolyan mondom, olyan vagy, mint egy ötéves... - morogta Erza, homlkát masszírozva.

- De ha egyszer kilyukad a hasam! - szipogta a cseresznye hajú, ám hirtelen minden hisztivel felhagyott, s csillogó szemekkel az ajtó irányába kapta fejét - Lucy!

Bárhol felismerte volna a lány mézédes illatát, s a sürgölődő béták takarásából kivillanó aranyszőke tincseit. Szíve hevesebben kezdett dobogni, ahogy hatalmas vigyorral ajkain figyelte Lucy közeledő alakját, s rögtön arrébb is csúszott egy székkel, helyet hagyva maga mellett az omegának.

A szőkeség halvány, kényszeredett mosollyal pillantott az üres asztalrészre, majd a reménykedve csillogó zöld íriszekre vezette tekintetét.

- Ma Levyékkel fogok vacsorázni, ne haragudjatok! - szólalt meg ujjait tördelve.

- Ajj... - szontyolodott el az alfa azonnal, alsó ajkát látványosan lebiggyesztve - Elhanyagolsz minket!

Lucy pontosan tudta, a fiú nem gondolta komolyan, amit mondott, mégis volt benne igazság. Próbált kicsit elszakadni az idősebb társaságtól, legfőképp a cseresznye hajútól.

- Jó étvágyat! Később találkozunk - köszönt el, figyelmen kívül hagyva Natsu  szavait.

- Nektek is! - érkezett a válasz a bétáktól kórusban.

- Neked is... - motyogta a rózsaszín hajú is végül csalódottan.

Amint Lucy ismét eltűnt a sürgés-forgásban, Erza és Gray egy emberként fordultak vissza a vezetőhöz, ki tanácstalanul meredt maga elé, ujjaival az asztal lapján dobolva.

- Olyan furcsán viselkedik... - sóhajtott fel Natsu.

- Nőből van, mit vártál? - nevette el magát Gray, ám rögtön el is hallgatott, ahogy megérezte a vörös béta gyilkos tekintetét.

- Beszélj vele! - forgatta meg szemeit Erza.

Natsu ajkait ismét gondterhelt sóhaj hagyta el, hiszen pontosan tudta, Lucy mindenáron megpróbál majd elmenekülni előle, hogyha rákérdez a dologra. Mégis meg kellett próbálnia, ha nem akarta elveszíteni az omega közelségét.

Szokatlan módon, az egész vacsora alatt egy szót sem szólt, csak némán lapátolta magába Mira főztjét, s gondolkozott. Mégis mi járhatott Lucy fejében, ami miatt távolságot tartott tőle?

- Jóéjt, Natsu!

Az alfa egy pillanatra kizökkenve merengéséből köszönt el barátaitól, s fejét kissé lehajtva folytatta útját saját szobája felé. Eszébe jutott, milyen jó is volt pár éve még együtt aludni az omegával, magához ölelni forró kis testét a hideg éjszakában, s hallgatni egyenletes szuszogását hosszú órákon keresztül.

Ekkor Natsu hirtelen megtorpant, s füleit hegyezve, beleszippantott a levegőbe. A barack és vanília keverékét nem Lucy szobája felől érezte, az illat forrása most léphetette át a céh küszöbét, s az alfa még a kilincs halk nyikorgását is hallotta. Hová készülhetett ilyenkor a lány?

A sötétzöld íriszek értetlenül pillantottak hátra, s a következő másodpercben gazdájuk már meg is indult az édes aromát követve, saját illatát visszafogva, hogy a lány ne érezze jelenlétét. Szemmel akarta tartani Lucyt, na meg persze rettentő kíváncsi is volt, mit csinálhatott ilyen későn odakint.

Az omega gyorsan szedte lábait a Hold kékesfehér fénye alatt, a rétre igyekezett. Látnia kellett a csillagokat, szüksége volt a megnyugvásra, amelyet a sok kis fénylő pötty adhatott, s hallani akarta a hűvös szellő susogását, ahogy az végigsüvített a kaszáló füvén.

Csend volt, óriási csend. Egy pisszenés nem zavarta meg az éjszakát a hatalmas mezőn, s a lányt sem, ki hanyatt dőlve, csukott szemekkel élvezte a ritka némaságot.
Újra és újra mélyen tüdejébe szívta a friss, hideg levegőt, s nagyokat sóhajtva próbálta kiüríteni fejét.

Nem is tudta volna megmondani mióta feküdt mozdulatlanul a fűben, mikor hirtelen furcsa érzés lett úrrá rajta. Mintha nem lett volna egyedül, valaki figyelte volna. A mogyoróbarna szemekben aggodalom csillogott, ahogy Lucy egyik pillanatról a másikra felült, s körülnézett.

Sehol semmi.

Az omega már épp megkönnyebbülten dőlt volna vissza előbbi pozíciójába, elkönyvelve magában, hogy csupán túlságosan is paranoiás, mikor hátára egy forró tenyér simított, s orrát megcsapta a jól ismert, bódító illat.

Sziasztok!

Megérkeztem a folytatással és hát be kell vallanom, nagyon kíváncsi vagyok, hogy tetszett nektek. Négy évet ugrottunk az időben, drága kis omegánk pedig kezd belekóstolni a szerelem érzésébe. Nagyon remélem, hogy nem lőttem mellé a dologgal, és ti is legalább annyira izgatottak vagytok a történettel kapcsolatban, mint most én😊

Szép napot (és utólag is Boldog húsvétot!),

Shiro~chan🐾