A csend túl mély volt közöttünk és a szívem újult erővel dobbant. Mélyen lélegeztem és nem bírtam már a köztünk a feszültséget, mert éreztem, tudtam, hogy mennyire nyomasztja a kételkedés és hogy most mennyire bizonytalan velem és magával kapcsolatban, ez lehúzza. Nem tudtam megállítani magam, máris a gondolatai halmazát böngésztem, arra voltam igazán kíváncsi, hogy mennyire utál. Nem szidott, nem korholt, de bizonytalan volt az érzéseivel velem kapcsolatban. Ez a szőke fiú csak arra kíváncsi megbuggyant-e. Nem hagyhatom kétségek között, hiszen a feltételezései, hogy ő maga megőrült Wanda halála után és azért beképzelte, hogy a fejében vagyok. Nem, nem hagyhatom, hogy ilyeneket higgyen. 

Mély levegőt vettem és kinyitottam a szemem. El voltam fordulva, nem láttuk egymást, így volt egy pillanat, amikor még vagy erőt vehettem, vagy visszakozhattam volna a döntésemet illetően. Éreztem magamon a pillantását, ami olyan erős kék, mint mindig. 

- Nem vagy őrült. - szólaltam meg hirtelen - Én is éreztem. 

Felültem az ágyban és felé fordultam. A takaró lehullott a vállamról és egy didergés ment végig rajtam a hideg miatt, de ez simán betudható lehetett volna Pietro tekintetének is. Kék szempár elcsodálkozva nézett rám és a szemével majdnem felfalt. Az ajkai szétnyíltak és az álla leeshetett volna, de ő maga egészben maradt és nem esett darabjaira, ahogyan pillanatokkal ezelőtt tűnt, hogy fog. Megfagyott egy pillanatra, de a gondolatai nem álltak meg, éreztem, hogy részben megkönnyebbül, részben egy másik teher nehezedik a vállára.  

- Nem aludtál, sejtettem. - suttogta rekedten 

Az arcát lassan vörösség öntötte el és az arcát egy pillanatra a kezébe tette. Nem vagy őrült, Pietro, gondoltam. Nagy levegőket vett, hogy lenyugtassa magát, hogy elhiggye, valóban nincs vele baj. Úgy éreztem meg kell erősítenem valahogyan. Kinyújtottam félénken a kezem felé és amint a kezem a kezéhez ért, úgy éreztem mintha megrázott volna, de nem akartam elengedni, mert a bőre valamiért mindig forróbb, mint az enyém. Pietro leengedte a kezét és rám nézett, a tekintetünk egymásba olvadt és én egy biztató mosolyt küldtem neki. El akartam húzni a kezem, de a keze nem engedte, az ujjait az enyéim közé fonta és én nem mertem megkérdezni tőle, hogy miért, sőt, még a fejében sem mertem járni. Beletörődtem, hogy a kezeink összekulcsolva vannak az ágyon, persze, hogy beletörődtem, hiszen nem rossz dolog ez. Úgy fogta a kezem, mintha el akarnék futni, de tudhatná, hogy nem fogok. Közben szembenéztem a virító kék szemekkel és azzal találkoztam, hogy melegség önti el az arcom. Nem voltunk még ennyire nyugodtan, szótlanul egymás közelében. Én, még nem éreztem ennyire közel magamhoz, próbáltam minél kevesebbet járni a fejében és többet kiolvasni az arcából. 

Pietro megnedvesítette az ajkát és a mellkasa megemelkedett, tudtam, hogy szólni készül.

- Ők tényeket látnak, de én csak egy lányt, aki hetekig tartotta bennem a lelket. - mondta, a hangja még mindig halk volt, nem tudtam miért ilyen habozó - Annyira erősen, hogy megrémültem, ezért kezdtelek kissé kerülni. Az volt az érzésem, hogy te ismersz, hogy mindent tudsz rólam, de én semmit rólad.

Pislogtam és csak néztem rá. Kinyitottam a szám, hogy válaszoljak, de nem jöttek a szavak. Rosszul éreztem magam a szavaitól, hiszen igaza volt, mindenben. Abban viszont elsőre kételkedtem, hogy én tartottam volna Pietróban a lelket, hiszen gyakran még magamban sem tudom tartani a lelket, nemhogy más emberi lényt.  Pietro úgy tűnt választ vár, de mikor látta, hogy nem fogok válaszolni, újra megszólalt.  

- Ez rémíti meg őket is. Hogy itt voltál egész végig és valamit tudsz, amit ők nem.

Most már nem hagytam, hogy hallgassa a csendem, bólintottam és elgondolkodtam azon amit mondott, ami megint túl igaz volt. Néha úgy érzem, hogy nem csak én értem meg teljesen a fiút, hanem ő is engem, ez mégsem annyira egyoldalú dolog. Igen, talán tudok mindenkiről valamit, amit még talán ők sem magukról, de mit érek vele? A tudás éppen akkora hatalom? 

- Engem is megrémít az, hogy őket ez riasztja. - mondtam elgondolkodva - Eddig is így éltem és nem tudtam, hogy baj van velem. 

A szoba félsötétjében is láttam a szikrát Pietro szemében, ami mindig annyira felcsigáz, más mint a rosszfiúk szemében a csillanás, de ugyanolyan hatással van rám: megkérdőjelezem azt, hogyan nézhet így rám. Igen, még mindig nem fér a fejembe, hogy a rögös találkozásunk ellenére eljutottunk oda, hogy maga Pietro jelentse ki, tartom benne a lelket. Valahogyan. 

- Megértelek, teljesen. - mondta bólintva 

Egy mosolyt küldött nekem és ez felvillanyozott, ennek a szőke férfinak van a legritkább mosolya, de az ami legjobban hatással van rám. Nem álltam meg, hogy ne kutakodjak a fejében egy kicsit, hogy valóban komolyan gondolja, a szívem nem bírná ki ha nem így lenne. 

- Tudom. - válaszoltam már-már reflexszerűen 

Pietro felkapta a szemét a válaszomra és én kikaptam a kezem az övé közül és a szám elé tettem, de a szavak már elhagyták a szám. Bűntudatosan elkaptam a pillantásom a szemétől és lesütöttem a szemem. Szégyelltem magam, először életemben szégyelltem magam ennyire azért mert valaki magánszférájába betörtem. Távolságot teremtettem köztünk az ágyon, közben vadul ráztam a fejem. 

- Sajnálom, én... - motyogtam elfúlt hangon

A karomon éreztem a kezét, ami végig lecsúszott a karomon és a keze újra az enyémen volt. Mindezt annyi nyugalommal, gyengédséggel tette, hogy beleremegtem. Az arcom vörösség öntötte el arra gondoltam, egek, hogy milyen lenne a karjaiban. A másik keze az államtól felemelte a fejem, hogy ránézzek, az érintése újra vibráló és finom volt. Valahogyan ilyen ez a fiú, elsöpör és leborít a lábadról, de közben arról is gondoskodik, hogy ne üsd meg magad, mert a karjaiban tart. 

- Nem, hagyd.- mondta csendesen Pietro, az ajkain egy szomorú mosoly volt - Még én sem értem miért, de nem zavar, hogy ezt csinálod.

A szemeiben el tudtam volna süllyedni. Elveszni? Nem igazán, arra erősebb szó, hogy elsüllyedek, nyakig, mint egy futóhomokban, mert ezt éreztem, hogy Pietro egy helyre szegezett és nem tudok mozdulni, mert nem is akarok igazán. Nem, ő nem bolond, én is érzem ezt a valamit közöttünk. 

- Miért? - nyögtem ki

Ő szerintem a világon az egyetlen ember, akit nem zavar a furcsaságom, az alkalmatlan és tolakodó tudásvágyam, hogy mindent tudok, mégis inkább hallgatok. Pietro habozott válaszolni, én pedig most uralkodtam magamon és nem csörtettem válasz után. Az egyik keze a nyaka tövét dörzsölte, zavartan, a szeme is elhagyta az enyém. 

-  Nem lenne könnyebb kiolvasni? 

Megrázta a fejem, mert nem akartam tovább kutatni, nem éreztem helyén valónak. Pietro sóhajtott és bármi is az, de beadta a derekát. 

- Igazából, nem akarok megnyílni az emberek előtt, nem szeretek nekik az érzéseimről beszélni. - vallotta be, a hangja fojtott volt, és igen, az arca, akár egy titok megosztásánál - Az egyetlen ember, akivel ilyesmiket megbeszéltem Wanda volt. De már csak volt, hiszen tudod. 

Meg akartam szólalni, de megint kifogytam a szavakból, mostanában megesik. Bosszantott, hogy nem tudok okosakat mondani. Én, aki mindenkit ismer, nem tud senkit sem vigasztalni. Pocsék vagyok, mondhatni. A kezem csak szorosabban az övé közé fogtam és vártam, hátha még valami keserű kiszabadul belőle. 

- Szóval, könnyebb így, hogy előtted nem kell beszélnem, hiszen te mindent tudhatsz. - a hangja úgy tűnt, mintha lazábbra akarná venni, de kissé gyanakodtam, hogy nem kell ennyire félvállról venni 

Pietro egy mosolyt küldött, de sejtettem, hogy csak félig őszinte. Azt akarja, hogy ne legyek bűntudatos, de én tudom, hogy nem jó amit teszek. De mégis a részem, erről nem tehetek, az erőm része, amit még mindig nem tudom honnan ered. Ha belegondolok, Pietro az első ember, akinek a fejében igazi, csontig hatoló bűntudattal jártam. Igen, voltam már a suliban tanáraim fejében is, de lássuk be, melyik diák lett volna egy dolgozatkor bűntudatos? Valamilyen szinten azért én is átlagos vagyok, oké? 

- Mindig mikor ezt teszem, úgy érzem megloplak.- vallotta be vonakodva, keresve a megfelelő szavakat - Elveszek tőled valamit, amit nem szívesen adsz senkinek. 

Más dolgot is ellopsz, nem csak a gondolataim, hallottam a gondolatait. Nem kerestem esküszöm, mégis hallottam. Pietro megszorította, bátorításképpen a kezem, ami valóban erőt adott nekem. 

- De neked odaadom, önként, mert azt érzem, hogy te olyan vagy, mint Wanda vagy én. 

Csak néztem az égkék szemeibe és az jutott eszembe, hogy mégiscsak annyira egyoldalú ez az egész, hogy én tényleg csak veszek és veszek. Elkaptam a szemem az övéről és helyette úgy csináltam, mintha a gyengélkedőm berendezését figyelném. A pillantását azért magamon éreztem és ez nem hagyta, hogy válasz nélkül üljünk a félhomályos szobában. 

- De én nem adtam neked semmit, soha. - szólaltam meg váratlanul, a szavak ömlöttek belőlem -Nem adtam senkinek sem esélyt, hogy visszatérítsek. 

Ahelyett, hogy valami bosszankodóan helyeslő pillantást kaptam volna, egy halk kacajt hallottam. Pietro hátradőlt a falnak és nevető szemmel nézett rám, én viszont értetlenül néztem vissza rá. 

- Hát, most itt az alkalmad. 

Nem tagadom, egyszerre tartottam jó és rossz ötletnek ezt. Akartam neki esélyt adni, de tartottam attól mire kíváncsi, talán meg sem tudom válaszolni a kérdéseit. Talán kiábrándul belőlem. Pietro mintegy észlelte a félelmem és bátorítóan nézett rám, el sem hiszem de úgy tud fejtegetni, ahogyan eddig senki.  

- Nem vagyok olyasmikre kíváncsi, mint Stark. 

Elkerekedett szemekkel néztem rá. Ez a fiú több, mint kiszámíthatatlanság. Egy édes, kék szemű kiszámíthatatlanság, ami történetesen most az ágyam szélén ül. 

- Akkor? - nyögtem ki 

Pietro megvonta a vállát és elgondolkodott egy pillanatig, beletúrt a szőke hajtömegébe, amit ln is szívesen megtettem volna helyette. Még szerencse, hogy ő nem hallhatja a gondolataim. 

- Olyasmikre, amik téged azzá tesznek, ami  vagy. Semmi számok, értve vagyunk? - mondta színlelt komolysággal - Mi a kedvenc színed? 

Az ajkamba haraptam és haboztam válaszolni. Becsuktam a szemem és kéket láttam magam előtt. Kék tengert. Kék edzőfelszerelést. Kék szemeket. Igen, ez az a szín. Kinyitottam a szemem és egy bizonyos kék szempárral néztem szembe. Pietro türelmesen várta a válaszom. 

- Kék. 

Pietro elmosolyodott és látszólag lázba jött a válaszomtól, ami az én számra is mosolyt csalt. 

- Nekem is.. hé! Ne puskázz! 

Felemeltem védekezőn a kezem és ártatlanul néztem Pietróra. Nem, nem csaltam és olvastam ki a választ a fejéből. Nem, dehogy. Ártatlan vagyok, állítsatok egy szobrot nekem. Pietro gyanakodva nézett rám, de a szeme nevetett. Keresztbe tettem a karom és kihúztam magam.

- Akkor is a kék. - vágtam rá

Inspirációs zene itten lent:

https://youtu.be/e78_3GnH_1I

https://youtu.be/DpSARXWyCO4