Taehyung pov's

Egyszerűen nem tudok aludni. Olyan boldog voltam, mikor megéreztem, hogy visszacsókol. Féltem, hogy a szívem felrobban, főleg akkor, mikor ő maga húzott vissza, hogy folytassam. Nem bírtam már magammal, és akartam belőle egy kicsit, de azt ne gondoltam volna, hogy tetszeni fog neki, és igényli a folytatást. Egy pillanatra biztosan kikapcsolta az agyát, elvégre mikor elszakadtam tőle, vörösbe úsztatott arccal fordult el tőlem, és húzta magára a takarót, miközben halkan ,,jó éjt!"-ot kívánt.

Most viszont semmi mást nem tudok tenni, minthogy forgolódok, és nézem, ahogy alszik. Túlságosan boldog vagyok, a szívem még most is szaporán kalimpál. Nagyon nagy szerencsém van ezzel a lánnyal. Úgy érzem, ő hozzám illik, mert képes olyan érzelmeket kiváltani belőlem, amit más nem. És ez biztosan nem azért van, mert ő örökölte a húgom erejét. Amit mondtam, igaz volt, a múlttal kapcsolatban. Csak azért akartam megkeresni, hogy ott legyünk egymásnak, elvégre nem könnyű egy ilyen terhet egyedül cipelni. Azonban nem is mertem arra gondolni, hogy beleszeretek, erre tessék, most itt vagyok.

Remélem, hogy mélyen alszik, mert a következő pillanatban elhúztam vékony testét a kanapé széléről, mielőtt még hátára fordulva leesne, és magamhoz öleltem. Így, még ha mérges, szomorú, vagy épp izgatott is vagyok, pillanatok alatt el tudok aludni. Ennyit jelent nekem a közelsége. Remélem, egyszer én is elérem ezt nála.

Reggel én ébredtem fel előbb, mint ahogy az lenni szokott, és első dolgom volt reggelit csinálni. Kicsit csaltam, mert Rin folyamatosan visszapörgette egy órával az időt, így mire oda értünk, hogy kegyeskedett felkelni, addigra kihűlt az étel, én pedig bajlódhattam a melegítésével, míg ő öltözött a szobájában. Mikor meglátta, hogy le van főzve a kávé, még azelőtt, hogy leült volna, vitt a kint álló őröknek egy-egy bögrével.

Bár nincs ínyére a dolog, még így is próbál kedves és gondoskodó lenni, ami nem mondható el mindenkiről. Épp ezért félek tőle, hogy magát elhanyagolja azáltal, hogy mindenki másra jobban figyel. Ezért is vagyok itt. Ha ő nem, majd én gondoskodok róla.

Amint leültünk reggelizni, rögtön kopogtattak az ajtón, de nem jött be senki. Rin rám pillantott, letette a villáját, és megtörölte a száját.

- Mibe fogadjunk, hogy ez a nyomozó lesz? - állt fel csipkelődve, és indult el az ajtó felé. Én csak épphogy kiléptem a konyhából, nehogy észrevegyen, bár mindig ott voltam, mikor tényeket közölt az üggyel kapcsolatban, és eddig sosem mondta, hogy menjek el onnan.

- Jó reggelt. - hajolt meg a nyomozó, ahogy Rin is. - Ígérem, ez az utolsó látogatásom. Az ügyet végleg lezártuk-

- Igen, láttam a cikkben. - vágta rá rögtön a lány.

- Ez remek, legalább nem kell megint papagájt játszanom. - sóhajtotta a férfi. - Viszont lenne itt még valami. Az apjáról. - mikor ezt kimondta, szinte láttam, ahogy Rin összes izma megfeszül, és meredten bámul a nyomozóra, jó híreket remélve. - Sikeres volt a kutatás, és megtalálták az ellenszert. - az én szívem is nagyot dobbant erre a kijelentésre, képzelem, Rin most milyen boldog lehet. - Gondolom, szeretné meglátogatni, így távoznék. - jelentette be, és lépett ki a nappaliból. Remélhetőleg végre elviszi a két testőrt is, elvégre nincs rájuk a továbbiakban semmi szükség.

- Induljunk! - fordult meg és nézett rám csillogó szemekkel. Rögtön tudtam, hogy ez lesz, ezért nem is lepődtem meg a hevességén, amivel felkapta a hátizsákját, és az ajtóhoz rohant. Ezek szerint utána be akar menni az órákra.

- Lassan a testtel kislány. Már háromnegyed nyolc van. - sejtelmes fejjel megrázta a fejét, majd csettintett egyet, én pedig már rutinosan az órára pillantottam. - Reggel hat.. Nem rossz. - motyogtam magamnak, és elindultam felé. Eszem ágában se volt lebeszélni róla, csupán húztam kicsit az agyát, amiből úgy tűnik, most én jöttem ki vesztesként.

Egész úton loholnom kellett utána, holott nekem hosszabbak a lábaim, és általában én szoktam előtte járni. Nagyon sietett, ami érthető volt. Még jó, hogy ilyenkor nincsenek sokan az utakon, mert Rin mindet félrelökné, aki az útjába kerül. Az utolsó kereszteződésnél olyan élesen vette be a kanyart, hogy azt hittem nekimegy az oszlopnak.

A kórházban szinte ráüvöltött a recepciósra, és meg sem várta a válaszát, rögtön a lépcsők fele fordult. Nincs idő még liftezni se, hisz szabadlábon sokkal gyorsabban fel lehet oda érni. Igyekeztem mögötte lenni, de volt olyan pillanat, ahol azt hittem, teleportálni is tud. Hiába mondtam neki, hogy lassítson, mert a végén elesik, mintha meg sem hallotta volna, haladt egyenesen az apja szobája felé.

Nem mentem be, csak az ajtóból figyeltem, mikor odaértem. Rin szinte megfagyott a szoba közepén, mikor tekintete találkozott az apjáéval, aki rögtön elmosolyodott, és kitárta a karjait. A lány hezitálás nélkül omlott le hozzá, és húzta magához a férfit.

- Nem sietted el. Üdv itthon. - mondta neki remegő hanggal. Pár csepp könny legurult az arcán, amit azonnal letörölt, a többit pedig még nem engedte útjára.

- Ne haragudj, hogy ennyit kellett várni rám. Bár nem igazán értem, mi folyik itt. Úgy érzem lesz mit mesélned. - tette hozzá az utolsó mondatot, mikor kiszúrta, hogy én is itt vagyok. Mosolyogva biccentett a fejével, ahogy én is, majd visszanézett a lányára. - Neked nem iskolában kellene lenned?

- Nem. Még korán van. Ugye jól vagy?

- Hát nem látszik? - húzta ki magát büszkén, de a belőle kilógó csövek miatt ez cseppet sem jött be. - Hamarosan kiengednek innen.

- Az orvos elmondta, hogy mi történt?

- Nagyjából... - ez volt az utolsó, amit hallottam. Nem kellettem én oda, ezért arra gondoltam, hogy mivel úgyis kimaradt a reggeli, illetve a fele, ezért veszek itt valami rágcsálnivalót, és beülök egy kávéra, amíg ők elvannak. Van egy olyan sanda sejtésem, hogy még így se jutunk be az első órára, bár ez Rin-től függ.

Ahogy haladtam a folyosón, egy ismeretlen férfit láttam meg közeledni. Bizonyára nem hozzám jön, ezért lehúzódtam a fal mellé, ám mikor elmentünk egymás mellett, mind a ketten a másikra néztünk. Nem tudom ki ez, de nagyon ismerős volt, ráadásul tipikusan olyan fejet vágott, mint aki rosszban sántikál, pedig szerintem már túl van az ötvenen.

Ahogy eltűnt a folyosó végén, lábaim akaratlanul is megálltak, a fejembe pedig gondolatok százai tódultak be. Rögtön visszafordultam, és követni kezdtem, elvégre arra megy, amerre Rinék is vannak, és ez megrémisztett. Lehet, nem csak neki, hanem nekem is betett ez az ügy. De most nem tévedtem.

Egyenesen az apja szobája felé ment, majd megállt az ablak előtt, és onnan lesett be, hogy mi történik épp. Karját keresztbe fonta, lábával pedig idegesen dobolni kezdett, mint aki vár valamire.. Vagy, mint aki nem számított erre. Nem bírtam megállni, hogy mellé lépjek, és megszólítsam.

- Elnézést. Ki maga? - a férfi rám nézett, majd egy halvány mosollyal visszafordult az ablak felé.

- Vicces, hogy az én egyetememre jársz, de nem tudod, hogy a rektora vagyok.

- És mit keresne itt a rektor? - mentem bele a játékba, bár eléggé hihető volt, amit mondott.

- Hallottam erről a szerencsétlen lányról. Mi történt vele, és az apjával. Csak látni akartam a saját szememmel is. - hátráltam pár lépést, és én is benéztem az ablakon, ahol Rin még mindig jóízűen beszélgetett az apjával. Egyikőjük se vett észre minket, elvégre a másikkal voltak elfoglalva, ezért nem is zavartattam magam, hogy esetleg észrevesznek.

Egyet azonban nem értettem. Miért foglalkozna a rektor egyetlen diákjával? Azt még megeszem, hogy vannak kis kedvencei, bár mivel én még egyszer sem láttam nem hiszem, hogy sok időt töltene a diákok között. Akkor Rin miért ilyen érdekes a számára?