YoonGi

Kérdezhette volna bárki, hogy miért. Még sem tette egyikőjük sem. Legalábbis.. egy olyan személy sem, akire szükségem lett volna.

Három hete, hogy elzárkóztam minden és mindenki elől az Aileeval való kisebb vitánk miatt. Nem voltam képes megtenni. Egy csók még könnyen ment de az, hogy lefeküdjek vele.. na az már nem. Ettől pedig megijedtem. Nem találtam rá a megfelelő választ, magamba fordultam és ismét elkezdtem rosszabbnál rosszabb dalszövegeket írni. A szobámnak az állandó fénye össz-vissz a monitorból és a telefonomból származott, a levegő szinte vághatóvá vált, a közérzetem a béka segge alá csökkent és az étvágyam is elment mindentől.

Ezekben csak az a szomorú, hogy rájöttem arra ebben a pár hónapban, hogy gyerekkori legjobb barátnőmre még mindig csak barátként tekintek. Fellángolás volt az egész.. vagy talán még az sem. Szimplán hiányzott a közelsége.

Akire jelenleg szükségem volt az Taehyung. Az ő arcát szerettem volna látni, de ma nem jött be hozzám. Eddig minden nap vagy bekopogott - amire persze sosem válaszoltam - vagy benyitott, de fordult is ki az idebent lévő szag és rumli miatt, hogy aztán visszatérhessen a takarító eszközökkel. Viszont mire felért már rég bezártam az ajtómat kulcsra, ezért nem tudott bejönni.

Fejcsóválva néztem vissza újra a képernyőre hogy az eddig megalkotott öt órás munkámat két perc alatt meghallgassam és utána mentés nélkül zárjam be a programot. Borzalmas lett mint az összes eddigi.

Kisszekrényemhez sétálva vettem ki annak fiókjából egy doboz régebbi gyógyszert és pár szemet lenyelve terültem szét az ágyamon. Ez mindig segített és segíteni is fog. A vagdosást sosem szerettem, régebben még is állandóan azt csináltam, hiába tudtam, hogy hülyeség és nem megyek vele semmire. Ezért mostanra váltottam, és a gyógyszereket preferálom.

Szemeim kezdtek lecsukódni, kimerült voltam hiszen napokig nem aludtam, mikor valaki dörömbölni kezdett az ajtómon. Sóhajtva vártam, hátha elmegy de nem így lett.

- Min kibaszott YoonGi, azonnal engedj be vagy kénytelen leszek idehívni a menedzsert - őrjöngött NamJoon én pedig gondterhelten és fáradtan csoszogtam az ajtómhoz, elfordítottam a kulcsot mire a falap kivágódott majd becsapódott és a leader szorosan megölelt - Beszéljünk, jó? Nem mondok senkinek semmit, de mondd el, mi a baj. Kérlek..

Na igen. NamJoon az a személy akire mindig is számíthattam, akármi történt. Karjaimat szorosan köré fontam és ujjaimmal görcsösen szorítottam pólóját amíg ő próbált lenyugtatni. Könnyeim lassan megeredtek és sírva elengedtem őt, majd szemeimet megtörölve sétáltam az ágyamhoz amire levetődtem, Nam pedig mellém fészkelte magát. 
Nem kellett noszogatnia, magamtól kezdtem beszélni.

- Nam, nekem ez nem megy. Kavarognak bennem az érzések, nem tudom, mi lenne a helyes. A szövegek amiket írok botrányosak, a dallamok szintén. Ezeket nem adhatom ki a kezemből.. - fejemet lehajtottam és a takarót kezdtem vizslatni. Reméltem, hogy kapok valamilyen tanácsot. Bármit, ami segíthetne.

- Figyelj.. - sóhajtott percek múlva - Aileenak el kell mondanod. Ez az első lépés.

- De te honnan..? - képedtem el teljesen, hiszen egy szóval sem mondtam, hogy van vele valami.

- YoonGi, túl rég óta ismerlek. Látom rajtad, ahogyan azt is, hogy Taehyungra fordítod a legtöbb figyelmed.. - nyitottam volna a számat de folytatta - Nem ítéllek el, ne aggódj. A többiek sem fognak.

- Nem ettől félek. Hanem attól, hogy Taehyungot ez megijesztené. Ráadásul gondolkozz.. nem tehetjük nyilvánossá. Szerinted meddig tudnánk rejtegetni? - érveltem magam mellett.

- És akkor még is mit akarsz csinálni? Mit gondolsz, mi lenne a jó megoldás? - kelt ki magából Nam mire felsóhajtottam.

- Mindenkinek az lesz a legjobb.. ha egy kis szünetre megyek és egy darabig itthagyom a bandát.

:')