Az ajkaimat harapdáltam, a gondolataim egymást kergették, a szívem a torkomban dobogott, úgy éreztem ennél feszültebb nem lehet a helyzet. Rá se mertem nézni Lokira, mereven a dokit néztem aki valami szerkezetet mozgatott a hasamon amire a hideg genyót kente. Védekeztünk, tudom, hogy védekeztünk, de akkor, hogy a francba? Ne már, hogy pont mi kell legyünk az a pár százalék akinek kiszakad az a rohadt gumi! Nem vagyunk jók szülőknek, én épphogy összeszedtem magamat lelkileg, Loki meg biztos nem szeretne megállapodni mellettem, de a másik, hogy mégis, hogy jött össze? Oké, hallottam Herkules történetéről, meg Percy Jacksont is olvastam, de jézusom, soha nem hittem volna, hogy ez a valóságban is megtörténhet. Túlélem egyáltalán a gyerekszülést? Banner hangja rántott vissza a jelenbe, pislogtam párat mire tényleg képbe kerültek.

- Tessék? - kérdeztem vissza értetlenül. Halvány, kissé szomorú mosollyal mutatott a képernyő felé ahol apró kis szívpulzálásokat mért a monitor. A levegő a tüdőmben maradt, először azt hittem hallucinálok, de a kis hang, ami betöltötte a teret, azt bizonyította amitől a legjobban féltem és örültem egyszerre. 

- Ez lenne ő? - kérdeztem halkan Bannertől, tekintetem ismét rászegeztem. Bólintott, fél szemmel láttam ahogy Lokira sandított. Nyeltem egyet, nagy nehezen én is felé fordultam. Loki mereven nézte a képernyőt, ahol az apró élet ékeskedett, majd hirtelen rám nézett. Tekintete üres volt, sokkal rosszabb volt ilyennek látni, mint ha kiadta volna a dühét. Az alsó ajkamra haraptam, feszülten vártam a reakcióját, de úgy látszott nem szándékozik megszólalni.

- Loki? - szólítottam meg. Összeszorította az állkapcsát, felém kapta a fejét. 

- Nem. - mondott ennyit, sarkon fordult és kiviharzott a teherautóból. Lehunytam a szemeimet, igyekeztem visszafogni a sírást Banner előtt.

- Mennyi lehet? 1 hetes? - érdeklődtem mielőtt kíváncsiskodhatott volna, bár volt egy olyan megérzésem, hogy nem tenné. Visszafeküdtem az ágyra, a dokira szenteltem a figyelmemet aki a fejét csóválta.

- Nem. Minimum három hetesnek néz ki a magzat. - mondta lassan - És ha ilyen hamar fejlődik akkor kevesebb, mint öt hónapon belül megszületik. De minimum négy a biztos. - köszörülte meg a torkát, levette a szemüvegét és aggodalmas arccal törölgetni kezdte. A hányinger kerülgetett, túl sok volt ez az információ egyszerre. 

- Ha szeretnéd esetleg az abortuszt választani... - kezdte Bruce. Felpattantam az ágyról, a műszer leesett és hangos koppanással ért földet. A szívemet jeges borzongás kerítette hatalmába. Nem akarok abortuszt, nem akarom elvetetni a babát, nem akarom, hogy ő sínylődjön helyettem. A torkomat, mint ha kéz ölelte volna körbe, nehezen tudtam magamból kipréselni a szavakat:

- Nem. Nem szeretnék abortuszt, félek, ha megtenném akkor soha többet nem lenne gyerekem és én szeretnék családot, Lokival is szeretnék, de látom, hogy ő nem akar és ez elszomorít, pedig mindent megtettem, hogy a kedvébe járjak, annyiszor segített és oké, én értem, hogy egy gyerek nagy felelősség, de egyiket se akarom elveszteni. - makogtam, a szavak csak úgy dőltek belőlem. A levegőt hevesen kapkodtam, de lenyelni már nehezebb volt, szerencsére Bruce látta rajtam, hogy kiborultam, gyengéden megfogta a vállamat és leültetett. Egy pohár vizet nyomott a kezembe, remegve kortyoltam bele. Összefonta maga előtt a karjait, kissé feszülten figyelt, mint egy aggódó bátyus. 

- Jobb? - kérdezte kedvesen. Bólintottam és félre tettem a poharat, hogy véletlenül se ejtsem el.

- Sajnálom. Nem akartam kiborulni. - motyogtam szégyenkezve. Sóhajtott, leguggolt elém, ajkain halovány mosoly csücsült. 

- Figyelj, Luanna. Semmi baj nincs abból, hogy kiborulsz, csak tudnod kell a határokat. Menj, pihenj egyet, jót tesz neked is és a magzatnak is. - tanácsolta, amiért el nem tudom mondani milyen hálás voltam neki. 

- Köszönöm. - dünnyögtem - Az adósod vagyok. - keltem fel, de legyintett.

- Ez a dolgom, erre esküdtem fel. - nyitotta ki előttem az ajtót amin pár perccel ezelőtt Loki olyan hevesen sietett ki. A nyári este sokkal hűvösebbnek hatott, össze kellett magam előtt kulcsolnom a karomat, hogy ne fázzak annyira, bár lehet, azt a hideget csak én éreztem. 

- Jó éjszakát. - motyogtam Bruce-nak és sietős léptekkel mentem be a házba, hogy a forró fürdő kényeztetve öleljen körbe. Arra viszont nem számítottam, hogy éppenséggel nem a megszokott bútorzat fog bent várni. Döbbenten cövekeltem le az ajtóba, az előtérben a gondosan elrendezett cipők, kabátok és egyéb cuccok szanaszét hevertek, mint ha tornádó söpört volna végig. Beljebb merészkedtem, abban reménykedtem, hogy Loki csak az előszobát támadta meg, viszont ez a reményem egy szempillantás alatt foszlott szerte mikor megláttam a konyhát és a nappalit. A szám elé kaptam a kezemet, a kanapé felborítva, a festmények a földön, a könyvek össze - vissza dobálva. A konyhában az összes étkészlet, a porcelánok ripityára voltak törve, a villák a falba állítva, mint aki orosz ruletett játszott volna.

- Loki? - kérdeztem halkan, mert a romok között sehol sem vettem észre az alakját. A tányérok voltak a mindeneim, de Loki épsége sokkal jobban izgatott jelen pillanatban.

- Nem tartod meg, azt Luanna. - jegyezte meg egy száraz hang a hátam mögött, olyan maró gúnnyal amit utoljára az első találkozásunkból hallottam. Megperdültem a tengelyem körül, a szívem szakadt meg a látványra. Loki zilált hajjal állt előttem, tekintete ugyan haragról és undorról tanúskodott, a szívem mélyén éreztem, hogy többről van szó. A hasam köré fontam védelmezően a karomat.

- Nem akarok veled veszekedni Loki, megtudjuk ezt beszélni felnőtt emberek módjára. - próbáltam a fejére beszélni, de makacsan megrázta a fejét.

- Azt mondtam nem tartod meg! Nem tarthatod meg, érted?! - csattant fel. Félve léptem egyet hátra, egyszer láttam ilyennek, nem is hittem volna, hogy valaha látni fogom még ezt az arcát. Az elvetemült igazát, hogy ráerőszakolja a másikra az akaratát. Könny pergett le az arcomon.

- Miért?! Miért akarsz megfosztani attól amire egész életembe vágytam? Miért akarod, hogy mondjak le arról ami életben tartott minden egyes nap abban a nyamvadt sikátorban a patkányok között? - kiáltottam rá hevesen, a könnyeim patakokban folyni kezdtek. Nem tudtam felfogni mégis miért akarja, hogy megtegyem, mégis miért nem akarja elfogadni, hogy megállapodjon mellettem, hisz elmondása szerint szeret. Én meg bízok benne. Loki arcán félelem futott át, majd újra harag, szemei sötétlettek a dühtől amiért nem vagyok képes elfogadni az akaratát.

- Azért, mert bele halsz a szülésbe, Lu, én meg a hiányodba ha elveszítelek. - sziszegte. Erre az egy dologra elfelejtettem gondolni.