[Eren Jaeger]

Eljött az idő, hogy mindennel eggyütt beszámoljak neki a múltamról és a jelenemről egyaránt. Ideges voltam, nem tagadom, hiszen az egyik titkomat már ismerte Berthold miatt, s nem tudtam, nem láttam hogyan fogadta azt.

Szemeibe néztem, melyek komolyan csillantak az enyéimmel szemben. Élesen beszívtam a levegőt, majd lassan kifújtam azt.

"Nem akarom elveszíteni."-Jelentettem ki magamban. De vajon mi lenne a helyes döntés? Vajon akkor hagyna el, ha tudná, mi vagyok, vagy akkor ha kiderülne, hogy hazudnék? Mi a jó cselekedet? Mit kéne tennem?

"Nem, nem fogok hazudni neki."

-Szóval..-Időközben láttam, ahogyan Levi kilép a szobából, és becsukja maga után az ajtót. Ettől kissé lenyugodtam, mert legalább az ő jelenléte miatt nem kellett aggódnom.

Igazság szerint attól is meglepődtem, hogy mellénk állt. Mármint, tudtam, hogy hogyan áll Erwinnel és az ő dolgaival, de sohasem hittem volna, hogy meg is fogja szegni azokat a fontos szabályokat. De örültem, hogy legalább egyvalaki a fajtámból igazat adott nekünk, és mellénk állt.

-Shinganshina legendáiról már hallottál...-Kezdtem. Bólintott.-Azok nem csak legendák. Nem szeretném, hogy ez miatt megutálj, netalán tán gyűlölj engem, de hazudni még szörnyűbb lenne számomra. Vámpír vagyok, [Név]. Az egész város háromnegyede vámpíros s vérfarkasokból áll, az itteni emberek már pedig annyira hozzászoktak, hogy észre sem vesznek minket. Nem akartam először ezt elmondani, mert ember és egy természetfeletti lény között szigorúan tilos kapcsolatot létesi akármilyen formában. Én... Mégsem akartam erre gondolni. Megszegtem a szabályokat, mert segítettem neked, nem is egyszer. Ha ez kitudódik, én meghalok, téged pedig levadásznak.

Láttam rajta, hogy teljesen lesokkolódik. Szemei ködösek lesznek, de nem szólt egy szót sem, próbálta feldolgozni a hallottakat.

-Igazság szerint... Én egyszer már majdnem megölettem magamat. A családom...-Sóhajtottam,éreztem hogy könnyek gyűlnek a szemembe. Erre a témára még nem készültem fel, mégsem tudtam megállni azt, hogy visszafogjam magamat. Mindent el akartam neki mondani. - Egy éjszaka, olyan sokáig tagadtam meg magamtól a vért, hogy az elmém felett átvette az irányítást a vámpír énem. Fogalmam sem volt, hol vagyok vagy ki a fene vagyok, mit csinálok,csak akkor jöttem rá, mikor már késő volt. Akkor eszméltem csak fel, mikor édesanyámból már a maradék vércseppet is kiszívtam. Mikor körülnéztem, apám is ugyanebben az állapotban volt, a fogadott testvérem, Mikasa ekkor nem volt otthon, ezért hál' Istennek legalább ő megmenekült. De azóta nem beszéltünk egymással, én pedig...Azóta is okolom magamat a történtek miatt. Erwin, mikor ezt megtudta majdnem a vérfarkasok elé lökött, de ehelyett Rivaille folyamatos őrzése alá vetett ebgem... Egy démon vagyok... Egy mocskos, sötét démon...-Könnyeim keserűsen folytak le a bőrömön, kezeimet arconhoz nyomtam, hogy eltakarhassam, milyen hitványul is nézek jelen pillanatban ki. Halkan sírtam a saját bőrömbe, a kötésekbe. Mióta meghaltak, minden este ezt csináltam, mikor egyedül voltam. Nem bírtam a nyomást, ami rám nehezedett, és csak így tudtam rendesen kiadni. Ordítottam, bömböltem az éjszakákba, de senki nem hallotta meg. És ez így volt jó. Megkaptam a méltó büntetésemet.

Hirtelen két kart éreztem meg a nyakam körül, melyek erősen és magabiztosan szorítottak engem tulajdonosukhoz. Nem gondolkodtam, rögtön beletemettem könnyeimtől nedves s ragadós arcomat a nyakhajlatába, de látszólag a lányt még ez sem zavarta. A tarkómon levő barna tincseim egy részét ujjai köré csavargatta, másik kezével hátamat simogatta nyugtagásképpen,de én ehelyett mégjobban nekikezdtem a bömbölésnek.

Gyenge vagyok. Egy szörnyeteg.

-Sssshhh..-Halk hangjától felállt a hátamon szőr, s lassan, nagyon lassan kezdtem abbahagyni a gyerekes bömbölésemet.-Minden rendben. Eren, semmi baj...

Összeszorítottam a szemeimet, és mégjobban belefúrtam nyakába a fejemet, mire kicsit megremegett. Levegővéteimtől libabőrös lett a bőre.

-Semmi baj. Én nem gondolom azt, hogy szörnyeteg vagy. Nem.. Akartál ennek születni, igaz?-Gyengéden eltolt magától, szomorú mosoly jelent meg arcán, amitől hirtelen édesanyám arca villant be [Név] arcára. Megráztam a fejemet,és összepréseltem az ajkaimat. - Nem vagy szörnyeteg. És sosem leszel az. Azért vontad meg magadtól a vért, mert utáltad azt, aki vagy, igazam van?-Bólintottam, mire ő közelebn hajolt hozzám, összeérintette homlokunkat. Ilyen közelről eddig csak egyszer fedezhettem fek a szemeimet, de akkor is s most is ugyanannyira megbabonáztak a csodálatos íriszei.

Ő... Megért engem...

-[Név]... - Hangom rekedtes volt és alig hallható, ő mégis meghallotta.-Köszönöm...Annyira...köszönöm...

Éreztem hangvételemben azt, mennyire fáradt voltam abban a pillanatban. Akkor jött ki rajtam végleg minden, az összes démonom, amik minden nap egyre szorosabban fonták halálos körmeiket a nyakam bőrébe. Ő most viszont eltűntette őket, szinte csak a jelenlétével és a szavaival.

[Teljes Név], most te védtél meg engem.