A szokásom, hogy Pietróval találkozzak az erkélyen ugyan alább hagyott és ritkább lett a sűrűbb programom miatt, ami annyival ért fel nekem, mintha lefagyasztották volna az érzéseim. A laborban a munkám hosszúra nyúlt, éjszakáztam és mindig, amikor végre a szobámba érve megpillantottam a napfelkeltét arra gondoltam, hogy a fiú kint volt-e az éjszaka. De nem vitt sosem a lélek, hogy rákérdezzek a fiúnál, noha a programváltásom ellenére többször látom, mint eddig valaha. Van annak is előnye, hogy szinte Tony-val és Dr. Banner-rel dolgozom közvetlenül. Tehát közelebb vagyok a Bosszúállókhoz és ezzel együtt Pietro Maximoff-hoz is. Elismerem, kissé bűntudatos vagyok a pillanatnyi pozícióm miatt, ahová más évek során sem jut el, én viszont egy hónap alatt ott vagyok. A bűntudatom másim fele viszont annak tudható be, hogy megint rám tör az a furcsa érzés, hogy más fejében vagyok, még csak nem is akarom, de azt látom, hogy viszonozzák a mosolyt. Én nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy visszamosolyogjanak rám, de mióta elmentem az intézetből és csak én meg az egész világ vagyunk és nem az árvaház szürke falai máshogy látok magam körül a nagy mindent.

Pontosan azért, mert ide kerültem, kaptam a megtiszteltetést, hogy a Bosszúállókat szállító harcirepülőn legyek, mikor az elvitte őket egy felfedett HYDRA bázisra. Annyira mégsem volt megtiszteltetés, hiszen, ugyanazt tettem, mint általában a laborban, néha felügyeltem a repülőgép rendszerét és nem mehettem csak úgy a Bosszúállók közé, esetleg csak csendes figyelőként. Ígyhát szokás szerint meghúztam magam és, amikor hozzáférésem volt a rendszerhez, rápillantottam a kamerákra, csak kíváncsiságból ki mit tesz küldetések előtt. Mindenki elfoglalta magát, ki táblagéppel, ki beszélgetve. A pillantásom viszont elég sokat időzött Pietrónál, aki csak elgondolkodva nézett ki az ablakon. Azon gondolkodtam vajon min merenghet, de aztán visszafogtam magam, van egy határ és nekem ajánlatosabb a munkára koncentrálni, habár Pietro erősen figyelemelterelő- tényező.

A repülő földet ért, de én rajta maradtam és felvigyáztam a rendszert. Ám akkor egy vörösen villogó ablak jelent meg a táblagépemen és jelenteni akartam a felettesemnek, de azzal szembesültem, hogy a primer kommunikációs eszközöm nem működik. Megrémülve nyújtóztam a szekundér majd a tercier kommunikációs készülékekhez, de mind némák voltak. Nem tudtam még Tony Stark-nak sem szólni, a repülő kommunikációja megszakadt a külvilággal és én hitetlenül kapkodtam minden megoldás után. A repülő rendszere felmondta a szolgálatot és nekem csak az járt a fejemben, hogy ez nem lehet műhiba. A műholdak nem működtek, sem a radarok, nem tudtam senkinek sem szólni, csak aki a hajón van. Felálltam és egy beragadt ajtóval találtam szembe magam. Utasításokat küldtem a gépemmel, hogy kinyíljon, de meg sem moccant. Csapda, ez az egész egy csapda volt, talán nem is kellett ide jönnünk, de számítottak a védtelenségünkre. És ez volt az a pillanat, amikor elkezdett megfagyni bennem a vér.

Visszahuppantam a székbe és próbáltam feléleszteni a rendszert, de az nem használt semmi. Rápillantottam a kamera felvételekre és felvisítottam. A másik teremben munkatársaim sorra estek össze, ugyanúgy a katonák, a kutatók, mindenki. A kezemmel eltakartam a szemem és nem bírtam nézni, a lábam reszketett a rémülettől. Nem értettem mi folyik itt, de meg kellett őriznem a hidegvérem, így mélyeket lélegeztem.

A felvételen úgy tűnt mintha valami csak úgy elsöpörné őket. De nem lehetett látni mi, a kamera nem tudta felvenni, testetlen maradt. Mint valami nagyon gyors, gondoltam. Vagy láthatatlan. Egy biztos, valaki elszántan lefegyverzett minket és nem akarja a javunk.

A gondolataim egy hangos döngés szakította félbe, ami az ajtótól jött. Felpattantam és körbenéztem valami búvóhelyet keresve. Ez a hely tele van gépekkel, az egyetlen rejtekhely az asztal alatt lenne. Egy habozó pillantást vetettem az ajtóra, ami már behorpadt, nem úgy nézett ki, mint ami kibír még egy ütést. Jobb híján bebújtam az asztal alá és vártam a csodát. A térdem remegett és attól féltem meghall, már csak azért, meg a reszkető a szívem miatt. Egy határozott csapódással kitárult az ajtó és én még jobban összehúztam magam.

Először nem láttam semmit, de hallottam a lépések hangját. Tehát mégiscsak láthatatlan, ahogyan gondoltam. Hirtelen arra gondoltam, bárcsak én is láthatatlan lennék. Mikor kinyitottam a szemem, a kezem a szám elé kellett kapjam, hogy ne adjak ki semmilyen. Most láttam. Fekete téli csizma kopogott a padlón és én a félelmem ellenére nem tudtam eltépni a pillantásom, főleg mert nem tudtam felfogni miért láthatom. A behatoló kétségtelenül férfi, megtermett férfi. A lépesei a gépem felé vezették, ahol billentyűk hangját hallottam. Valóban adatok miatt tört be és ölt meg annyi embert? A kérdésem után viszont záporoztak a gondolataim. Ráncoltam a szemöldököm és a testemen végigment egy didergés. Ezek a gondolatok nem az enyéim voltak, mégis, annyira tisztán hallottam őket, hogy beleremegtem. Hiába tettem a kezem a fülemre, a monoton duruzsolás nem maradt abba.

Hallottam a gondolatait. A fejében voltam és nemcsak. Ugyanazt is éreztem, amit Pietrónál és azoknál, akik közelében voltam: hogy pontosan tudom, mit éreznek. Nem, ez most nem volt téves riasztás, nem képzelhetem el ezt az egészet. A teste minden rezdüléséről tudtam és ez egyszerűen összezavart. Én voltam ő és ez megrémített, egek, beleremegtetett. Már régóta tudtam, nem? Régóta tudtam, hogy vagy tényleg képes vagyok belelátni más fejébe, vagy megbolondultam és nem tudok róla.

Egy pillanatban arról gondolkodott, hogy vigyen-e el mást is, vagy csak a video felvételeket. Azon vacillált, hogy ez elég figyelemfelkeltő volt. Igen, mert az, hogy mindenkit legyilkolt nem elég figyelemfelkeltő. Ez a férfi egy kavargó, jeges hurrikán. Végül azzal maradt, hogy elegek neki a felvételek, úgysem érdekli, mi van rajta. A férfi gondolataitól kirázott a hideg, kegyetlen és dühvel átitatott, több név is visszacsengett. Nem, nem csak visszatérő elem volt, hanem a férfi mintha listát vezetett volna. A csuklómba haraptam és hangtalan maradtam, most már szándékosan kutattam a fejében. Az első helyen Tony Stark volt, mint első számú célpont, aztán Amerika kapitány és jöttek a többiek sorra, meglepődtem, hogy Pietro a lista legalján szerepelt, de nem sok kavaró dolog övezte a nevét.

Egyszer csak arra figyeltem fel, a csizmák elindulnak és az asztal felé vették az irányt. Még jobban összekucorogtam és hallgatóztam. De a gondolatai elhalkultak, majd teljesen elnémultak. Ennek ellenére, szinte tudtam, hogy tudja, hogy ott vagyok.

Menj innen, könyörgöm.

- Bújócskázunk, da? – szólalt meg és a következő pillanatban benyúlt az asztal alá – Én nem szeretek hunyó lenni.

Kapkodtam a fejem, de sikerült elkerülnöm a kezét, de így kibújtam az asztal alól a másik oldalon. Nevetett, a hangja jeges zuhany volt nekem, hirtelen sarokba szorultam a hátam nekiütközött a műszerfalnak. Nem mertem felnézni, csak pánikolva kerestem valami kibúvót. A férfi viszont felborította az asztalt, ami a bal lábamra borult. Feljajdultam és lüktető fájdalmat éreztem, aztán egy kezet, ami durván felemeli az állam. Végre ránéztem a férfira, aki egyenesen a szemembe nézett. Ezek voltak a legsötétebb szemek, amiket valaha láttam, szinte égettek. Nagy barna szemek néztek az enyémbe és olyanok voltak, mint egy feneketlen mélység, féktelen és vad. Miután sikerült eltépnem a szemem az övéről láttam csak igazán ki is a behatoló. A komplexusához még tartozott egy hófehér bőr és ugyanolyan éjfekete tónusú haj, ami férfiasan hosszú volt. A vékony ajkai egy ideig egyenes vonalba húzva tanulmányoztak, én pedig az ajkamba haraptam, hogy ne adjak ki fájdalmas hangokat. Legnagyobb fájdalmamban is, önkéntelenül a fejében kezdtem kutatni. Terveket kezdett szőni, kusza gondolatok halmaza volt a feje, nem tudtam eligazodni rajta, mégis, egy gondolat fogalmazódott meg bennem.

Életben fogsz hagyni.

Kajánul elmosolyodott és ráült a lábamra esett asztalra. Felordítottam fájdalmamban, nem volt elég, hogy az asztal súlya alatt megroppant a csontom, még a súlyát is rám helyezte. Talán rosszul ítéltem és mégis csak szeretne megölni, csak előtte kivéreztet egy kicsit. Előrehajolt hozzám és a keze arcomon volt és az ujjai siklottak a bőrömön és hidegek voltak, akárcsak a kacaj, amit hallatott feszengésemre. Előre hajtotta a fejét és én ijedten mértem a köztünk lévő távolságot. A gondolatai újra nyüzsögtek és kivehetetlenek voltak, de volt egy nyugtalanító izzás a férfi lényében.

- Van egy feladatom számodra. – mondta mézes-mázos hangon - Adj át egy üzenetet nekik: a játék elkezdődött.