Nehéz megmondani, mi motivál egy embert az életre. Egy nemes cél? Vagy a benne dobogó szív apró sugallatai? 

Kutatások és kísérletek, életek és halálok összessége szennyezi kezeimet, melyekről lemoshatom a vörös nedvet, azt a vasas kötőszövetet, mégis pillantásom magam alatt érzi, amint újra és újra ujjaim közé csorog a keserű folyadék. Színe lassan eggyé válik bőrömmel, s ahogyan ráalvad, sötét súlya nyomja lelkemet, amíg többet nem kíván. Telhetetlenné teszi, egy kiéhezett fenevaddá, mely mindent elsöpör az útjából. És ekkor nincs mit tenni: etetni kell.
 

Óvatosan végig simítok a vágyaim kielégítésére szolgáló mellkason, s egy hatalmas vigyorral fogadom, amint az a rémülettől vezérelve hevesebb fel-leemelkedésbe kezd.  Szinte a saját tüdőmben is bennakad a levegő, rekeszizmom kapkodva húzódik össze, majd ernyed el, mihelyst meghallom zaklatott szíve dobogását. Saját ereimben is gyorsabban pulzál a vér, keringőt járnak a vörösvértestek. Agyam elbódult állapotba kerül, szemem előtt elhomályosodik a kép, füleimben kettőnk zihálása cseng, mely az egész termet betölti. Tekintetem újfent rémületet lát maga előtt azokban a szép íriszekben, melyek tükörként fedik fel számára azt a sok kínt, megtörtséget, melyek hozzám, az asztalomra taszították őt. 

Kezeim a sok adrenalintól fűtve remegnek, mihelyst összehasonlítom kettőn pulzusát. Szinte magam előtt látom, amint maroknyi szíve minden egyes összehúzódás alkalmával a bal kamrából milyen nagy erővel tolja át az aortába azt a sok vért, mely majd ujjaim között fog szétfolyni mielőtt elérné a hajszálereket. Ezután kezdve a vékony kapillárisokkal, a vénákon és pitvarokon át az egész keringés összeomlik, míg a tüdő nem jut elegendő oxigénhez, mely a mellkas elernyedéséhez, majd egyenesen a halálhoz vezet. 

A szemeim előtt lebegő forgatókönyv drogként hat a szervezetemre. Egyre jobban megérzem a dopamin befolyásoló hatását, s őrültként nevetek fel. Hahotáztam míg az altatógáz kifejtette hatását, ezzel édes álmokat bocsátva a páciensemre. 

Markomban éreztem a penge ízét. Élesen kiserkent a nedv jelezvén, az eszköz készen áll a bevetésre. S amint belehelyeztem volna a puha hámszövetek sokaságába, az ajtóm nagy zajok közepette vágódott ki, ezzel utat engedve egy csapat fegyveres embernek. Értetlenül fordultam körbe, megszakították a játékomat. Mintha valami rosszat tettem volna, testemet a falhoz passzírozva bilincset helyeztek csuklóimra. 

Sosem ártottam másoknak, megmentetettem őket önmaguktól. Betegek voltak: testileg és lelkileg. Maguk akartak eltűnni a föld színéről, hát megadtam számukra. Beleegyeztek. 

Minden jócselekedetem ellenére bezártak.

Doktor voltam diploma nélkül. Segítettem az embereknek megszabadulni az élet okozta kellemetlenségeitől. Megöltem őket. 

A mindennapjaimat beárnyékoló ajtó üvegezett részén egy fehér köpenybe burkolt alak tekint befelé, míg én összegörnyedve, a lábamat átkarolva kuporgok egy sarokban. Szemeimet állandó mozgással a szoba teljes hosszában végig futtatom, s közben egyetlen dolgot kántálok: Nem vagyok gyilkos!

A fehér ruhás egy vastag füzetet magához véve írni kezd, majd ahelyett, hogy azt szokásosan visszahelyezné az ajtóm melletti mappába, a kajanyíláson keresztül betol egy papírt:

Kórkép: Korábban öngyilkosságot kísérelt meg sikertelenül. Ennek hatására olyan szerepeket öltött magára, melyekre szükségét érezte volna maga mellett. 

1.Orvosnak képzeli magát, aki segít másokon.-Ok: úgy hiszi, vele senki sem törődött.

2.Gyilkos bőrébe bújva megöli a betegeit.-Ok: ekképpen teljesíti sikertelen öngyilkosságát: Szellemileg beteg embereknek oltja ki az életét, ezzel sikeressé téve azok öngyilkosságát.

 Minden lehetséges gyógymódot bevetve sem tapasztaltunk javulásra hajló tendenciát. 

Kezelés: altatásos halál