Egy pillanatig csak néztünk egymásra, mindhárman. Hármunk közül csak egy Pietro nem tűnt rémültnek, az ő arcán egy vigyor volt. Én egy remegő sóhajt vettem az ágyban könyökölve és arra a Higanyszálra koncentráltam. Külsőleg pontosan úgy nézett ki, mint a másik, a hangja is passzolt, de mondandója. Egek, használta azt az utolsó szót, amit nem akarok felismerni, mert vissza tudom idézni, tudom is, hogy mit jelent, de fogalmam sincs honnan.

Úgy éreztem hirtelen, hogy visszatértem, az a bizonyos állcsók visszatérített a valóságba, a képességem, mint mentőkötél-B-terv felébredt és életbe lépett. Kellett az a kis idő, hogy átlássak az erején. Az ágyam melletti Pietróról lehullt az álarc előttem. A szám elé kaptam a kezem és az ajkam remegett. A Pietro-alak alatt egy fekete hajú férfi lakozott, egy pillanatig azt hittem az a férfi a repülőről, de aztán megláttam az apró különbségeket és az ordító hasonlóságokat: a bőre sötétebb volt, sima, egy heg nélküli; a vonásai valóban tükrei voltak annak a sötét szemű férfinek, ám a Pietro-hasonmás alatti férfi szeme élt, virító kék volt, egyáltalán nem olyan, min97/t fekete szempár, amiről azt gondoltam először, egy halott szeme.

Ez egy másik férfi volt, de a célja ugyanaz volt, a káosz, a pusztítás, ahogyan a másik fejében is láttam. Ő nem a lopott felvételekkel akart rendbontást, hanem ezzel, hogy más bőrébe bújt. És sikerült is neki összezavarni mindenkit. Én már átlátok rajta, de Pietro nem, ő önmagát látja, szembe néz egy ugyanolyan külsejű férfivel, mint ő. De nem lát át rajta. Talán senki ebben a toronyban nem lát át rajta, azt viszont én magam sem értem én miért tudok. A két férfi gondolatai betöltötték a szobát és én olyan könnyen és ráérősen böngésztem bennük, mintha leállt volna az idő. Volt egy aggódó, dühös gondolatszál, meg egy gyűlölködő, haragos, utálkozó szál. Nem volt kérdés melyik melyiké. Valami azért megragadta a figyelmem, míg a férfi gondolatai a repülőn nem sokat áldoztak Higanyszálra úgy magára (elhanyagolható információnak állította be), addig a kék szemű ellenség szabályosan minden második mondatában gondolatban megölte már Pietrót. Ez nagy különbség, nem képzelődöm, két külön egyén támadt le és söpört el az erejével.

Végre valamelyikünk megmozdult, de sajnos a Pietro-alakú férfi volt az. Kihasználta Pietro sokkját és zavarodottságát és félrelökte őt az ajtóból, helyet nyerve a szabadulásához. És már kint volt, a gondolatai magabiztosak és önteltek voltak, forrt tőle a vérem. Fel akartam kelni az ágyból, hogy utána rohanjak, de csak annyi sikerült, hogy letettem a lábam a földre és összeszorítottam a fogam a fájdalomtól. Aztán az igazi Pietro mellettem termett, a gyorsasága megcsapott, mint energia hatolt belém és úgy éreztem valami löketet ad. A véremben valami ismeretlen pezsgett, nem csak az adrenalin, hanem egy valódi energia is. Új életre keltem, még magam sem értettem hogyan, de felpattantam az ágyról és futottam. Sérült lábbal futottam és még magam sem hittem el. Nem volt időm csodálkozásra, mert már rohantam is a férfi után, nem éreztem fájdalmat csupán dühöt, gyűlöletet, pontosan azt, amit az előlem futó férfi.

Az üldözés nem tartott sokáig, elértünk egy erkélyt a férfi a korlátnak dőlt és vigyorogva nézett végig rajtam. Még csak nem is lihegtem, nem is éreztem fáradtságot, a véremben még izzott az ismeretlen energia. Stabilan álltam előtte, a gyűlölet körében, a hátam egyenesítve és azt remélve válaszokat kapok. Ő viszont nyugodt volt, túl nyugodt, még fel is állt a korlátra, hogy bizonyítsa, szeret a penge élén táncolni. Az álarca lehullott előttem, de már nem tudtam különbséget tenni a között, hogy valóban levette a maszkját, vagy csak én látok át újra rajta. Az arca mintegy nevetve nézett engem, ami csak még jobban feldühített. Ez a kegyetlen játék, amit űz, csak szít fel bennem valamit, az a természetellenesen virító kék szeme nem illett a sötét személyiségéhez. Az arcom vörös volt és undorodva gondoltam bele, hogy ő csókolt meg. Pietro ajkaival, de ő volt az, közel került hozzám egy pillanatra és én észre sem vettem, megölhetett volna abban a bőrben. Méreg mart belülről és csak annyit akartam, hogy egy kicsit megbillenjen és elnyelje a tátongó semmi. Valójában csak egy dolgot akartam, hogy megértsem, mi folyik itt, hogy ki ő valójában, mit akar igazán, miért velem történik ez?

Ki vagy?

Soha ennyire hevesen nem kutakodtam senki fejében. Szándékosan hántorgattam fel mindent, emlékekbe ütköztem, fegyverleírásokba, nevekbe, (az én nevembe is), adatokat olvastam ki, de ezek mind értelmetlenek voltak nekem. Nem láttam az összefüggést a dolgok között, de mindet elraktároztam magamban, hogy később majd megfigyelem jobban őket. Mégis, olyan összeférhetetlen volt az emlékeiben a szürke épület a réttel körülvéve, majd a kezeiben a fekete fegyver, az ismeretlen nyelvű suttogás a háttérben. Aztán megtaláltam ezen az úton azt amit részben kerestem: a kapcsolatot a másik férfivel. Felismertem a sötét szempárt, ő volt az, akit az emlékeiben Sebastian-nak hív és egy fegyvert nyújt feléje. Sejtettem, hogy a kettejük között van valami kapcsolat, hiszen a kék szemű tudott a másik üzenetéről és számon is kérte tőle.

A férfi, aki számomra névtelen maradt, kíváncsi szemekkel nézett rám, mintha élvezné, hogy fejtegetem. Mintha azt mondaná, csak előre, jöjj rá én ki vagyok. Jöjj rá, te ki vagy.

- Ki maga? – kérdeztem most már hangosan.

Felhúzta a szemöldökét és csak ingatta a fejét, tovább játszott velem és az idegeimmel. Csoda, hogy nem jön rá., gondolta a férfi és sejtelmesen mosolygott rám. Fogalma sem volt, hogy a fejében járok, azt már láttam volna ha tud róla, a gondolatai csendes tengerként hullámoztak, de a fontos dolgok valóban a mélyében voltak.

A szeme hirtelen már nem nézett, a hátam mögé fókuszálódott, én pedig nem kellett megforduljak, hogy tudjam, Pietro is megérkezett. A férfi kihúzta magát, egy magabiztos mosolyt küldött neki majd a figyelme újra rám esett. A szemei az enyémet nézték egy darabig, majd megszólalt, csupán annyira hangosan, hogy én halljam.

- Pe locuri, soldati, vine un alt val *.

A szavak elértek és elsöpörtek, akárcsak egy hullám. A világ lassan elsötétül körülöttem, a lábaimat elhagyta az erő és rám zúdult, hogy abba beleszédültem. Annyit láttam még, hogy a férfi leveti magát az erkély korlátjáról. Pillanatok múlva, még mindig hallottam a gondolatait; nem halt meg. Leroskadtam a földre, valami erőt vett rajtam, de nem tudtam mi az.

x

- Biztosak vagyunk benne, hogy a jó Pietro van itt? – kérdezte gyanakvó szemmel Steve

Higanyszál, aki éppen akkor jött vissza Theától, a szemei zavaros kék tenger, elkapta a kapitány szavait és kihúzta magát. Azt az egy dolgot biztosan tudta, hogy maga önmaga. A többi már zavaros volt, mint az is, hogy ki az a vörös hajú lány, akit már másodjára tart a karjaiban.

Nem válaszolt Steve szavaira, csak gondterhelt arccal leült az asztalhoz, amit a többiek már körbeültek megbeszélés céljából. Nem volt itt mindenki, Natasha, Bruce és Vízió nem tudni hol maradtak, ám Tony nem úgy festett, mint aki várni fog rájuk. A levegő, ami betöltötte a szobát fülledt volt, feszültséggel és gonddal töltött, mint ami nyomban robbanni készül. Pietro szó nélkül felállt és nem válaszolt mikor megkérdezték mit csinál. Az ablakhoz rohant és kinyitotta. Egyszerre mintha egy cseppnyit könnyebb lett levegőt vennie, de a keserű gombóc nem múlt el a torkában.

- Igen. – válaszolt helyette Tony - Én abban nem vagyok biztos, hogy a jó kutatót hoztunk el.

Pietro leült a székbe, mint akit megbüntettek. A haja a szemébe hullott és nem akart ebben a zavaros levegőjű környezetben lenni, éjszakát akart és erkélyt és New York fényeit.

- Ezt meg hogy érted? – kérdezett vissza Steve, vállalva mintegy, hogy beszél mindenki helyett Tonyval, mivel Pietro nem tűnt abban az állapotban, hogy csevegjen, Clintet pedig csak szimplán hidegen hagyták a dolgok

A milliárdos vette a lapot és, hogy kissé érdekesebbé kell tennie a dolgokat, különben közönség nélkül marad. Megkerülte az asztalt és Clint és Pietro hátába állt, mint egy figyelemfelkeltőnek. Egy hologramot hozott magával, ami valóban lekötötte legalább a szőke férfi figyelmét. A fekete képernyőn kék betűk virítottak: THEA ANA BLANCHETT. A szeme végigfutott az adatokon, de minden, amit írtak róla túlságosan száraz volt neki, mintha nem is egy érző lény lenne. Tony kapott az alkalmon, hogy a figyelem rá irányul és elkezdte a mondanivalóját:

- Meglehetősen furcsa ez a lány, tudod? Két hónapja dolgozik nálunk és eddig kifogástalan. Ami pedig nagy szó. Még Bruce is bírja. Szintén nagy szó. – itt megállt egy kicsit - Minden munkát elvégez, nem szájal, nincsenek ellenségei, jobban el tud vegyülni, mint egy kaméleon.

Pietro felemelte a tekintetét, az adatlapon lévő lány képe nem hasonlított arra a lányra, aki lelket öntött belé a jelenlétével a teraszon. Nem, ez a lány tökéletes. Nem dadog, nem kíváncsiskodik, nem analizálgatja. Már én sem tudom ő ki, ismerte el zavarodottan magában, Nem tudom hogyan képes dolgokra, nem tudom, mi köti ahhoz az alakhoz, aki felvette az alakom, nem tudok róla ezeken az adatokon kívül semmit.

Steve a többiekkel ellenben valóban kapott Tony beszédén és ráncolt szemöldökkel, zavarodottan nézett szembe vele. Nem ismerte a lányt, de az arca derengett neki még onnan, amikor Pietrót bealtatózta. Nem látott rajta semmi különöset, rendes lánynak ítélte és semmiképpen sem tudta elképzelni, hogy ilyen zavaros ügyekbe keveredjen.

- Mire akarsz ezzel kijutni?

Tony elmosolyodott, mintha ezt a hatást, választ várta volna mióta csak belépett ebbe a terembe, körbe járta volna az asztalt, mint egy izgatott gyerek.

- Túl sok furcsaság történt mostanában nem? – válaszolt és büszkén kihúzta magát – Arra akarok kilyukadni, hogy az adatlap, ami előttetek van, semmit sem ér. Ha valaki, hát én utána néztem, uraim.

Author!s note:

Pe locuri, soldaţi, vine un alt val. - Helyre katonák, jön egy másik/ új hullám

Ez itt fent, majd értelmet nyer, igérem. Addigis, nincs ok siránkozásra, mert 24 órán belül megkaptátok a részeteket, szóval nem akarok halálesetekről hallani :D