Az idő lassan telt míg feküdtünk, kintről szélzúgas hallatszott ahogy fájdalmasan tépi a fák ágait amihez rémisztő hang is társul. Megnyugtató volt így Loki mellett feküdni, nem veszekedtünk, nem ordítottunk, de valahogy... Kétségek is voltak bennem. Azt bevallottam magamnak az egy hónap alatt, hogy megkedveltem Lokit, de az már egy másik kérdés, hogy Loki ugyanúgy kedvel engem. De szerintem nem, csak elviseli a társaságomat. Keserű szájízzel gondoltam erre, a fekete hajúval szerettem volna maradni, szócsatázni és csipkelődni vele.

- Szerinted rossz ember vagyok? - szólalt meg hirtelen Loki mire összerezzentem. Pislogva fordultam felé, nem igazán értettem a kérdést.

- Tessék? - kérdeztem vissza, mire fáradt sóhaj hagyta el az ajkait.

- Szerinted rossz vagyok? - ismételte meg. Összevontam a szemöldököm. Miért érdekli ez ennyire? Hiába volt sötét, ahogy Loki felém fordult tekintete nyíltabb volt, mint egy könyv lapjai. Tele volt fájdalommal, reménytelenséggel és félelemmel. Összeszorult a szívem, olyan nehéz volt elképzelni így Lokit errefel itt van előttem, de akkor is alig hiszem el.

- Szerintem nem vagy rossz. - mondtam csendesen, de csak gúnyos kacagás volt a válasz.

- De. Rossz vagyok. Velejéig romlott. Egy szörnyeteg, torzszülött, a fekete bárány - sorolta keserűen. Összepréseltem az ajkaim, eszembe jutott, hogy én is így vélekedtem magamról mikor anyáék kidobtak.

- Ez nem igaz. Nem tudom mi történt, de nem a te hibád! - sejtettem, hogy szólásra nyitná a száját ezért rátettem a kezem, hogy meg se mukkanjon - Vannak hibáid, ez rendben van. Vannak dolgok amik mások szerint rosszak, de te élvezed, és ez rendben van. Ez vagy te Loki, hibákkal vagy hibátlanul, de te vagy. Csodálatos vagy, egyedi és hidd el, lesz majd valaki aki ezt értékeli benned. - húztam el a kezemet.

- Nem lelki beszédet kértem, midgardi, csak egy kérdést tettem fel. - bosszankodott amin elkuncogtam magamat.

- Jól van na. Csak felakartalak dobni. - mondtam halvány mosollyal.

- Csak lehervasztottál - dünnyögte mire vállon csaptam.

- Ez gonosz voooolt. - kezdtem el bökdösni, de lefogta a kezemet egy morgás kíséretében.

- Ne. Nem szeretem.

Elhúztam a kezemet, de még mindig Lokit figyeltem.

- Mit álmodtál? - kérdeztem kissé aggodó hangot megütve.

- Semmi érdekeset. - fordult nekem háttal, de nem hagytam. Visszafordítottam és a hasára ültem. Mindketten meglepődtünk ettől, de hamar legyőztem a zavaromat, hogy eltudjam mondani amit akarok.

- Tudod mik azok a bohócok? - hajoltam kissé fölé.

- Ezt élvezném ha ruha nélkül lennénk. - tért ki a válasz adás elől pimaszul. Figyelmen kívül hagytam.

- A bohócok színes ruhákba öltöznek, az arcukat befestik és a szájukra mosolyt festenek. Szinte fülig érőt. Ezzel szórakoztatják az embereket, de tudod mi az igazság? A bohócok mi is lehetünk. Minden nap mosolyt varázsolunk magunkra, szórakoztatjuk egymást, de ki törli le a bohóc könnyeit ha már nem szórakoztat senkit? - kérdeztem csendesen. Megfeszült alattam, majd gúnyosan horkantott.

- Nem szórakoztatok senkit! - csattant fel ingerülten.

- Na és a könnyeidet letörli valaki? - vágtam vissza, de erre már nem felelt.

- Mit akarsz, Luanna? - terelte a témát inkább. Ingattam a fejemet, de nem szóltam érte, jobb a békesség.

- Csak tudni szeretném mit álmodtál. - böktem ki. Újabb feszülést éreztem magam alatt, mérgesen felült így a combjaira csúsztam. Az arcomba mászott, a kevés fény ellenére - amit az utcai lámpa adott - is láttam, hogy Loki tekintete szikrákat szór. Nyeltem egyet.

- Tudni akarod?! Jó! - sziszegte az arcomba - Azt álmodtam, hogy újra Asgardban vagyok és a trónteremben megszégyenítettek. Mindenki azt skandálta, hogy egy szörnyeteg vagyok, senki se szeret és soha nem is fog! - kiabált a végére - Boldog vagy?! Mert akkor mehetsz a dogodra! - akart kiemelni az öléből, de hozzá bújtam és szorosan megöleltem.

- Mi a...? - háborodott fel.

- Hazudtak. Te... Te nem vagy rossz. Jót tettél, megmentettél és segítettél nekem túl lépni a múltamon. Új esélyt adtál. - bizonygattam, de egyre jobban éreztem, hogy nő a haragja.

- Ennyire hülye vagy?! Ezt csak muszájból csinálom! Már rég megöltelek volna és elmentem volna innen ha nem kötöttek volna alkuba! - vágta a szemembe. A szívem fájdalmasan lüktetni kezdett, ez a fajta visszautasítás borzasztóan rosszul esett. Elengedtem és a szemeibe néztem. Jól tudtam, hogy muszájból van itt velem, de reménykedtem, hogy megkedveli a társaságom. Hiú ábrándokat kergettem.

- Akkor ölj meg. - mondtam egyszerűen. Gúnyosan felkacagott.

- Azt hiszed nem akartam már? Minden éjjel ott álltam az ágyad mellett, készen arra, hogy megöljelek, de nem lehet, mert akkor soha többé nem látom anyámat. - fröcsögte az arcomba. Minden szava tőrdöfés volt, újra és újra megforgatta a szívembe a kést.

- Akkor elnézést, hogy útban vagyok. - szálltam ki az öléből és lemásztam az ágyról. A sírás kerülgetett, minden reményem Loki iránt darabokra tört. Nem is az fájt, hogy nem kedvel hanem, hogy simán megölne ha lehetősége lenne rá. Loki nem állított meg, pedig arra számítottam, hogy utánam szól, hogy maradjak, ne haragudjak rá és bocsájtsak meg neki. De újra csalódtam, egy óra alatt háromszor is. Becsuktam magam után az ajtót, alig érzékeltem, hogy a lábaim megindulnak a szobám felé és mire észbe kaptam már keservesen zokogva fúrtam az arcomat a párnába, hogy tompítsam a zajt. Elkerülhetetlen volt Lu, gondoltam magamba. Ő egy isten, te meg egy ember akit teljes szívéből megvet és soha nem fog másként nézni rád. Úgy beszéltem magamhoz, mint ha két személy lennék. Ezt még akkor fejlesztettem ki, mikor még kint éltem. Nem is igazán változott azóta sok minden, kivéve, hogy már nem az utcán vagyok egyedül hanem itt. A párnát kétségbeesetten szorítottam, mellkasom fájdalmasan össze szorult, alig kaptam levegőt, mint ha nehezék lett volna rajta. Egy nehezék ami Loki szavaitól kerültek oda.

- Minden tőlem telhetőt megtettem. Mindent amit úgy gondoltam helyes és kijavíthatom a hibát amit elkövettem. Mindent. - motyogta sírva a párnába. Taknyom nyálam összefolyt, de ez zavart a legkevésbé. Újra kiderült, hogy nem jelentek semmit, hogy csak elviselnek és nem szeretnek. A legviccesebb az egészben, hogy mindkét alkalommal azt hittem, mindent tudok, bármit tehetek, akkor jó lesz minden. De ez nem így van, még mindig az a naiv tindézser vagyok akit anyáék eltaszítottak maguktól. Nem vagyok jó. Nem vagyok szerethető. Egy felesleg vagyok akit a világ cipel a hátán, de mihamarabb megszabadulna tőlem. Egy ember, akinek az egész élete hasznavehetetlen. Nem tudok semmiből se kihozni semmit. Nem tudom elérni, hogy valaki végre ne verjen át. Csak... csak azt akarom, hogy elfogadjanak és ismerjenek meg jobban. Nem vagyok én annyira rossz, tudok szeretni. Szeretni, viszonzatlanul és feleslegesen...