Luanna szemszöge:

Lüktető fájdalomra ébredtem ami a vállamtól terjedt el és okozott zsibbadást az egész karomra. Halkan nyöszörögtem ahogy felültem és nagyokat pislogva próbáltam fókuszálni. Hirtelen azt sem tudtam hol vagyok, az utolsó emlékem az volt, hogy elsötétedik minden előttem. Körbe néztem, magam mellett Thort és egy női alakot véltem felfedezni. A barna hajú lány Thor ölében ült és a férfi mellkasának dőlve szuszogott. Szomorú mosoly kúszott az ajkaimra, egyből leesett, hogy Jane Foster az, Thor szerelme akiről már annyit mesélt. De honnan tudta, hogy bajban vagyok? Visszadőltem óvatosan a párnára.

- Igazán nyomorultul nézel ki. - szólalt meg egy ismerős hang. Megmerevedtem, félve néztem körül Lokit keresve. Hirtelen az illuzió Thor és Jane eltűnt, helyét felvette a zsebre dugott kezekkel álló Loki. Lehunytam a szemeimet és elfordítottam az arcomat. Nem akartam ránézni, mert ha megteszem tudom, hogy képes vagyok neki megbocsátani anélkül is, hogy kérné. Ezt utáltam magamban, hogy sose tudtam az emberre sokáig haragudni ha szerettem. Francba már, miért szeretem ennyire Lokit?

- Nyugodj meg, nem foglak bántani. Persze csak ha együtt mükődsz, kedvesem. - beszélt pimasz hangon. Összeszorítottam a számat. Hol van Thor? Hol lehet?

- Tudni akarom, hogy honnan jöttél. És tudod mi az ami őszintébb mindennél? Az emlékek. - közeledett, de hiába kúsztam arrébb, megállított. Viszont nem a karomat fogta meg hanem a csípőmet. Nem tudtam hova tenni ezt, azt hittem még fájdalmat fog okozni ezek után.

- Nem kell beszélj. Csak egy icipicit fog fájni. - csúsztatta hűvős kezét a homlokomra. Megfeszültem, éreztem, hogy Loki szinte a lelkembe mászik. Betört a képzeletbeli házamba és sorban kezdte nyitogatni az ajtókat. 14 ajtó volt, mindegyik a szülinapomat takarta. Az elsőbe ment be ahol a nyolcadik szülinapom volt. Csak erre emlékeztem. Majd jött a következő, de ott se talált semmit. Így ment egészen a tizedikig, mindegyikbe benézett, időzött kicsit és továbbment. Viszont a tizedik ajtónál már nem csak egy két pillanatig hanem jó ideig ott maradt. Ez volt a legrosszabb emlék amit valaha megéltem.

- Ne... - suttogtam elhalóan, de nem tudtam ellenkezni, az emlékek maguk alá gyűrtek.

Verőfényesen sütött a nap miközben vidáman capflattam Jacob felé. Azt mondta meglepit készít nekem, valami cuki kis ebédre esetleg egy romantikus fürdőzésre gondoltam. Ugrott a kép és már ott tartottunk, hogy a karjaiban tartott és édesen csókolt. Összeszorult a szívem. Egyre jobban csókolt, majd az ölébe kapott és felvitt az emeletre egyenesen a szobájába. Naiv lány voltam, hagytam, hogy levegye rólam a felsőt és a melltartót. Persze magam elé kaptam a kezemet, de Jacob lekönyörögte és kényesztetni kezdte.

- Lehetne kicsit nagyobb is. - cukkolt, de csak kacagni tudtam rajta. Hirtelen nyílt az ajtó, rémülten elakartam húzodni Jacobtól, de nem engedett, szorosan tartott a karjaiban. A lány mellénk mászott és elhúzva Jacobot lesmárolta. Csak pislogtam, a sokktól megszólalni se tudtam.

- Ez... Ez mi? - hebegtem pár perc után mikor már egymást szabadították meg a ruhától. Jacob pajkosan rám nézett miközben a lány elkezdett rajta bólogatni. Förtelmesen nagy kacsa szája volt.

- Gyere szerelmem. - nyújtotta a kezét. Undorodva löktem el, sértetten felpattantam, magamra vettem a pólót és sietve távoztam. Nem jött utánam, a hazafele útat végigbőgtem. Elvesztettem a méltóságomat és a büszkeségemet egy azon pillanatban. Rettentően fájt tőle, soha nem gondoltam, hogy ilyen undorító dologra is képes lenne. De úgy látszott a másfél év alatt amit vele töltöttem, nem ismertem meg teljesen. Ahogy haza értem, rögtön felszaladtam a szobámba és magamra zártam az ajtót. Kisbabákat megszégyenítő sírásba kezdtem. Ismét ugrott a kép, már reggel volt, a szülinapom napja. Reménykedve lépkedtem le a lépcsőn, tekintetem körbe futattam a helyiségen, de semmi arra utalót nem találtam, hogy itt lett volna valaki. Mondjuk apát és anyát sose izgatta, hogy ki jön ide, vagy én hova megyek. Hirtelen kinyílt az ajtó, a szüleim léptek be rajta egykedvűen. Rájuk mosolyogtam.

- Sziasztok! Nem tudjátok hol vannak Emmáék? Azt mondták átjönnek. - vontam össze a szemöldökömet.

- Nem, de velünk kell jönnöd. - mondta anya sokat sejtő mosollyal. Elfogott egyfajta öröm, úgy gondoltam biztos valami meglepi buli helyére visznek.

- Rendben! - követtem őket kifelé. Beültünk, izgatottan vártam, hogy végre megérkezzünk. Elfogott a remény, hogy talán a szüleim is megváltoznak velem szembe. Alig egy óra múlva már New York külső részén voltunk. Nem értettem miért vagyunk itt, főleg, hogy minek lassítanak le anyáék. Kiszálltak egy sötétebb utcánál ahol pár férfi várakozott. Intettek, hogy én is szálljak ki. Rosszat sejtettem, de kiszálltam én is. Apa oda adott valami pénzt az egyik kigyúrt férfinak.

- Ahogy megegyeztünk. - biccentett nekik, majd megfogta a karomat és oda lökött. Rémülten akartam elfutni, de vasmarokkal tartott magánál.

- Apa... Anya... Mi ez az egész? - pislogtam rémülten a szüleimre akik elindultak az autó fele.

- Anyuci meg apuci nem mondta? Eladtak nekünk. Most már a miénk vagy. - csókolt a nyakamba az undorító férfi, mire fintorogva próbáltam újra elmenni tőle. Könnyezni kezdtem, kétségbeesetten néztem ahogy beülnek és elhajtanak.

- Neee!! Ne hagyjatok itt! Könyörgöm! - zokogtam keservesen. Húzni kezdett a kigyúrt alak, hevesen ellenkeztem - Hagyjanak! Kérem! Nem akarok itt lenni! Engedjenek el!

De nem engedtek. Úgy bántak velem, mint egy kutyával, takarítani kellett utánuk és mikor fogdostak el kellett viseljem. A kosz miatt ami ott rám ragadt, nem akartak megerőszakolni, de így is egy évig ott poshadtam míg el nem szöktem. Két évig bújkáltam előlük. Két évig rettegésben voltam, féltem, minden egyes nap, hogy rám találnak és még ott volt az éhhalál is ami ellen küzdenem kellett. Az első hónapok szörnyűek voltak, fáztam, éheztem, szomjaztam, azt se tudtam hova menjek, hogy ne találjanak meg. Betegséget kaptam el, a szervezetem nehezen bírta. Patkányokkal aludtam, szakadt és koszos ruhákba. Majd rám talált a megmentőm, Loki, és új esélyt adott nekem.

Loki hevesen szuszogva vált el tőlem, arcomon könnyek sokasága folyt le. Szívem hevesen dobogott a mellkasomban, vegyes érzéseim voltak.

- Oh, szóval ez a nagy titkod. - mosolyodott el bárgyún. Könnyes szemmekkel néztem rá, egyszerre éreztem iránta haragot és csalódottságot.

- Kifelé! - kiáltottam rá - Takarodj kifelé! - vágtam hozzá egy párnát. Gúnyos mosollyal fordult meg.

- Nyugodj meg, hamarosan úgyis arra mehetsz amerre akarsz. - horkantott, majd kiment, becsapva maga után az ajtót. Zokogva szorítottam magamhoz fél kézzel egy párnát. A mellkasom fájdalmasan összeszorult, el se tudtam hinni, hogy Loki túrkált az emlékeimben. Valami keményet éreztem meg a párna alatt, szipogva nyúltam alá. A jegyzetfüzetem, jutott eszembe. Mellette volt egy toll. Szerencsére nem az a kezem sérült meg amivel írni tudok így hevesen körmölni kezdtem mindent amit éreztem. Mindent leírtam, a Lokival való találkozásomat, a vásárt, az álmomat. Majd a végére bigyesztettem a versemet:

Volt idő melyet letagadnék, 
Mellyel tudom, hogy 
Emberek előtt megszégyenülnék. 

Volt idő mikor elhittem,
A halál hozza reménységem. 
Volt idő mikor azt hittem,
Kész, feladom, nincs többé mentségem. 
Volt idő mikor te nem voltál, 
S talán az volt az igazi halál. 

De jöttél, mint az árnyék, 
Felemeltél, mint ha sziporkáznék.
Kezemet nyújtottam,
De te már nem láttad.

Volt idő mikor elszöktem,
Mert azt hittem nekem kell mennem, 
Volt idő mikor tudtam,
Neked jobb lesz nèlkülem. 

Az igazsàg òràjàban lehullt a lepel, 
A dèmonok kavalkàda màr nem nyel el.
Azon az èjszakàn mikor èreztem karodat,
Mikor bàstyakènt òvtàl a sok kìn miatt. 

Ràjöttem nincs màs hely hol nyugalom lel,
Az èjszaka màr nem tartogat tàmadokat. 
De most az egyszer magamhoz vagyok őszinte, 
Most az egyszer eldobom a pajzsot, 
Ma este már nem veszem fel a harcot.

A romlandósàg volt a vesztem, 
Hisz koldusi leànykènt,
Kitagadott gyermekként, 
Màr nem hittem a jòban. 

És az életem, mint a napok,
Felvàltottàk egymàst. 
Làttam a fényt, 
Szívemben új remény élt.