A Nap már elérte a horizontot ő még is az ajtó előtt térdelt várva, hogy az kinyíljon. De hiába várt az ajtó nem nyílt ki. Már könnyeivel küszködött, a vállai remegtek a hideg széltől, kezeivel ruhája alját kezdi szorongatni. Fogai összekoccannak, hosszú haja pedig arcába lógnak ahogy kissé előre dől testével. Teste egyre jobban remeg, a gondolatai szélviharként kavarognak a fejében, képtelen bármit is tenni. Hol vagy? Miért nem nyitod ki az ajtót? Mi lesz velem? Mi lesz veled? Ki fog segíteni? Anya, kérlek nyisd ki az ajtót...Kérlek, kérlek, kérlek, kérlek!

-ÁÁhhh!!-egy hangos sikítás szelte át a levegőt, ezzel kirángatva őt kusza gondolataiból. Szemei kitágulnak, kezeivel pedig már nem szorítja ruhájának anyagát. Lassan feláll, kezeit fülére tapasztja ahogy ismét hallja a kétségbeesett sikítás, mely minden bizonyára egy fiú hangja lehet. Wangji beharapja ajkait, tekintetével a ház mögötti erdőre tekint ahonnan a hangot hallotta. Ki lehetett az? Hogy kerülhetett ide? Lábai szinte maguktól mozogtak a sikítás forrása felé, szíve pedig ezerrel vert odabent, lélegzetvétele is gyorsabb lett, arca mégis határozottságot mutatott. A határozottság egy olyan dolog volt számára ami klánjában betöltött szerepe miatt egy fontos tényező. Ez alkalommal viszont azért is fontos, mert a -minden bizonyára- bajba jutott ember veszélyben van, s kitudja mivel áll szemben ő, és maga pedig mivel fog szembe állni majd. A határozottság elengedhetetlen dolog.

   -N-ne.. K-kérlek... Hagyjatok!-Lan Wangji pislogva nézte a jelenetet. A kisfiú kétségbeesetten dobott el egy követ az őt körbe vevő kutyák felé akik erre aztán morogva, inkább már vicsorogva mentek közelebb a fiúhoz. Rémülten húzta össze magát, s dőlt neki egy fa törzsének mire már ő sem tudta már tovább nézni, ideje volt közbe avatkoznia. Megakarta menteni. Így hát elszántan ment oda a kutyák elé, jobb karját kinyújtva áll a fiú előtt határozottan. A kutyák tovább vicsorogtak, mire Wangji elővette legszúrósabb tekintetét melyet általában akkor szokott használni amikor elijeszteni akar valakit. 

-Hagyjátok békén.-hangja erőteljes volt, még is valahol nyugtató hatása volt a háta mögött lévő földön ülő fiúra aki meglepetten tekintett a másikra. Halványan elmosolyodott, majd a kezeiben lévő kenyérre tekint amelyet nagy nehezen szerzett meg, s amik miatt üldözték őt a kutyák. Az említett állatok végül feladják, elballagnak. Wangji hátrafordul, s kezét nyújtja neki amit a másik fiú el is fogad. Felsegíti a földről, majd mikor indulna megállítja.

-Várj! köszönöm, hogy megmentettél.-amennyire csak tud, s fájdalma engedi, meghajol előtte. Koszos, s szakadt ruhájából ítélve egy utcán élő gyermek, még is, boldogan mosolyog annak ellenére, hogy az előbb kutyák kergették. A mosolya méghozzá ragyogóbb volt, mint eddig bárkinek is akivel eddig találkozott. Miért mosolyog így...?

-Nincs mit.-ezzel ismét elindulna, ám az idegen fiú elég áll, lopott ételéből letörve egy darabot felé nyújtja vigyorogva, fejét kissé oldalra billentve. A kezei kicsit remegtek, felgyűrődött ruha ujja alól friss és már gyógyuló sebek látszódtak ki.

-Kérlek fogadd el hálám jeléül.-Lan Wangji csodálkozva fordult meg, s kissé elnyílt ajkakkal mered a másik fiú szemébe melyek jobban, s fényesebben csillogtak, mint a csillagok. 

-Neked nagyobb szükséged van rá.-mondja tömören, viszont ahogy akarta, most sem tudott elmenni. Halkan felsóhajtott ahogy újra a fiú szemeibe tekintett. 

-Ugyan ugyan.-ezzel a kezébe nyomta.-Az én nevem Wei Ying. A tiéd?-kérdezi kíváncsian, ám választ nem kap rá. Csodálkozva nézi megmentőjét aki egyre csak távolodik tőle.-Hé!-kiált, s megy utána. Tudja, látja rajta, hogy bizonyára egy tekintélyes klánból származik, éppen ezért szeretné megtudni mi a neve. Elég komornak, vagy is inkább kifejezéstelennek tűnik. De azért csak megmentette, s szeretné megtudni a nevét. 

-Lan Zhan.-a fülei egy csapásra vörössé váltak, ez az első alkalom volt, hogy valaki pusztán kíváncsiságból rákérdezett a nevére, ráadásul a születési nevét adta meg! 

Eközben Wei Ying ereiben egy csapásra fagyott meg a vér. Igaz, hogy egy utcán élő gyerek de azért néha-néha elcsíp egy kicsit a faluban keringő pletykákból. Például, hogy a Lan klán vezetőjének két unokaöccse nagyon is híresek, s ez a fiú aki előtte áll nem más, mint Lan Zhan, vagy is Lan Wangji a "Két jáde kő" egyike, a fiatalabbik fivér. Ennek felismerését egy csepp jelét sem adta. Mosolyogva nézett arany színű szemeibe. 

-Hihi szép neved van.-kuncogja el magát, mire a másik füle még pirosabbá vált melyet igyekszik észrevétlenül hosszú hajával takarni amelyen jót mulatott Wei Ying. Lan Zhan komoran ment tovább arra, amerről jött, ám arra nem számított, hogy ő is megy vele, pontosabban ugrál. Olyan, mint egy kis nyuszi... Gondolja magában ami egy kis mosolyt csal ki belőle amit a másik fiú nem vett észre a agy ugrálások közepette. -Na na, Lan Zhan, Lan Zhan! Beszélgess velem.-ajkait egy széles vigyorra húzza, kezeivel megkocogtatva az említett fiú vállait aki mit sem törődve vele ballag tovább. Az érintésre még is, összerezzenve húzódik el tőle, fehér ruháját pedig összébb húzza magán. Wei Ying kissé értetlenkedve nézi őt. Nem érti.

-Meddig fogsz még követni?-áll meg hirtelen, s fordul hátra. A csintalan fiú elgondolkodva kissé oldalra dönti fejét, jobb kezét arcához emeli, mutató ujját ajkaihoz. Egy pár másodpercig így marad, míg nem hirtelen felcsattan, jobb kezét ökölbe szorítva bal kezébe csap, nem törődve az étellel ami a földön landolt. 

-Örökké.-vigyorogja, ami egy értetlen, homlok ráncolós képet kap válaszul a másiktól. Hogy érti, hogy örökké...? Mit jelent az örökké? Ha az, amit anya ígért nekem, akkor nem kérek az "örökkéből".

-Az örökké hosszú idő.-a lehető legtömörebben próbál beszélni hozzá, bár már így is többet beszélt vele, mint a saját családjával egy évben. Nem szeret feleslegesen beszélni. Nem éppen a szavak embere.

-Igazad van.-feleli kicsit szomorúbb hangsúllyal. Lan Zhan felsóhajt, s megy tovább, ám ezúttal nem zavarta, hogy a másik követi őt, talán kicsit még őrült is neki. De csak egy egészen kicsikét...

-Gyere mellettem. Erre felé sok a kóbor kutya.-nem mondott többet, ennyi is elég volt, hogy Wei Ying megértse, hogy maradjon mellette, hogy megtudhassa védeni. Ez pedig mosolygásra késztette. Nem is ismeri őt, de ahhoz igen, hogy ő is -ahogy maga is- csak egy gyerek. Így jobban bele gondolva egy olyan klántag, mint ő miért mászkálgat egyedül az erdőben? Wei Ying mindig is úgy gondolta, hogy, mint gy olyan tekintélyes klánban, mint a Gusu Lan klán, biztosan jobban figyelnek egymásra. Vagy lehetséges, hogy Lan Zhan kiszökött...?

   Wei Ying értetlenkedve haladt mellette, bár fogalma sem volt merre is tartanak éppen. Erdős területeken sosem tudott kiigazodni hiába járja azokat nap, mint nap. A végén egyszerűen eltéved, s kutyákkal kell megküzdenie pont, mint ahogy a mai napon is.

-Kint vagyunk.-Wei Ying meglepődve néz előre ahogy kiérnek az erdőből. Ugyanott van, ahonnan indult. Caiyi városának egy szegényebb része.

-Köszönöm, hogy ki hoztál.-hajol meg előtte tisztelettudóan.-Ígérem valahogy meghálálom.

-Nem szükséges.-zárja le a témát kicsit erősebb hangsúllyal. Wei Ying nem érti őt... Ugyanannyi évesek lehetnek, még is, Lan Zhan már most olyan, mint valami unalmas felnőtt. Nem mutat ki érzéseket,közömbös és nem mosolyog. Még a tekintetéből sem tud ki olvasni semmit! Mindezek ellenére többet akart tudni róla. A barátja lesz! Lan Zhan tekintélyes klánból származik, biztos incs sok barátja.

-Akkor legyél a barátom.-jelenti ki magabiztosan. Lan Zhan hátat fordít neki, nehogy meglássa arcát, mely most először mutat érzéseket mely a pánik.-Lan Zhan, Lan Zhan~ Ne légy ilyen komor.-elé sétál, hogy szemeibe nézhessen. Amennyire csak tudja, fent tartja álcáját. Nem lenne jó ha úgy látná őt. -Ne ráncold a homlokod.-jegyzi meg mosolyogva, jobb kezén lévő mutató ujjával kisit megpöcköli az említett részt.-Így nem lesz egy barátod se rajtam kívül.

-Nem vagyunk barátok.-mondja halkan, majd mikor visszaindulna otthona felé, mint ahogy eddig, most is megállítja. Miért áll folyton az utamba?

-De Lan Zhan, megmentettél. Meg már ígéretet is tettem...-motyogja a fiú, felfújt arccal. Tényleg olyan, mint egy nyúl...

-Megmentettelek. Most itt az ideje menni a saját utunkra. Amíg  hegyek zöldellenek, s a folyók vize kéken folyik, addig még biztosan találkozunk.-Wei Ying szemei kikerekednek, ám a legjobban Wangji lepődött meg magán. Ezt a mondatot édesanyjától hallottam az utolsó találkozásuk alkalmával. Ezúttal viszont reméli, hogy ezzel a fiúval tényleg fog még találkozni, s nem végződik rosszul a története. 

-Hn. Akkor én megyek is. Még egyszer köszönöm, hogy megmentettél, Lan Zhan.-kicsit habozott a megszólítása kapcsán, de végül maradt a születési nevénél, abból sokkal inkább érződött, hogy már barátok. 

-Hn.-egy hümmögést kapott válaszul, s elindul arra, amerről jöttek, vagyis vissza az erdőbe. Biztos levágja az utat haza fele. Vagy kitudja. Sosem járt még olyan mélyen Felhőzugban. Biztosan szép hely. Vagy legalábbis szebb hely ennél, s biztosan nem kell kóbor kutyákkal harcolni a megmaradt étel maradékért. Bárcsak én is olyan életet élhetnék...

Sziasztok! Na igen, itt egy új könyv, ami remélem elnyeri tetszéseteket. Ja, és amit tudni kell, az az, hogy itt most Wangji és Wuxian itt 10 évesek kb. Ez fontos a sztori szempontjából.

Nos....A részek fogalmam sincs mikor fognak jönni, nem nagyon lesz rendszere ennek. Írok amikor tudok. Bár... Ha jönni fog szerintem leginkább hétvége fele fogok írni, akkor jobban rá érek. Nos, akkor ha tetszett az első rész akkor nyomjatok egy vote-ot és kommentbe írd le a véleményeteket. Írjatok nyugodtan a sorozattal, regénnyel animéjével kapcsolatban bármit. Ki a kedvenc szereplőtök? Melyik a kedvenc részetek? Kedvenc shipp a WanXian-on kívül? Stb stb... Szóval igen, beszélgessünk egy jót :D 

Ahogy írtam, ahogy tudom hozom a következő részt. Addig is sziasztok! <3