A zuhany alatt álltam és alig akartam elhinni, hogy ez a balfasz mégis hozzám nyúlt. A zuhany lassan már szét égette a bőrömet. De ez a fájdalom forrás semmi sem volt ahhoz képest. A gyomrom úgy döntött, hogy megint kiadja a semmit magából. A forró víz még mindig folyt, de én most valahol a földön kuporogtam, mint valami szerencsétlen. Még a tükörbe se mertem nézni, nem akartam magamat így látni. Attól csak megint felfordulna a gyomrom. Nagy nehezen csak felkeltem a földről, majd elzártam a vizet. Megtörölköztem majd vissza feküdtem a hideg kőre. Valahogy itt biztonságban érzem magam. Legalábbis addig, amíg az a pszichopata nem jön be ide. Addig nem esik bajod, amíg együtt működsz. Mégis minek képzel engem? Hogy minden egyes csettintésére ugrani fogok? Hát nem. Az egész gondolat menetemet a hangja szakított meg. Valamit akart tőlem. De nem nagyon értettem. Megint kezdett tompulni a világ és a gyomrom tartalma ami már csak a beleim, de azok is szívesen látták volna a felszínt. A szemeimmel még sikerült annyit látnom, hogy két láb került elém, de utána minden sötét lett. Amikor magamhoz tértem kisebb félelem kúszott a bőröm alá. Kinyitottam a szemeimet és elég könnyen feltűnt a számomra, hogy egy hálószobában vagyok és egy ágyban fekszem. Micsoda okosság. Sok bénázás után sikeresen ülő pozícióba szenvedtem magamat. Van egy olyan érzésem, hogy baj lesz. Legalábbis valami problémát tuti csinálni fog belőle. Lassan azt a reményt is feladom, hogy nem tesz bennem annyira nagy kárt. Hány napja is vagyok itt? Egy vagy kettő? Ez az egész pedig olyannak hat, mintha már ezer éve itt lennék. Egy kalitkába zárva, ahonnan semmi kiút nincs és, ha nem teszel a gazdád kedvére a sírba tesz. Vagy éppen már te kívánod a saját halálodat, hogy ez az egész fájdalom maradjon abba. Daniel lépett hirtelen be a szobába. Szó nélkül leült mellém, majd átölelt és megnyugtatóan a hátamon végig húzta párszor a kezét. Ha most tizenéves lennék és nem tudnám, hogy milyen elmebeteg ez az ember talán megnyugtató is lenne. De ezzel megint csak annyit ér el, hogy kidobjam a taccsot. Az egész testem remegni kezdett amikor a puha ajkai a nyakamon találtak maguknak helyet. Ellenkezni próbáltam de hiába. Az ellenkezés csak rosszabbított a helyzetemen, ez miatt feladtam majd hagytam, hogy azt csináljon amit akarjon. Nem volt éppen kedvem ahhoz, hogy megint össze verjen. Bár azt se akarom, hogy ő élvezze ezt az egészet én meg szenvedjek csak. De biztosan egy pszichopata? Vagy éppen egy nekrofíl ember és arra vár, hogy kinyírjon majd nos a hullámmal végezze el a dolgát. Mert ha pszichopata lenne, akkor egyáltalán nem érdekelné őt ez. Még akkor se, ha egy szociopata lenne. ennek agyilag valami más gondja van. Újra ellenkezni akartam és sikerült is, eltalálnom őt. A vergődésem miatt, sikerült véletlenül eltalálnom és azt hiszem ezzel aláírhatom a halálomat is. De meglepett ami történt, mivel nem történt semmi. Ő csak kővé dermedve ült ott ahol volt, majd felállt és elhagyta a szobát. Amíg ő nem volt jelen, a nagy fájdalom ellenére kimásztam az ágyból és az ablak felé fordultam. Az első dolgom az volt, hogy megpróbáljam azt kinyitni. De nem sok sikerrel jártam, így remegve kerestem valami nehéz tárgyat amivel betörhetem. De semmi, egyetlen egy dolog se volt így egy lehetőség maradt. A saját kezemmel próbáltam meg hátha betörik az üveg, de reménytelen eset volt. Ebben az állapotban még egy vázát se bírnék felemelni. Lépések. Amilyen hamar lehetett vissza másztam az ágyra, abban reménykedve, hogy nem vesz észre semmit. Az ablakra néztem és, óh istenem. Ha most még nem akart megölni, most biztosan megfog. A férfi belépett a szobába, egyenlőre nem tűnt fel neki az ablak. De ami nekem feltűnt az pedig a kezében lévő kötél volt. Ennek hála minden erőmmel elakartam kúszni előle, de persze ő gyorsabb és erősebb mint én. Így csöndbe tűrnöm kellett, hogy kikötöz. A szememet beköttette, a számat meg betömte, hogy véletlenül se tudja megnyikkanni.

- Rossz fiúk, mit érdemelnek meg? Ohoh, igen pontosan! Büntetést! - Olyan mintha egy második személyisége lenne. Teljesen más, rémesebb, mint bármelyik percbe. De még gondolkozni se hagyott, az első reccsenés megtörtént én pedig üvöltöttem amennyire a számban lévő cucc engedte. Majd újra és újra. Már abban reménykedtem, hogy eltörte a bal kezemen lévő össze ujjaimat, amikor újabb fájdalom nyílalt belém. Üvölteni, vergődni, menekülni próbáltam de mind hiába.  Semmi esélyem nem volt, ő pedig nemfog meghalni hagyni.

- Üvölts a kedvemért, Kedves. -  Én pedig üvöltöttem, sikítottam. Hagytam, hogy a beteges játékait folytassa. Hagytam, hogy a fájdalom feleméssze a testemet, a gondolataimat. Egy idő után már minden tompának hatott, mintha a hangok tőlem ezer méterre lennének. Már nem tudom hány darabokban lehettek a csontjaim de már nem is érdekelt. Csak azt akartam, hogy abba maradjon a fájdalom. Hogy végre, végre szabadon engedjen. Biztos voltam abban, hogy még éreztem a szél simogatását a bőrömön, a virágok ezer egyféle illatát...  A meleg levegő ami körbe vesz, a kellemes hideg széllel. A fájdalom távozott, már csak a béke nyugodott a testemben. Amíg a keresett sötétség el nem nyelt. Már csak abban tudtam reménykedni, hogy szabad is maradok. Hogy soha többé nem kell vissza térnem a valós életbe. Nem akarok ebben a horrorban élni, nem akarok egy ketrecbe maradni. Nem vagyok törött szárnyú madár, én képes vagyok repülni. Úgyhogy kérlek engedj szabadon.