Összeráncoltam a szemöldököm. Lehet futni kéne, de az is lehet, hogy valami sétáló pár.

Közelebb hajoltam a szürke hajú fiúhoz és a suttogni kezdtem:

- Suuuga-san...

Suga összerezzent, és akadozva beszélni kezdett, mintha valahol teljesen máshol járt volna.

- J-jajj, Nakatami... san, a frászt ho-hozod rám!

Halványan elmosolyodtam.

Istenem, olyan aranyos... Itt az esélyem! Közelebb ülök hozzá!

- Bocsi, nem akartam... Talán.

- Talán? - akadt el, én pedig egy sunyi mosolyt villantva, kezét nem eresztve közelebb ültem hozzá.

Ilyen közelről már láttam az arcát, bár kicsit homályosan, de ki tudtam venni. Teljesen elvarázsolt az egész lénye, és a csillagok is mintha fényesebben kezdtek volna ragyogni körülötte hirtelen. Megbabonázva bámultam rá, egyenesen a mogyoróbarna szemeibe, és ő is vissza bámult rám. Más esetben rohadtul kínosan éreztem volna magam, de most valahogy így nem tudtam ezzel foglalkozni.

Sugát bámulva a torkom kezdett az idegességtől száradni, de egyszerűen sehogy sem tudtam róla levenni a szemem.

Fejem önállóan mozdult felé, de mielőtt valami jobb jöhetett volna, egy hang szinte kettéhasította a levegőt közöttünk:

- Suga-senpai!!

Összerezzentem a hirtelen hangtól, és akaratlanul elkaptam a fejem másik irányba, mikor ránk világítottak valamivel.

Nem tudom ki lehet ez, de innen élve nem megy el az fix!

- H-hinata-kun? Mit kerestek itt? - ocsúdott fel az előbbi jelenet után a mellettem ülő, majd utoljára megszorította a kezem és elengedte.

Héj héj héj! Mit csinálsz? Remélem ez egy "majd folytatjuk"ot jelent!

- Talán megzavartunk valamit? - kérdezte egy másik hang, de a vakító fénytől persze semmit sem láttam egyik emberből sem.

- Lennél szíves nem az arcomba világítani? - kértem, és próbáltam nem mérgesnek tűnni.

- Oh, bocsánat! - kapcsolta ki a fényforrást. - Én csak Kageyamával gyakoroltam, mikor hirtelen kialudtak a lámpák! - magyarázta ezek szerint Hinata-kun, akit nem láttam olyan jól, de narancssárga fűrtjei szinte világítottak a félhomályban.

- Hinata-kun, Kageyama-kun, még ilyenkor is gyakoroltok? - eredt szóba a másik kettővel, engem meg... Figyelmen kívül hagyott.

- Igen, hiszen sokat kell ahhoz, hogy menjen.

- Főleg ennek. - szúrta oda Kageyama-kun.

- Srácok, mit mondtam? Ne veszekedjetek. - szólta le mindkettőt mielőtt valami durvább következhetett volna.

Megköszörültem a torkomat, ezzel jelezve Sugának, hogy én nem tudom mi a franc folyik itt.

- Ja igen, ő egy osztálytársam, Nakatami Fujiko. Ők meg itt két elsőéves, az alacsony az Hinata Shoyo és a másik pedig Kageyama Tobio.

Kageyama? Hinata? Az a két elsőéves akik olyan szuper-királyak?

Biccentettem nekik, ők pedig meghajoltak.

- Örülök, hogy megismerhetlek Nakatami-senpai! - mondta izgatottan Hinata-kun.

- Én is. - vágtam rá, de aztán folytattam is. - Talán a röplabdázást gyakoroltátok?

Hinata-kun arca felragyogott, szinte már jobban látszott, mint maga a Hold.

- Igen igen! Sokat gyakorolunk, hogy állandó tagok lehessünk és versenyre mehessünk! - csillogott a szeme.

Wowow. Ez a srác aztán tényleg szeret játszani...

- De ahhoz először nektek kell összebarátkoznotok egymással. - szólt bele Suga.

- Ami működni fog. - vágta rá most Kageyama-kun.

- Remélem is. - mosolyodott el Sugawara, majd felém fordította a fejét, de mondania már nem sikerült semmit, ugyanis a lámpák pislákolva ugyan, de újra világítani kezdtek. A távolból üdvrivalgás hallatszott, és a kisbolt fényei is visszatértek. Eleresztettem egy halvány mosolyt Suga felé, aki viszonozta ezt. Nem tudtam és nem is akartam tenni semmit, teljesen elvesztem a szemeiben. Hiába éreztem, hogy pirult arcom, az a megnyugtató érzés ami a mellkasomba költözött felülmúlhatatlan volt. De valaki megint kizökkentett.

- Jól érzed magad, Nakatami-senpai? - kérdezte Hinata. - Mintha kissé vörös lennél.

- I-igen, kösz. - kaptam el a fejem és megdözsöltem az arcom, mintha le tudnám a vörösségem törölni.

Ó, hogy húznának a büdös-

- Ha nem gond mi megyünk is, ugyanis még gyakorolnunk kell. - folytatta Hinata.

- Okés, menjetek csak! - intett Suga.

- Majd találkozunk! - mentek el, én pedig újra kettesben maradtam Sugawarával.

- Ők azok, akik romba döntik az utolsó évedet? - néztem utánuk. Valahogy máshogy képzeltem el őket.

- Mi? "Romba döntik"? Ez azért egy kicsit azért túlzás. - nevetett fel zavartan.

Itt az esélyem! Közelebb ülök hozzá újból!

Közelebb csúsztam hozzá, és amennyire tudtam, felé fordultam. Körülbelül egy fél fejnyi volt közöttünk, de nem éreztem a különbséget. Helyette viszont ezer mást: a finom illatát, ami biztos, hogy csak neki van, a kellemes bizsergető érzést, amit a jelenléte keltett.

Úgy dobogott a szívem, hogy majd kiugrott a helyéről, de közben mégis nyugodt voltam. Suga lassan felemelte a kezét és tézovázva ugyan, de óvatosan rásimított az arcomra. Éreztem, hogy a pulzusom megemelkedik, de teljesen lefagytam.

A haja... A hajához akarok érni...

Kissé remegő kézzel, nyúltam a tarkója felé, és belevezettem az ujjaimat a puha, szürke fürtjeibe, mire elderült az arca és rámmosolygott. Feljebb vezettem ujjaim a hajában, és egy kicsit közelebb húztam magamhoz valami kezdőlöketként, amit nem ellenzett, sőt, ő maga is közeledni kezdett. Az állam alá nyúlva feljebb emelte a fejem, és óvatosan összeérintette az ajkainkat. A világ egy pillanatra megszűnt körülöttünk, és csak élveztem édes ajkai érintését. Ugyan nem volt sok, de "a kevesebb néha több" volt itt is érvényben. Miután elváltunk Suga aggódva és mintha egy kicsit ijedten is nézett volna rám:

- Ugye nem volt baj? - ejtette le a kezét maga mellé.

Hajából a kezemet a karjára vezettem, és gyengéden megpaskoltam,

- D-dehogy. - hirtelen felindulásból egy még egy gyors puszit is nyomtam a szájára, csakhogy biztos legyen az én véleményemről.

Átkarolt és közelebb húzott magához, amit értékeltem volna, ha nem ültem volna sokáig egy helyben és mikor a padkára akartam volna térdelni (ami amúgy is egy nagy hülyeség lett volna tőlem), olyat roppant az ízületem, hogy szerintem még a szomszédban is hallották. A gyenge fájdalom amit éreztem semmi volt a szégyenhez képest, amit éreztem.

Kész, ennyi. Levágom a lábam.

Szerencsére Suga csak jóízűen felnevetett, de aztán hirtelen elhallgatott.

- Jaj, nem volt szándékomban kinevetni téged. Fáj?

- Nem nem, vagyis egy kicsit, de nem... - habogtam össze-vissza, de Sugawara csak megpaskolta a fejem. Felálltam, hogy kicsit meg tudjam mozgatni a térdem, de nem sokat javított a helyzetemen.

- Haza tudsz menni? - kérdezte Suga és ő is felállt.

- Igen, persze... - fordultam felé.

Most mivan? Nem szeret engem? Akkor miért csókolt meg? MIVAAN? Valaki mondja már meg, mit kell ilyenkor csinálni!

Őrjöngő gondolatmenetemből a fiú zökkentett ki, ugyanis elég zavartan állt előttem. Kívülről magamat ugyan nem láthatom, de szinte biztos voltam benne, hogy én is hasonló szerencsecsomagnak nézhettem ki.

- Izé... Nakatami-san... - habozott, - akkor... randizhatnánk?

Kérdésétől lefagytam, de várakozó szemeibe nézve azonnal visszatértem az élők soraiba:

- Én örülnék neki! - mondtam felbátorodva.

Na, mostmár biztos nem fog visszautasítani! Megcsináltam! Happy end!

- Én is! - vágta rá, majd felragyogott az arca, és nyújtotta is a karját, amibe én készségesen ugrottam bele, majd az ingjébe temettem az arcom. Mélyen beszívtam a "Suga illatot", ami főleg tusfürdőre emlékeztetett, és majdnem elsírtam magam.

Tényleg velem történik ez? Ugye nem álmondom? Megérdemlem én ezt egyáltalán?

- Szeretlek... - csúszott ki a számon, de nem bántam meg, sőt...

Megsimította meg a tarkómat és borzasztóan jó érzés volt, ahogy a karjaival visszaölel.

Csak pár pillanatig maradtunk így, és mielőtt Suga-san mondhatott volna bármit is, eleredt ez eső... Ezzel elrontva mindent.

Elengedtem Sugát és felnézve az égre hitetlenül felröhögtem.

- Micsoda egy mázlisták vagyunk!

Sugawara jóízűen nevetett, majd megfogta a kezem és egy fa alá húzott.

- A csók is harmadik vagy negyedik nekifutásra sikeredett. - folytatta a beszélgetést.

- És még az eső is... Mondjuk gondolhattam volna, hiszen frontérzékeny a térdem és fájt egész nap. Na de, siessünk haza. - indultam neki, de a friss randipartnerem visszafogott:

- Hazakísérlek.

- Ne-ne, ennél jobban nem kéne, hogy elázz! - tiltakoztam.

- Téged meg el is rabolhatnak. - vágott vissza

- Ahogy téged is. - kontráztam, de gyorsan beadtam a derekamat. - Jó, legyen.

Még jó, hogy akarom, hogy elkísérjen...

- Szuper. Mondanám, hogy fussunk, de az nem lesz jó ne- És elment. - Hallottam Suga-san hangját, de csak messziről, mert elkezdtem futni az esőben és mindent megtettem, hogy Suga ne tudjon utolérni.

- Gyere utánam ha tudsz! - kiabáltam vissza és oly' sok idő után most újra felhőtlenül boldognak éreztem magam.

A baleset után csak az járt a fejemben, hogy mekkora egy szerencsétlen vagyok, és nem tudtam ugyanúgy gondolni se magamra és más emberre sem. Úgy gondoltam semmi sem megy nekem és csak egy szerencsétlen hülye vagyok. Már minden mindegy volt nekem és semmi se számított. Nem volt hobbim, nem érdekelt semmi, a röpiről is lemondtam, mint szórakozás. Egyetlen álmom az volt, hogy egész nap aludjak és ne csináljak semmit. De, mint eső után a napsütés, lassan közelebb kerültünk egymáshoz Sugawarával, aki a sajátos bájával, kedvességével és persze folyamatos törődésével azonnal belopta magát a szívembe, és ő megváltoztatta azt a bizonyos "egy álmot", valami sokkal jobbra.

Helló minden földlakónak és egyébnek, itt én be is fejeztem a dolgomat. Az, hogy hogyan jutottak haza képzelje mindenki ahogy szeretné, mert én ezt láttam a megfelelő lezárásának.

Az utolsó részt már jó ideje írom, hozzáteszem hogy a boldogságtól már sírva. Nincs is jobb mint az erkélyen a vaksötétben befejezni ezt a fincsaságot, és nem, a szembe szomszédék még nem tettek feljelentést ellenem😂

Jó életet és remélem mindenkinek úgy sikerült a bizije, ahogy szerette volna.

Tschüss!

SNoraz
Ui.: Bárcsak azt mondhatnám, hogy van valóság alapja 😂