LUKE

A halálom óta eddig csak kétszer látogattam meg a barátnőmet. Túlságosan sok sebet szakítana fel, ha többször jelennék meg a volt közös lakásunkban. Most viszont erőt vettem magamon, hogy újból meglátogassam őt.

Elsőként a hálószobánkban jelentem meg. Körbe néztem a félhomályban levő szobában. A sötétítőfüggönyök be voltak húzva, amit egyből furcsálltam is, mivel Brittany utálta, ha sötét van. Megvontam a vállam, és az ágy felé fordultam. Bevetetlenül volt az ágy, az egyik kispárna a padlón hevert. A takaró is gyűrötten lógott le. Néhány ruhadarab volt elszórva a szőnyegen és még a széken is. Mit ne mondjak, elég nagy a rumli. Holott Brittany mindig is gyűlölte, ha szanaszét hagyom a ruháimat. Roppant fura. Nyilván a gyász teszi ezt vele.

De ami még inkább szemet szúrt, az az éjjeliszekrény. Rengeteg gyógyszeres dobozka sorakozott rajta, néhány pedig eldőlt és kiszóródott belőlük a pirula. A dobozok alatt megcsillant valami. Finoman lesöpörtem róla az üvegcséket. Néhány próbálkozás után sikerült felvenni az elejére fektetett fényképkeretet. Összevont szemöldökkel néztem a fotóra, ami kettőnkről készült. Jól van, ennyi még belefér a gyászba.

Amíg egy helyben ácsorogtam a képpel a kezemben, elfogott valami fura érzés. Olyan idegennek tűnik itt minden. A rumlisan kinéző szobától kezdve, az eltűnt holmimon át, minden. Alig találok arra utaló dolgot, hogy egykor velem együtt élt itt Brittany. Méghozzá két éven át. Nem is tudom, hová tűntette a gitárjaimat, vagy akár a ruháim, és a többi cuccom. Lehet, mindent bepakolt a dolgozó szobámba, hogy ne hergelje fel, és ne kapjon újabb és újabb sírógörcsöt, hacsak rájuk néz. Minden esetre, úgy érzem, mintha már nem tartoznék ehhez a helyhez. Olyan idegennek hat, mintha sosem ismertem volna, mintha sosem éltem volna itt. Mintha Britt direkt akarná eltűntetni a nyomaim. Lehet paranoiás vagyok, de marhára így érzem. Oké, nyilván nem kérhetem, hogy örökké engem gyászoljon... mert butaság lenne. Na de, hogy ilyen hamar megszabaduljon a cuccaimtól, az azért kissé fura. Ráadásul úgy, hogy a srácokkal még csak nem is beszélte meg?

Egy tompa puffanás hallatszott a nappali irányából. Gyorsan az ágyra tettem a képet, és átsuhantam a másik szobába. Még a küszöböt se léptem át, máris teljesen letaglózott a látvány. Ruhák, üvegcserepek, leszaggatott függöny, felborított bútorok, párna- és papírcafatok és egyéb kisebb tárgyak terítették be az egész szobát. Mintha betörtek volna, pedig ezek csak dühöngés nyomai. Aztán megakadt a szemem a falra feketével és vörössel festett feliratokon. „Őrülten sajnálom", „Sajnálom, Luke!", Bocsáss meg!" „LUKE!" „Minden az én hibám volt!" „Kérlek" És egyéb ehhez hasonló szövegekkel firkálta tele a falakat. Némelyik szó olvashatatlanná vált, ahogy több szó is egymást keresztezte.

- Mi a fene? – teljesen úgy néz ki, mintha bekattant volna. Nem tudom, mi a megdöbbentőbb, hogy magát okolja a halálom miatt? Vagy, hogy ezt tette a nappalinkkal?

Beljebb sétáltam a szobába, hogy jobban körül nézzek. Ha lehetne hallani a lépteim zaját, most biztosan dorkóm alatt ropogna a rengeteg üvegcserép. Jó pár fénykép hevert a padlón, illetve az egyiket keresztül dobták a kerek üvegasztalon is. Így az asztallapját is milliónyi darabokra törte. Felvettem az asztal alatt heverő fényképet. Már meg sem lepődtem, hogy engem ábrázol a fotó.

Ez az egész összkép, a falakon levő feliratok, a feldúlt szoba és az összetört fényképek csakis arról árulkodnak, hogy Brittanynek bűntudata van a halálom miatt. No de mégis miért? Hisz nem ő tehet arról, hogy belénk száguldozott egy őrült az éjszaka közepén. Az csak egy ocsmány baleset volt, semmi más.

Megfordultam, és ekkor láttam meg Brittanyt a kanapén elterülve. Félig az oldalán, félig a hasán feküdt. Egyik keze lelógott a kanapéról, nem messze tőle a telefonja hevert a padlón. Valószínű ennek a koppanását hallottam az előbb. Illetve a kanapé előtt volt egy eldőlt borosüveg is, amiből szépen a fehér szőnyegre ömlött a vörös tartalma is.

Végignéztem barátnőmön. Mit ne mondjak, rettenetesen megviseltnek tűnik. Arca beesett, karikásak a szemei. Vékonyabbnak is tűnik. Szőkés haját egy laza kontyba fogta össze. Egy nagyméretű fekete kapucnis pulóvert viselt, fehér térdzoknival.

- Brittany... - suttogva léptem közelebb hozzá. – Hiányzol... őrülten hiányzol. – megsimogattam az arcát. Arca enyhén nedves a rászáradt könnyeitől. Szívem majd' meghasad, hogy ilyen gyengének kell látnom őt. A kanapé mellé térdeltem. – Annyi tervem lett volna veled. Megkérni a kezed... körbeutazni a világot. Egy nap összeházasodni. – hangom megremegett. Szemeim égni kezdtek a felgyülemlő könnyektől. Torkomat kaparászta a sírás. – Kibaszottul szeretlek, még mindig. – vállát cirógatva hajoltam közelebb hozzá. Egy lágy puszit nyomtam a homlokára. – Bármit megtennék, hogy ismét a karjaimba zárhassalak. Hogy ismét megcsókolhassalak... - arcomon legördült az első könnycsepp. Homlokomat az övéhez nyomtam, lehunytam a szemeimet.

- Sajnálom... Luke. – alig hallhatóan motyogta. Értetlenül húztam össze a szemöldököm. – Bocsáss meg nekem, babe. – folytatta. Elhúzódtam tőle, hogy ránézzek. Szemeit szorosan zárta össze. Forgatni kezdte a fejét, válla pedig picit rángani kezdett. Ebből jöttem rá, hogy valószínűleg rémálma lehet. Megcirógattam az állát, majd füle mellett beletúrtam hosszú hajába.

Épphogy elhajoltam tőle, szemei hirtelen kipattantak és rajtam állapodott meg tekintete.

- Luke? Te vagy az? – suttogta, egyenesen a szemeimbe nézve. Szemei egyből könnyekkel teltek meg.

- Te látsz engem? – nem válaszolt csak meredten nézett. Óvatosan felé nyúltam, hogy megcirógassam az arcát. Amint hozzáért kezem, lehunyta szemeit ezzel együtt könnyei végiggördültek az arcán. – Hey Baby, ne sírj... - suttogtam.

- Őrülten sajnálom, Luke. – szipogva simult bele a tenyerembe. Értetlenül néztem rá. Még mindig nem tudom, hogy mit sajnál. – Bocsáss meg nekem... - motyogta.

- Mégis miért kéne? Nem te...

- Ajh, ez őrültség! – hirtelen elhúzódott tőlem, miután rendesen felült, térdeire könyökölve dőlt előre. Két kézzel túrt bele a hajába. – Kezdek teljesen becsavarodni. Te nem vagy itt. Szellemek nincsenek! – hadarta el. Én pedig még értetlenebb lettem, mint eddig. Megdörzsölte szemeit és az arcát, majd úgy nézett körbe a szobában. Jól látható, hogy most már nem lát, mint ahogy egy perccel előbb. Nem értem, hogy miért csak másodpercekig jelenek meg előttük. Eddig Ashton látott a legtovább.

- De hát itt vagyok, Britt. – mielőtt megérinthettem volna, megcsörrent a telefonja.

- A francba hát! – sziszegve nyújtózkodott a szőnyegen lapuló mobilért. Mély levegőt vett és lehunyta a szemeit. Mintha csak ezzel készítené fel magát a telefonbeszélgetésre. – Hey, szia! – hangja sokkal lelkesebben hangzott. Nem tudom eldönteni, hogy most megjátssza, vagy alapból ilyenné változik a hangja, ha ezzel a személlyel beszél.

Felpattant a kanapéról és máris kezdte összeszedni a holmiját. A fürdőszobába vonult, hogy rendbe szedje magát. Miközben végig telefonált. Így nem igazán hallottam miről van szó. De valamiért úgy érzem, hogy én vagyok a téma.

Néhány perc múlva kisminkelve, haját szoros copfba fogva libbent ki a fürdőből. Most úgy néz ki, mint mikor megismertem. Elképesztően gyönyörű. Amint elhaladt a kanapé mellett, ahol ülök, egyből megtorpant. Vállai megfeszültek, egy pillanatra még a hideg is kirázta. Óvatosan pillantott a kanapé felé, vagyis felém. Tudom, most nem lát, de abban biztos vagyok, hogy érzi a jelenlétem.

- Ne légy nevetséges, Brittany! – megrázta a fejét. – Luke nincs itt... - ezzel kisietett a kupis lakásból.

Mivel majd' megöl a kíváncsiság –ha még mondhatok ilyet– ezért követtem barátnőmet. Az út túloldalán parkolva várt rá egy csillogó kék autó. Melynek motorháztetején ült egy sötéthajú srác. Ahogy végigmértem, hirtelen rossz előérzetem támadt. Nem tudnám pontosan megmagyarázni mit is érzek, de valami nyugtalanítót. És, ha valamilyen misztikus sorozatban lennék, biztosan a hátborzongató és természetfeletti erőkre tippelnék.

- Nagyon nem tetszik ez nekem.

Brittany az utolsó lépéseket szinte szökdelve tette meg, ahogy átsietett az úton. Meglepődve néztem, ahogy szorosan a karjaiba zárja a srác, majd a fejére nyomott egy puszit. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem lettem azonnal féltékeny. És, ami a legviccesebb, lövésem sincs, ki lehet ez a pasi.

Britt a srác nyakába fúrta a fejét, így még szorosabban ölelték egymást. A srác egyik kezével átkarolta barátnőm derekát. A másikat pedig vállai köré fonta. Gyomrom összerándult, állkapcsom megfeszült, ahogy a kezemet is ökölbe szorítottam. Mégis ki a franc ez a srác?

A srác egyenesen szemeimbe fúrta jég kék tekintetét. A féltékenység helyét megint az előbbi nyomasztó érzés váltotta fel. Tekintete szinte a csontomig hatolt, vagy leginkább a lelkemig. Vérfagyasztó és roppant ijesztő érzések és gondolatok kerítettek hatalmába. Szinte fuldokoltam tőlük. Feltéve, ha a szellemek képesek ilyesmikre. Vagy szimplán ezt csak a tudatalattim csinálja velem? Vagy a színtiszta félelem. Egy ördögi félmosolyra húzta ajkait, így még inkább felélénkítve bennem a félelmet és a paranoiát.

Majd amint pislantott egyet, mindenféle érzelmem és gondolatom hirtelen elillant. Csupán egy űrt hagyva maga után. Értetlenül meredtem a srácra, aki immár kedvesen magyarázott valamit a barátnőmnek. Aztán beszálltak a kocsiba, és sietősen elhajtottak. Mintha mi sem történt volna az imént, a pasi többet rám se pillantott. Mintha nem is látna, nem is tudná, hogy itt vagyok.

- Kicseszett fura ez az egész. – megőrjít, hogy még csak azt se tudom ki ez. Vagy, hogy mi fűzi Brittanyhez. Az meg pláne nyugtalanít, hogy lát engem. Már pedig kibaszottul lát. Arról meg nem is beszélve, hogy milyen természetfeletti lény lehet. Feltéve, ha vannak ilyenek egyáltalán.

Idegesen túrtam a hajamba. Tehetetlennek és védtelennek érzem magam. Ettől függetlenül, muszáj kiderítenem ki ez a fickó, akivel Brittany találkozgat. De főként azt, hogy miért látott engem, és a tekintetétől „miért hűlt meg a vér az ereimben".

-----------------------------

Hey!

Tudom-tudom, marha rövid fejezet (ilyet se sűrűn csinálok lol), de most nem volt erőm még egy hétig e fölött ülni. Így is már vagy egy hónapja ezt nyektetem. Sry ¯\_(ツ)_/¯

Um, remélhetőleg a kövi rész hosszabb és érdekesebb lesz. De muszáj volt bemutatni milyen Brittany élete (mivel ezentúl csak Lu szemszöge lesz, így meg pláne kellett ez a kis töltelék fejezet).

Love y'all

- Nik