Futottam. A kezemben lévő gőzölgő kávé kifolyt a tenyerembe, s megégette hirtelen forróságával bőrkeményedéses bőröm. Szitkozódva próbáltam eltávolítani az italt, azonban percek múlva is éreztem melegségét magamon. Számhoz emelve a papírpoharat belekóstoltam a fekete folyadékba, keserűsége pedig észhez térített, jó szokásához méltóan. Megtorpantam, lábaimnak megállást parancsoltam. Fejem egyik irányból a másikba fordítva kémleltem körbe, nem is tudom hol vagyok valójában. Ismeretlen üzletek neonjai világítják meg a sötétedő várost, s vele együtt halványodó önmagamat. Eddig nem látott arcok néznek vissza rám, undorodom tőlük. Hangosan csörög valaki a kulcsaival. Egy idős hölgy kiabálva beszélget az út túloldalán állóval. Szőke hajkoronával rendelkező fiatal szalad az esti forgalomban. Éles kiáltások kísérik alakját, ahogy az autókat kerülgetve próbál hamarabb a céljához érni. Dudaszóval bíztatják a sofőrök, mintha ezzel gyorsabb mozgásra tudnák kényszeríteni az így is loholó fiút. Rakoncátlan tincsei lépései ritmusára ugrálnak a feje tetején. Barna szemeivel a lehető legrövidebb útvonalat fürkészi, szemüvegét folyamatosan feljebb tologatva pisze orrán. Halvány mosolya igazán édessé varázsolja kisfiús arcát. Vajon szeplői is vannak? Fekete farmerbe bújtatott lábait sebesen kapkodta, talpa halkan puffan minden megtett méternél. Sóhajtva kapom el róla a tekintetem, nem kellett volna ennyire megnéznem. Hisz pont az emlékek elől menekülök, ő pedig túlságosan hasonlít rá.

"- Lixie, te mit gondolsz, jó leszek így?- lépkedtem ki a háló sötétségéből a nappali narancsos fényei közé. Becenevére rám vezette csillagokkat megszégyenítő, ragyogó szemeit.

- Hyung, mindig tökéletesen nézel ki.- mondja, s rögvest arca elé téve a kezeit kísérli meg eltakarni pírjának bimbózó virágait. Nevetve tártam ki felé a karjaimat, mire gyengéden belém kapaszkodva ölelésembe bújt.

- Látod, nem is kellek én ahhoz, hogy zavarba gyere."

Fázom, túl régóta nem éreztem már teste melegét magam mellett.

- Changbin! Tényleg te vagy az!- ismerős az ismeretlenbe. Látóterem elfoglalja egy gesztenyeszín aggodalommal teli mosoly; barnás haja nyakhajlatát csiklandozza, színes ruhái eltakarják vékony, mégis izmos alakját. Szabadon lévő bőrét színes minták tarkítják. Túlságosan ismerem ezeket a művészien ronda tetoválásokat, hisz mind az én kezem munkája.

- Hyung, miért jöttél utánam?- kérdezem tőle halkan, az utca hangja teljesen elnyomja a hangomat. Két lépés választja el tőlem, de aztán az is hamar eltűnik, ahogy karjai közé zár, talán egy cseppet több erővel, mint ahogy a reggeli órákban köszönteni szokott.

- Hát nem aggódhatok érted Binie? Csak úgy elrohantál egyetlen szó nélkül.- suttogja a vállamba, ölelése csak még szorosabb lesz a kimondott szavak hatására. Remeg, s nehezen veszi a levegőt, mintha egészen idáig csak futott volna. Talán futott is. Nálam picit magasabb alakja meggörnyed ahogy magához vonja a testemet, de mintha ez egy cseppet sem érdekelné őt, pedig igen sok áthisztizett nap van már mögöttünk a fájdalmai miatt.
- Ne csinálj még egyszer ilyet, nagyon megijesztettél Changbin.

- Sajnálom Chan.- ez a két megfáradt szó hagyja el a számat, többre nem tudom rávenni magamat. Nincs merszem ennél többet mondani neki, félek hatalmas titkok szöknének ki cserepes ajkaim közül. Halk kuncogás üti meg a fülem, s furcsállva pillanatok az engem szorosan tartó barátomra, aki rázkódó vállakkal próbálta visszatartani a nevetését.

- Hát hova lett az alázat Binie? Ezek a mai fiatalok már nem adják meg a kellő tiszteletet az idősek felé. Bezzeg az én időmben, amikor még újságból olvastuk a híreket.- nevette el magát a hangulat romboló felszólalásán, majd kicsit távolabb tol izmos mellkasától.
- Mi lenne ha ma este nálam éjszakáznál? Aztán holnap reggel elviszlek a szalonba, és együtt reggelizünk a srácokkal.- vigyorog rám azzal a kisfiús mosolyával, aminek nem lehet ellenállni, igy végül egy nagyot sóhajtva egyeztem bele a tervében, aminek Chan-hyung igazán örült. Gyermeki boldogsággal az arcán fonta ujjaim közé a sajátjait, s kezdett el maga után húzni. Egy percre sem hallgatott el, folyamatosan járt a szája, talán gyorsabban, mint a lábai. Chan tervezgetett. Chan megváltozott. Mindenki halad az idővel, én pedig a homályos múltban toporgok, mert ott mellettem van ő.

Túl hamar értünk oda Hyung ajtaja elé ahhoz, hogy mindent a kukába dobva elmeneküljek a lakásomra, a kanapén töltött éjszaka reményében. Halkan fordult a kulcs a zárban, hangtalanul nyílt az ajtó, barátom viszont hangosan caplatott befelé a házba. Lerúgta a lábáról az elég kényelmetlennek tűnő lábbelijét, és a konyhába érve helyet foglalt az asztalnál várva engem, aki még mindig az összecsomózódott cipőfűzőjével szerencsétlenkedett. Amikor sikerült megszabadulnom a bakancsomtól egy nagyot sóhajtva indultam el én is egy szék elfoglalására, azonban mintha erre a pillanatra készült volna a hyungom, vállamat átkarolva mutatta meg a szobát, ahol éjszaka álomra hajthatom a gondolatok ezreivel megtelt kobakomat.  Egy "melletted leszek ha kell segítség" után magamra hagyott, és az eddig oly rejtegetni való képzeteim utat törve felszínre jutottak. Nehéz fejjel roskadtam le az ágy szélére, mely meglepően puha volt, s engedve a csalogatásnak el is terültem rajta. Hívogató álmot kínált ez a fajta gyapjas élvezet, ám csak vonakodva váltam meg a ruháimtól, hogy el is feküdhessek aludni. Hevesen dobogó szívvel dőltem ismét a párnák közé, némán fohászkodva egy felébredés mentes éjszakáért, miközben pilláim lassan lehunytam.

"- Holnap ugye találkozunk, ha kiengednek innen?- kérdezte mosolyogva, kicsiket ugrálva a nyikorgós kórházi ágyon. Az infúzió miatt kipirult könyökhajlatát vakargatta, mikor egy rövid csókot adva neki, hajába túrva igazítottam meg össze vissza álló tincseit.

- Én leszek az első akit meglátsz, miután felkelsz reggel Lixie.- hajoltam el tőle, majd nehezen a fehérre mázolt bejárathoz léptem. Egy utolsó integetés, egy utolsó elsuttogott, félénk szeretlek, s kilépek a fertőtlenítő szagú folyosóra."

Bele sem tudtam gondolni, hogy ez volt az utolsó mikor mosolyogni láttam.

Próbáltam csendben maradni. Halkan szipogva fordultam át a másik oldalamra, hátha így kevésbé lesz feltűnő kitörni készülő viharos zokogásom saját ártatlan, feledésbe merűlt részemnek. Kezeimet számra szorítva megéreztem lefelé szaladó könnyeimet, melyek arra ösztönöztek, hogy kapkodva kászálódjak ki az eddig kényelmes ágyamból, ami még mindig idegen illatot ontott magából, s a folyosón végig száguldva kiszabaduljak a ház folytogató magányából. Az éjszaka felzaklató nyugodsága nyomot hagyott saját zabolázatlan zaklatottságomon. Az oly' félelmetes árnyak, a minden felett uralkodó csend most nem megrémiszt, hanem segít gyorsvonatként robogó gondolataim rendezésében.

- Miért nem tudlak elfelejteni téged, Lixie?- hangom gyönge fuvallatként suhant az éj némaságában. Szeretném, ha magához húzna, rövid ujjaival a hajamba túrna, megpróbálná felszárítani elcsituló sírásom. Ha újra elsuttogná mennyire túldramatizálom a dolgokat, hiszen engem szeret, hogy soha nem fog elhagyni. Ha megint nyílna reggelente az ajtó, az ő hangja lenne az első, amit hallanék -Jó reggelt Hyung!- s egyben az utolsó is, mikor elfekszem -Álmodj szépeket, álmodj velem!-. Szeretném, sőt akarom a fáradt csoszogása monotonitását, a bögréje halk koppanását a pulton, az ágy rugóinak nyögését, amit akkor adnak ki, mikor ugrálva ujjong valami apróságnak, vagy mikor ő is nyöszörögve kér kegyelmet a szétzilált lepedőbe kapaszkodva. Egyszerűen csak szeretném visszakapni őt az életbe.