[Reader]

Nem akartam bízni az előttem levőben. A lábam iszonyúan fájt, és vérzett, hiába próbáltam elállítani azt a puszta kezeimmel. Az ismeretlen ekkor közelebb hajolt, és komoly tekintettel meredt rám. Nem tudtam belőle semmit sem kiolvasni, mintha nem is lettek volna érzelmei.

Ám amint megszólalt, valami lágy érzelem hirtelen felcsillant az íriszeiben.

-Nincs sok időnk. Nem foglak bántani.-Utolsó mondata csengett a fejemben, s valamilyen oknál fogva hittem neki. Az eddig ijesztőnek vélt szempár hirtelen teljesen más fényben tündökölt számomra. Sokkal nyugodtabb volt, és ez engem is teljes mértékben megnyugtatott.

Próbáltam egyedül felállni, de mikor látta rajtam, hogy a lábaim megremegnek a vérveszteségtől illetve a korábbi félelemtől, hirtelen a karom alá kapott és magabiztosan megtartott engem, mikor eldőltem volna. 

Éreztem mély, szaggatott lélegzetvételeit a nyakamon, és tekintetét az arcomon. Engem nézett, ebben biztos voltam, és valamiért érezni kezdtem, hogy az arcom egy kissé melegebb lesz mint amilyen két perccel ezelőtt volt. 

Vagy eddig bármikor.

-Köszi.-Motyogtam a segítségére utalva, mire bólintott. -Itt van a közelben a...

Már mondtam is volna, hogy menjünk az én házamba, hiszen ott vannak a gyógy-és kötszerek amik kellhetnek a sebemhez, de rájöttem hogy ez mégsem valami jó ötlet. Hiszen még csak a nevét sem tudom, s hiába mentette meg az életemet ; még mindig csak egy idegen ember számomra. 

-Itt van az egyik táborom...-Mondta halkan. Nem értettem, miért lenne neki itt valamiféle tábora is, de úgy hittem hogy nekem ezt nincs jogom megkérdezni, így hagytam a témát.-Menjünk oda. Közelebb van szerintem, mint a te házad. -Lepillantott a lábamra-Felveszlek  a hátamra.

Elkerekedtek a szemeim.-Nem kell, köszi! Megvagyok én így is.

-Nem fogsz tudni így járni, vagy ha igen, akkor is elvérzel mire odaérünk. Na,gyere.-Mosolyodott el halványan. Nem hittem a szememnek. Valamiért olyan természetesnek vettem az eddigi fapofáját, hogy teljesen meglepett ez a cselekedete és hogy én ilyennek  láthatom. 

Némán figyeltem, ahogyan lassan leguggol elém, és tartja a két kezét, hogy azokkal majd megfogja a lábaimat. Kényelmetlenül és feszengve,de teljesítettem a kérését és felültem a hátára, mikor pedig felemelkedett -ami újból meglepő volt, hogy nagyon könnyen!- azonnal átkulcsoltam karomat a nyaka körül, de figyeltem arra, hogy ne fuldokoljon az úton.

Mikor elindult, kissé félénken megkérdeztem.-Um...Nem vagyok nehéz?

Halványan felém fordította a fejét, így közelebbről is megvizsgálhattam a szemeit,amik most a holdfényben ritka gyönyörűek voltak.

-Pihe könnyű vagy.-Vigyorodott el magabiztosan.

Ezután nem szóltam egy szót sem. Valamiért annyira bizarr volt számomra ez az egész. Úgy értem, kijövök az erdőbe az éjszaka közepén, hogy segítsek egy embernek aki valószínűleg bajba jutott, erre megtámad egy atom nagy farkas és most egy idegen fiú visz engem a hátán mert annyira megsebesültem hogy egy lépést sem tudok tenni segítség nélkül.

-Annak az emberkének is segítettél?-Kérdeztem át nem gondolva a mondandómat, mire cipelőm kissé megingott, de ezt nem vettem volna észre akkor, hogyha nem a hátán tartózkodok éppen. Furcsállva nézett vissza rám.

-Milyen ember? 

-Nem hallottad a sikolyokat?!-Kérdeztem vissza hitetlenkedve-Hiszen még én is hallottam a házamból! Azért jöttem ki, hogy segítsek rajta, mert azt gondoltam hogy bajban van!

Ezután jó néhány másodpercig úgy sétált velem, hogy csak maga elé meredt. Nem szólt egy szót sem, így én sem nyitottam szólásra az ajkaimat. Választ szerettem volna kapni, de kezdtem feladni a reményt. 

Ekkor viszont mégis mondott valamit.

-Nem tudom, te mit hallottál, de csodálatosan nagy képzelőerőd lehet.-Kuncogott megjátszva-Az erdőt ugyanis csak én járom ilyen késői órában.

-De..-Próbáltam volna valamit kiokoskodni, de nem volt semmi magyarázatom. Csalódottan támasztottam arcomat a tarkójának.-Akkor úgy látszik, teljesen meghülyültem.-Nevettem fel keseredetten-Bocsi, hogy egy ilyen idiótával kel foglalkoznod.

Bár valójában nem hittem neki, nem akartam vitát kezdeményezni. Valószínűleg ő sokkal jobban ismeri az erdőt, s talán az egész várost is, mint én, s lehet hogy csak képzelődtem. Sokat árthattak nekem azok a horror filmek, amiket még Jean-nal és Marcoval, illetve Sashaval nézhettem meg. Habár utóbbi inkább csak a kaja miatt volt velünk. Tipikus Krumplilány.

[Eren Jaeger]

Nem mondtam igazat, de már mit számít? Teljes mértékben elhitte. Legalábbis ezt vettem észre abból, amit mondott. 

Kissé megfacsarta a szívemet az, ahogy idiótának mondta magát, teljes őszinteséggel a hangjában, de nem mutathattam ki ezt. 

Éreztem, ahogy a lábán levő vér átfolyik az én ujjaim köré is. Be kellett harapnom az ajkamat ahhoz, hogy visszatartsam magamat.

Nem akartam letámadni. Ennyi elég volt mára, Jaeger!

Egyenletesen szuszogott a hátamon, minden egyes lélegzetvételével egy kisebb bizsergést keltett fel bennem, ami elsőre kissé szokatlan volt, de hamar megszoktam. 

Néhány percnyi séta után végre odaértünk a kicsinyke szállásomhoz, amely egy barlangban helyezkedett el. Ki volt világítva fáklyákkal, s mivel az erdő mélyén volt így azon sem kellett aggódnom, hogy valaki észrevesz.

Ugyanis senki, soha még nem merte eddig betenni a lábát.

Összeráncoltam a szemöldökömet. Csak most realizálódott bennem, hogy én, Eren Jaeger, mit is akarok tenni.

Egy vámpír...Segíteni akar egy embernek, huh?