LUKE

- Ne Ashton! Nekem ne gyere megint ezzel a baromsággal! – csattant fel Calum, ahogy a stúdió folyosóján sétáltak.

- De Cal, tudom, hogy... nem hibbantam meg. Még nem! – győzködte Ash. Miről van szó srácok? Nemrég érkeztem meg a stúdiónkba, hogy lecsekkoljam mi újság van velük. De mikor ideértem Calum és Ashton már vitatkoztak egymással. Michael meg csak mögöttük sunnyog.

- Komolyan mondom Ashton. – megtorpant és megfordult. – Nem láthattad és nem is érezhetted Luke szellemét. Baszki, szellemek nem léteznek! – szinte úgy kiáltott rá, amitől mindhárman összerezzentünk. Még én, szellem létemre is megijedtem.

- De akkor én mi vagyok, ha szellemek nem léteznek? – tettem fel a költői kérdést.

- Calum, vegyél vissza haver. – előrébb lépett Michael.

- Akkor értesd meg a nagyokossal, hogy...

- Neked meg mi a fasz bajod van kora reggel? – Ashton nem sűrűn szokott káromkodni. De ilyenkor tudni lehet, hogy kezdi elveszíteni a türelmét. – Próbálom felvázolni a helyzetet, hogy mit tapasztalok már napok óta. És te állandóan visszautasítod a mondandóm, vagy leüvöltöd a fejem, amiért azt feltételezem, hogy Luke szelleme még köztünk lehet.

- Miért akarsz ennyire vakon ebben bizakodni?

- És te miért nem vagy hajlandó nyitni e felé? – mérgesen néztek egymás szemébe. Néhány percig szótlanul bámulták egymást.

- Ashton, nem lehetsz ennyire...

- Ennyire mi, Calum? – Ashton szemei szinte szikrákat szórtak, ahogy közelebb lépett hozzá. Michael pedig ugrásra készen állt mellettük, hátha szét kell őket szednie, ha netán egymásnak esnének

- Nem hiszem el, hogy hiszel ebben a marhaságban. – megrázta a fejét Cal. – Tudom, hogy neked fáj a legjobban Luke elvesztése, de fel kell fognod... Luke meghalt, elment... Fel kell ébredned, Ash, és rá kellene jönnöd, hogy ez a kőkemény valóság. Ahol kurvára nem léteznek szellemek!

- Akkor magyarázd meg, hogy miért történik ennyi furcsaság mostanában! – Mike és én értetlenül néztünk rá.

- Miről beszélsz, Ash? Csak nem elmondtad, hogy „beszéltem" veled a temetésem napján?

- Igazán beismerhetnéd, hogy lassan kezdesz bekattanni. – ezzel elsétált Calum. Ökölbe szorult Ash keze és idegesen indult meg Calum felé. Szerencsére Michaelnek gyors volt a reflexe így még időben lefogta őt, mielőtt neki ugorhatott volna Calnek.

- Ash, nyugodj le, hallod! Ennyit nem ér. – hátulról átölelte, hátha ettől lenyugszik.

- Ashton... - suttogva néztem őket.

- Ne vedd magadra, Ash. Csak nem gondolta át, hogy mit mond. Tudod, milyen fafej tud lenni néha. – a göndör csak megvonta a vállát és kibontakozott Michael karjaiból.

- Te sem hiszel nekem, igaz? – reménykedve nézett a piros hajú szemébe.

- Én már nem tudom, mit higgyek. – finoman megnyomorgatta Ash vállait. – Nem mondom azt, hogy megőrültél. Mert tény és való, néha engem is elkap valami irtó fura és megmagyarázhatatlan érzés. – Ashnek felcsillantak a szemei.

- Mintha figyelne valaki? – Mike csak aprót bólintott.

- Nem tudom, mi lehet ez az egész. De kicseszett para.

- Mindketten érzitek a jelenlétem? Mégis hogy? Eddig azt hittem, múltkor csak véletlenül tudtam jelezni Ashtonnak.

- Szerinted... áh, mindegy. – lemondóan sóhajtott Ash.

- Mondjad nyugodtan. Bármennyire is bizarr, nem foglak dilisnek nézni. – biztatóan mosolygott rá a színes hajú.

- Szerinted, ma is megjelenik?

- Az interjún? – Ashton csak bólintott. – Nem tudom. De úgyis kiderül majd. – ismét megölelte Ashtont, majd mindketten elindultak, Calum után.

- Srácok várjatok meg engem is! – különben is, miféle interjúra mennek?

Mire Ashton és Michael leértek a stúdiónk mögötti parkolóba, Calum már a fekete kisbuszban ült. Beszálltak a srácok is, Calum pedig fintorogva húzta a száját, mikor Ash szembe ült vele. Mi a fene bajuk van egymással?

Ashton melletti ülésre telepedtem, vagyis az egykori állandó helyemre. Törökülésbe húztam fel a lábaim. Most már legalább nem fognak elzsibbadni a lábaim. Hamarosan el is indultunk.

Végignéztem a barátaimon, és automatikusan gombóc nőtt a torkomban. Mindannyian elveszettnek tűnnek, ahogy csendben nyomkodják a telefonjukat. És legfőképp látszik rajtuk, hogy valami kiveszett belőlük. Azaz, én.

Néhány perce leragadtunk egy dugóban. Ekkor éreztem meg, ahogy a mellettem ülő Ashton egész testében megmerevedett. Lassan combjához nyúlt és értetlenül nézett a helyemre, majd vissza a lábára. Követtem a tekintetét, így megláttam, ahogy térdem a combjához ér. Ha én érzem a testéből áradó hőt, akkor ő... ő is nyilván érezhet valamit, nem? Mondjuk hűvöset?

- Ash, te is érzed?

- Luke... - alig hallhatóan suttogta. Gondolom, nem akarta a másik kettőre hozni a frászt. Finoman kezére tettem a kezem, amitől tágra nyílt a szeme. Tehát tényleg érzi. Nagyot nyelve vizslatta a kezét, reménykedve, hogy meglátja az enyémet is. – Té-tényleg... te vagy az?

- Igen, Ashy, én vagyok... - miután rájöttem, hogy nem hall engem, így megszorítottam a kezét. Érintésemtől picit összerezzent. Ah, legalább ez mindig sikerül.

- Lu... - hangja elcsuklott és szemei könnyektől csillogtak. Tekintetével engem keresett. Majd egyszer csak meg is akadtak valamin, és azt a pontot kezdte bámulni. Pár másodpercbe telt, mire rájöttem, hogy valamilyen csoda folytán találkozott a tekintetünk. Nem tudom, hogyan, de tényleg mélyen egymás szemébe néztünk. Ez meg hogy lehetséges?

Zöldes íriszeiben elmondhatatlan fájdalom tükröződött. Illetve most is észrevettem bennük azt a különös érzelmet, amit már régebb óta nem tudok megfejteni. Az együtt töltött évek alatt csomószor vettem észre, hogy másképp néz rám, mint általában szokott. És ilyenkor mindig gyorsan elkapja rólam a tekintetét, mintha rajtakaptam volna valamin. De sosem jöttem rá, hogy mégis miféle érzelem állhat e mögött. Talán a szeretettel tudnám összekötni. Csak mintha mélyebb és erősebb lenne? Nem tudom.

- Ashton? Minden oké, haver? – Michael aggódó hangja zavart meg minket. Mindketten a piros hajúra néztünk. – Kissé ijesztő, ahogy úgy bámulsz magad mellé, mintha szellemet láttál volna. – Ash visszafordította a fejét, ahol korábban látott engem. De most láthatóan nem talált meg. Ez tényleg fura.

- Hah, mert talán azt is látott? – kuncogni kezdtem.

- Haha, irtó vicces, Michael. – grimaszolt Ashton, de azért egy halvány mosoly ott játszott szája szélén.

- Olcsó poén, de nem kéne sűrűn el lőnöd. – Calum megforgatta szemeit, mire a másik kettőnek láthatóan elment az a csöppnyi jókedve is.

- Igazán megmondhatnád, hogy mi a fene bajod van velem. – Ashton mérgesen húzta össze szemöldökét.

- Na, vajon isten mi? – unottan nézett rá Calum.

- Tudod, ez a legnagyobb hülyeség, amit valaha csináltál. Ha szkeptikus vagy, ám legyél. De azért nem kéne ilyen irritálóan bunkónak lenned, amiért én hiszek abban, hogy Luke lelke még velünk van. – Cal csak egy 'cöh' hangot hallatott, majd elmerült a telefonja babrálásában.

- Nevetséges vagy, ugye tudod? – motyogta. – Még hogy Luke szelleme velünk van. Ennél nagyobb baromságot még sosem mondtál, Ashton. – megrázta a fejét, miközben fülébe dugta a fülhallgatóját. – Nőj fel, Irwin. – Ashton ökölbe szorította a kezét. Látszott rajta, ha tehetné most azonnal begyűrné Calum képét.

- Ashy, nyugodj meg. – combjára tettem a kezem, remélve, hogy ismét érezni fogja, és ez majd megnyugtatja. Picit megint megfeszült, amint megérezte érintésemet. – Nem ér ennyit. Hallod? – megcirógattam a combját. Tekintetével megint engem keresett, de persze most sem talált rám. Kezét combjára tette, ahol érezte az érintésem. Tulajdonképpen mondhatnám azt is, hogy megfogta a kezem. Hisz mindketten érezzük egymás érintését.

Mint ahogy vártam, tényleg megnyugodott. Ha látni nem is lát, és fizikailag sem tud ténylegesen megfogni, de úgy látszik már csak a gondolata is elég neki ahhoz, hogy megnyugtassam. Pont úgy, ahogy régen is tettük.

Egy darabig Ashton arcát vizslattam, amíg ténylegesen le nem higgadt. Közben végig finoman cirógattam a kezét. Majd hamarosan el is nyomta az álom, ahogy tovább zötykölődtünk az úton. Hirtelen olyan érzésem támadt, mintha figyelnének, így körbepillantottam az autóban.

Feltűnt, hogy Michael a helyemet pásztázza, mintha csak keresne valamit. Ashton lábán nyugvó kezére vándorolt a tekintete. Furcsállva nézett rá, majd picit oldalra billentette a fejét. Szinte idáig hallom, ahogy kattognak a fejében levő kis fogaskerekek. Nyilván azt próbálja megfejteni, hogy miért áll ilyen furcsán Ash keze. Hisz láthatóan olyan, mintha egy másik kezet szorongatna. Vagyis az enyémet. Mike ismét az ülésemre pillantott. Összevonta a szemöldökét, mintha rájött volna valamire. Aztán csak megrázta a fejét és kifelé bámult az ablakán.

Mielőtt megérkeztünk volna az interjú helyszínére, vagyis az egyik híresebb rádióhoz, addig Ashton arcát tanulmányoztam. Elmondhatatlanul hiányzik. Persze, a többiek is nagyon, de kimondottan Ashton. Örökké úgy fogok rá emlékezni, hogy ő az én őrangyalom. Aki folyton azon volt, hogy mindentől megvédjen, hogy nagyszerű tanácsokkal lásson el. Vagy éppen, ha egy irtó hosszú és borzalmas nap után, egy nagy ölelésre volt szükségem, ő anélkül megölelt, hogy kérnem kellett volna. Szinte egy hullámhosszon gondolkodtunk, kitaláltuk egymás gondolatát is. Nem csodálkozom, ha állandóan ikreknek szólítottak minket. Pláne, hogy néha még hasonlítottunk is.

- Őrülten hiányzol, Ashy. – kissé rekedtesen suttogtam, ahogy a sírás kaparászta a torkom. Szabad kezemmel végigsimítottam állkapcsán. Keze megrándult a fogásomban, a még mindig lehunyt szemei is picit rángatóztak. Majd hirtelen kipattantak szemei, amiket egyenesen rám szegezett.

- Luke... - sóhajtotta. Légzése szaporább lett, és megszorította a kezem. Szemei ismét könnyekkel teltek meg. De egy pillanatra sem szakította meg a szemkontaktust. Mégis hogyan?

- Ashton... - legszívesebben megöleltem volna, de tudom, hogy semmit sem érnék vele.

- Luke, kérlek, maradj velem. – elcsuklott a hangja, majd arcán legördült az első könnycseppje. Ekkor éreztem meg, hogy én is könnyezni kezdtem.

- Ashton? Kihez beszélsz, tesó? – anélkül is tudom, mennyire be van parázva Michael, hogy ránéztem volna.

- I-itt van.

- Ki van itt?

- Luke... itt van. – még mindig egymást néztük, mintha csak attól félnénk, hogy bármelyik pillanatban eltűnhetek.

- Most csak ugratsz, ugye? – Ash csak megrázta a fejét, és egyik kezével arcom felé nyúlt. Persze, nem sikerült megérintenie. Pedig mindennél jobban vágytam rá.

- Ashton... annyira sajnálom. – motyogtam. Bár tudom, hogy úgysem hallaná meg. De talán sikerült leolvasnia a számról.

- Oh, Luke... - ismét próbálta megérinteni az arcom, de ezúttal sem sikerült.

- Ashton, a frászt hozod rám. Ne ugrass haver, marhára nem vicces.

- Nem viccelek, Mike. Luke tényleg itt van. – mire csak bólintottam egyet.

- Mégis mi a franc folyik itt? – Calum idegesen csattant fel, ahogy szinte kitépte füleiből a fülhallgatóját.

- Ashton szerint, itt van Luke szelleme. – válaszolt gyorsan Michael. Cal érthetetlenül motyogott valamit.

- Cal, komolyan... - Ashton a sötéthajú barátunkra nézett. – Hinned kell nekem. Luke szelleme itt van. Itt ül mellettem. – ezzel rám mutatott, de a kezemet még mindig nem engedte el.

- És akkor mi miért nem látjuk? – unottan nézett a helyemre, majd vissza Ashtonra.

- Mert nem hiszel benne. – mire hangosan felnevetett Calum. Michael pedig hitetlenkedve vonta fel a szemöldökét, ahogy a mellette levőre nézett.

- Jézusom, Ashton! Azt akarod mondani, ha még hinnék a Mikulásban, akkor őt is látnám? – tovább nevetett. – Nem tudom mit szívtál, de baszki nekem is adhatnál belőle.

- Calum! – förmedt rá a színes hajú. – Ne legyél már ennyire bunkó!

- Oh, tán te is hiszel még a mesékben? – ezzel engem is kezdett feldühíteni.

- Srácok, elég legyen már! – mordultam fel. Utálom, mikor veszekednek. Akkor vettem észre, hogy milyen erősen szorítottam Ashton kezét, mikor ő is megszorította az enyém. Zöld szemeibe néztem, és eltátogtam egy 'bocsi'-t, mire csak elmosolyodott.

- Na jó, ez kezd egyre ijesztőbb lenni. – Michael törte meg a pár másodperces csendet. – Ha... um... tegyük fel... ha tényleg itt lenne Luke... Hallana minket? – Ashtonra nézve bólintottam.

- Mindent hall.

- Csak ti nem hallotok engem. – Ash együtt érzőn simogatta meg a kézfejem. Ezek szerint tényleg tud szájról olvasni. Remek!

- Azt nem tudom, hogy mi miért nem halljuk őt. De már az is sokat számít, hogy tudom, itt van velünk.

- Ha nem csak be vagy tépve, és tényleg itt van... Akkor meg kurvára nem fair, hogy te látod őt, mi meg nem. Miért pont te vagy a kiváltságos? – morgolódva kérdezte Cal.

- Lövésem sincs. – megvonta a vállát. – Nem hiszem, hogy ő határozná meg ki előtt jelenjen meg.

- Vagy csak szimplán bekattantál, és te hiszed azt, hogy látod. Közben marhára nem így van.

- Ne légy nevetséges, Calum.

- Nem hinném, hogy én vagyok a nevetséges. – grimaszolt egyet.

- Most már a tököm is tele van a viselkedéseddel, Hood. Elég legyen már! – förmedt rá Michael.

Mire bárki megszólalhatott volna, leparkoltunk az út szélén. És máris megjelent Dave, a testőrünk. Mike mérgesen kászálódott ki a kocsiból, őt pedig Calum követte.

- Lu... - Ash felém fordulva nézett mélyen a szemeimbe. – Kérlek, ígérd meg, hogy még meglátogatsz.

- Mindenképp, Ashy. – hevesen bólogattam és megcirógattam az arcát. Szemeiben láttam, hogy még mondana valamit, de Dave és Calum már sürgette őt. Így ő is kiszállt a kocsiból. Egyedül hagyva engem a gondolataimmal. És a kissé összekuszálódott érzéseimmel.

Nagyjából negyed órával később vettem erőt magamon, hogy bemenjek a stúdióba, ahol a srácokat interjúvolják. Baromira nem állok készen erre. Szerintem a srácok sem, mivel ez az első megjelenésük a halálom óta.

Két hetes szellemségem alatt már megtanultam hogyan lehet gyorsan helyet változtatni. Így könnyedén megtaláltam azt a szobát, ahol a barátaimat interjúvolják. Két műsorvezető srác „konferálta fel" őket, az élő rádióadásba. Ahogy elnéztem a barátaimat, mindhárman kissé megszeppenve ücsörögtek egymás mellett. Mintha csak ez lenne az első rádiós interjújuk, ahol nem tudják mit is kell csinálni. Ashton ült a fal mellett, közte és Cal között pedig Michael. Mintha direkt ültek volna így le, ha netán megint elfajulna Ash és Calum között a dolog.

A közvetlenül az ablak melletti székre telepedtem, ami igazából csak egy pót székként szolgált. Innen viszont nagyszerű volt a rálátás mind a bandatársaimra, mind pedig a műsorvezetőkre. Arra már rájöttem, hogy Ashton most nem lát engem. Tehát csak néha-néha tudok megjelenni előtte. Ami számomra is érdekes. Lövésem sincs miként jelentem meg előtte. Ráadásul ilyen hosszan.

- Hát, akkor térjünk rá a lényegre. – kezdte az egyik műsorvezető srác, Roy. Amikor megérkeztem, az üdvözlésen már túl voltak. De gondolom, a neccesebb rész pont most következik. Vagyis én. – Mint azt mindenki tudja, nagyon nem könnyű egy ilyen beszélgetést elkezdeni. Kezdhetnénk a klisés „és hogy érzitek magatokat?" kérdéssel. De ez baromira béna lenne, nem igaz? – mint ahogy a rádiós fiúk, én is olyan kíváncsisággal néztem a barátaimra.

- Öhm... ha káromkodhatnék, az kifejezne mindent. – ez volt Michael első reakciója.

- Csak rajta. – bólintott rá a másik rádiós, Lenny. Mit sem törődve vele, hogy élő adásban vannak.

- Minden el van baszódva. Az érzéseink, az életünk... minden. – folytatta Michael. Mindannyian halvány mosolyra húzták ajkaikat. Akárcsak én is.

- Még mindig kicseszett hihetetlen. Hogy őszinte legyek, képtelen vagyok feldolgozni ezt. Egyszerűen nem megy. Még kimondani is baromira nehezemre esik, hogy Luke... - látszott Ashtonon, hogy tényleg nehezére esik neki erről beszélnie, mivel még a mondatát is befejezetlenül hagyta. – Tudjátok... - mindenki nagy szemekkel nézte Asht. – Mikor ezt az életet éled, mint a miénk, marhára nem gondolsz a halálra. Arra meg pláne nem, miként is fogsz meghalni. Kétlem, hogy Luke is arra számított, hogy egy autóbaleset lesz a végzete, mintsem egy repülőgép katasztrófa. Sőt, akár nagyobb esélye van arra, hogy rosszul esik le színpadról és amiatt, mint ez. Annyira abszurd és hihetetlen, hogy így halj meg. – magyarázta Ash.

- Hát, senki sem akar ilyen borzalmasan meghalni, ahogy ő. – tette hozzá Roy. Miközben Ashton magyarázott, teljesen észrevehető volt, mennyire fáj neki a halálomról beszélnie. Szemei végig könnyektől csillogtak, melyek bármelyik pillanatban kibuggyanhattak volna.

Akaratlanul is az alig fél órával ezelőtti tekintete ugrott be, ahogy mélyen a szemeimbe fúrta az övéit. Valami megmagyarázhatatlan érzés fogott el, amit még életemben is éreztem, ha így nézett rám. De meg nem tudnám fejteni milyen érzések csillogtak szemeiben. Illetve, hogy ezek miket is váltottak ki belőlem.

- Had térjek rá a legnehezebb kérdésre. – őszintén szólva, leragadtam Ashton tanulmányozásában, így nem tudom, hogy miről is beszélgettek úgy cirka öt percig. – Mihez fogtok kezdeni ez után? – barátaim arcizmaik megfeszültek a kérdés hallatán. Majd néhány másodpercig némaságba borultak. Ha én lennék a helyükben, és nekem kéne válaszolnom, tuti, hogy verne a víz és legszívesebben sírva fakadnék.

Egy pillanatra úgy tűnt, hogy Ashton fog megszólalni. De szemei ismét könnyekkel teltek meg. Láttam rajta, hogy próbál erős maradni, de szíve mélyén tudom, hogy a sírás kerülgeti. Michaelre nézett, aki ebből máris vette az adást, így közelebb hajolt a mikrofonjához.

- Khm... nagyon úgy tűnik, hogy a 5 Seconds of Summernek ezennel befellegzett. – mindkét műsorvezető álla leesett. Totálisan ledöbbenve meredtek barátaimra.

- Hogy mi? – felcsattantam. – Hát erre én sem számítottam.

- Várj... komolyan? – szólalt meg Roy, fél percnyi értetlen pislogás után.

- Komolyan. – folytatta Michael. – Luke nélkül képtelenek lennénk folytatni.

- Luke volt a lelke és a megalkotója a bandának. – Ashton erőt vett magán, hogy átvegye a szót. – Luke-ot nem lehet csak úgy helyettesíteni egy másik énekessel. Hisz ő nemcsak egy nagyszerű énekes volt. Hanem a gyerekkori legjobb barátunk, akinek a helyét és szerepét soha senki nem veheti át. – a sírás kaparászta a torkom. Illetve egyre csak nőni kezdett bennem a magam iránti gyűlölet, hogy mindezt én okoztam. Hogy miattam kell feladniuk az álmaikat.

- Ez teljesen érthető is. – bólogatott Lenny is. – Tehát, itt ér véget a karrieretek? – összenéztek egykori bandatagjaim, majd egyszerre bólintottak.

- Hamarosan adunk egy kisebb koncertet Luke tiszteletére. És ezzel befejeztük. – magyarázta Ash.

- Hemmo nélkül már semmi sem lesz ugyanolyan. És inkább vállaljuk, hogy ez a karrierünk végét hozza el, minthogy valaki mással vagy nélküle folytassuk tovább. – Calum is hozzászólt.

- Ne, ne, ne, ne, csak ezt ne! – mögéjük suhantam. – Nem hagyhatjátok abba a zenélést! Ne adjátok fel csak így, amiről már gyerekkorunk óta álmodozunk.

- Inkább bevállaljuk, hogy a nevünk a mélybe süllyed, minthogy nélküle folytassuk. – magyarázta Michael. Bennem pedig egyre inkább forrt a düh.

- Srácok, ennek nem kell így lennie. Folytassátok tovább, az istenért! – csattantam fel, majd beleöklöztem a falba.– Ez az egész az én hibám. Ennek nem így kellett volna történnie... Kérlek titeket, hogy ne adjátok fel, és zenéljetek tovább. – könnyeim végigfolytak arcomon, ahogy a tehetetlen düh fortyogott bennem. Éreztem, amint elpattan bennem valami.

Arra eszméltem, hogy öklöm körül berepedezett a fehér fal.

- Ezt tényleg én csináltam? – egy darabig értetlenül néztem a kis hajszálvékony repedéseket.

Majd hirtelen kissé ijesztően kezdtek villódzni a szobában levő lámpák és monitorok. Ezzel együtt a hangfalak és a számítógépek pedig sisteregtek. Mindannyian meglepődve néztek körbe a helyiségben, majd egymásra. Michael épp mély levegőt vett, hogy megszólaljon, de ehelyett inkább csak kifújta azt. Így lélegzete egy kisebb párafelhőt hagyott maga után.

- Mi a f...? – Roy befejezetlenül hagyta mondatát és csak leblokkolva nézett a mellette ülő Lennyre. Aki ugyanolyan ijedten és tanácstalanul nézett vissza rá. Barátaim is összenéztek. Ashton arcára pedig kiült egy mindent tudó mosoly. Majd láttam, ahogy a nevemet tátogta.

Közelebb léptem barátaimhoz, jobbára Ashtonhoz. Calum picit összerezzent, és fázósan kezdte dörgölni karjait, mikor elsuhantam mögötte.

- Sajnálom srácok. Én tényleg nem akartam, hogy ez megtörténjen. Nem akarom, hogy miattam félbeszakadjon a karrieretek. Pont, hogy ti érdemlitek meg a hírnevet és figyelmet. Nem én... - finoman megérintettem Ashton arcát, hogy jelezzem neki, itt vagyok.

- Luke... - alig hallhatóan suttogta, ahogy szemeit lehunyta néhány másodpercre.

- Őrülten sajnálom, Ash... - idegesen letöröltem a könnyeimet, de végig Ashton arcát figyeltem, ahogy egy fájdalmas mosolyra húzta ajkait. Hiába nem lát, biztos vagyok benne, tudja, hogy mit érzek.

- Na jó, mi az ördög folyik itt? – Lenny hangja kissé ijedtnek hatott. Mikor feléjük fordultam láttam, hogy az ablakokat benőtte a jégvirág. Én is ugyanolyan értetlenül néztem rá, ahogy a többiek is. Nem létezik, hogy ez is az én művem legyen.

- Lu... nyugi. – Ash megint alig hallhatóan suttogta, de nekem pont elég volt ahhoz, hogy lenyugtasson vele.

Hamarosan két másik stábtag és velük együtt Dave lépett be az ajtón, mire eltűnt az ablakokat beborító jégvirág, és a lámpák sem villództak már. Gyorsan leállították az elő adást technikai hibákra hivatkozva.

- Mi a fene történt itt? – értetlenkedve néztek körbe a rádiósok, miközben Dave sietősen ki akarta paterolni a barátaimat. De előtte még váltottak pár szót a műsorvezető fiúkkal. Elnézést kértek tőlük is a „meghibásodott" műszaki kütyük miatt. Illetve egy újabb interjúra hívták őket, persze még nem fixálták le rendesen. Nem lepődnék meg, ha lemondanák a barátaim.

A kocsiban ülve végig csendben voltak. Egy szót sem szóltak. Mindhárman elmerültek a gondolatukba. Abban ugyan biztos vagyok, hogy a történteken jár az agyuk. Ashton nyilván azon rágódik, miként is láthatott ma kétszer is, és hogyan is érezhette az érintésem. Mikey pedig próbálja feldolgozni, mik is voltak ezek a természetfeletti jelenségek a rádiósoknál. Illetve az is foglalkoztathatja, amit Ashton mondott a szellememről. Calum pedig? Calum nyilván arra gondol, hogy körülötte mindenki meg van buggyanva. Basszus, nem gondoltam volna, hogy tényleg ennyire szkeptikus. Mindig is voltak fenntartásai az ilyen misztikumokkal szemben. De sosem mutatkozott meg ennyire. Most viszont egyre inkább.

Miután leparkoltunk a hatalmas Irwin stúdió előtt, Calum azonnal kipattant a kocsiból és már befelé sietett a rengeteg paparazzó elől. Amint Michael és Ashton is kiszálltak, máris megrohamozták őket a fotósok és újságírók. Persze Dave most is tette a dolgát és elhessegette a szemtelen paparazzikat. Többen is azt kérdezték, hogy mi lesz a bandával. Voltak, akik hallgatták a rádióadást, és erről kérdezgettek, hogy mégis mi történt a stúdióban. Mik voltak azok a különös hangok, satöbbi. Nem tudom, hogy mivel fogják ők és a rádiósok kimagyarázni ezt. De valószínű tényleg csak technikai meghibásodásra fogják terelni a szót. Remélhetőleg.

Ahogy elhaladtam a tömeg mellett, a barátaim mögött kullogva, úgy éreztem, mintha figyelne valaki. Hátra fordultam, és egy pillanatra úgy láttam, mintha valaki egyenesen a szemembe nézett volna. Pár másodpercig farkasszemet néztünk, majd hirtelen szem elől tévesztettem az újságírók tömegében. Mi a franc? Megráztam a fejem és tovább haladtam.

- Na, és akkor ezt mivel magyarázod, Nagyokos? – mire beértem az épületünkbe, vagyis a 5sos hadiszállásra, Calum és Ashton már javában veszekedtek egymással. Michael csak messziről sasolta őket.

- Jaj, ne...

- Egek, azt ne merd mondani, hogy ez is Luke műve volt! – idegesen forgatta meg szemeit Calum.

- És ha azt mondom, akkor mit csinálsz? Kényszerzubbonyt adsz rám és diliházba zársz?

- Nem is rossz ötlet. Pláne egy dilinyóstól. – most én forgattam meg a szemeim. – Komolyan nem hiszem el Ashton, hogy ilyen gyerekes dolgokban hiszel. Baszki inkább azzal kéne foglalkoznod, hogy miként legyen tovább. Nem pedig ilyen baromsággal. – megrázta a fejét. Majd elsétált Ash mellett, de vállal direkt neki ütközött.

- Mégis mi a franc van veletek? Miért kell állandóan vitatkoznotok? – értetlenül néztem rájuk.

- Tudod, Hood, belőlem még nem veszett ki a remény.

- A remény? – megtorpant és visszafordult Ashtonhoz. – És mégis miféle remény? Ez kurvára nem hozza vissza Luke-ot. Attól hogy vakon hiszel ilyen baromságban, nem fogja feléleszteni. Semmi sem fogja feléleszteni. Ezt jobb, ha a fejedbe vésed!

- Ó, igen? Tán még annak se higgyek, amit a saját szemeimmel láttam?

- Lehet, nem tetted be a kontaktlencséd. Nem lepne meg, ha emiatt látnál ilyen faszságokat. Vagy a kibaszott nyugtatóktól, amit lefekvés előtt szedsz be. – mindhárman megrökönyödve néztünk rá.

- Várjunk csak! Ashton nyugtatókat szed lefekvés előtt? Mégis miért?

- Calum... - szólt rá Michael.

- Ashton, tudom, hogy nem csak egyet-egyet szedsz be alkalomadtán. Többször is láttam, hogy néha akár még három szemet is beveszel egyszerre. – most már nem csak én, hanem Michael is meglepve nézett a göndörre.

- Hogy mit csinálsz? – a színes hajú aggódva nézett az említettre.

- Én... - Ashton megbánóan hajtotta le a fejét.

- Ashton, ne légy hülye, kérlek! – Mike közelebb lépett hozzá. Gyomrom pedig görcsbe rándult. Biztos vagyok benne, hogy miattam szedi.

- Ashton... kérlek.

- Ash, ha... tudom borzasztóan utálod ezt, de baszki ne fojts mindent magadba. Azért vagyunk barátok, hogy megosszuk a bajainkat egymással. – Michael finoman megnyomorgatta Ash vállát.

- Mindketten tudjuk, hogy Luke elvesztése téged viselt meg a legjobban. Tudom, hogy nem mostanában, esetleg sosem fogod túltenni magad a halálán. Ez érthető is basszus. – folytatta Calum. – Ahogy arra is számítanod kell, hogy a gyász miatt olyan dolgokat kezdhetsz majd látni és hallani, amik valójában kurvára nem léteznek és nem történnek meg veled. – Ash szemei egyre inkább könnyektől csillogtak.

- De hát itt vagyok! Ne akard dilisnek beállítani.

- De Ashton, fel kell fognod... Luke meghalt, már nem ehhez a világhoz tartozik. Vagyis soha a büdös életbe nem fogunk már találkozni vele. Többé már nem fogjuk látni őt. – mélyen Ashton szemeibe nézett. – Pont neked kellene ezt tudnod. Neked kéne bennünk tartanod a lelket, hisz te vagy a legidősebb. Neked kéne vigasztalni bennünket, ha kiborulnánk a halála miatt. Erre... erre pont te hiszel még a mesékben? Hiszel abban, hogy láttad Luke szellemét? És, hogy még beszélni is tudsz vele? – egyre feljebb vitte a hangját, melyből süvített a fájdalom és a mélységes csalódottság. – Már csak kimondva is nevetséges.

- Azt mondod, hogy mivel én vagyok a legidősebb, ezért nem is szabad gyászolnom őt? Vagy figyelmen kívül kellene hagynom, hogy a szelleme kommunikálni próbál velünk? Csak azért, hogy veled vagy a kibaszott hírnévvel foglalkozzak? És velem ki fog törődni? Kibaszottul fáj, hogy elvesztettem a legjobb barátom. És ha már ebben sem számíthatok rád, akkor mégis miben? – őszintén, ennyire kiborulva még sosem láttam Ashtont. Látom rajta, hogy próbálja visszafogni a haragját és a fájdalmát.

- Nem azt mondom, hogy nem szabad gyászolnod. Csak ne úgy tedd, ahogy. Csakis a túlzott gyógyszerek miatt hallucinálod mindenhova Luke szellemét. Illetve a maga után hagyott fájdalom miatt. De ne légy nevetséges. Szellemek nem léteznek! – megrázta a fejét majd Michaelre nézett. – Mondd meg te neki, hátha rád hallgat. Kész vagyok a marhaságaidtól, Ash. – ezzel kisétált a szobából. Mindhárman végignéztük, ahogy Cal alakja eltűnik a folyosó végén. Aztán Ashton kérdőn pillantott Mike-ra.

- Én nem tudom, Ashton, hogy mit higgyek. – két kézzel megdörzsölte az arcát. – Fogalmam sincs, hogy mi volt az a kisebb zűrzavar a rádiónál, de...

- De?

- Kibaszott ijesztő volt, az biztos. Akár a rádiósok hülye és morbid ötlete is lehetett. Vagy tényleg valami zárlatot kapott.

- És a kocsiban? Szerinted is csak odahallucináltam Luke-ot?

- Nem tudom...

- Tényleg láttam őt, Mike. Sőt mi több... Éreztem az érintését. – elgondolkodva nézett maga elé Michael. Tudom, arra gondol, ahogy Ashton a térdét szorongatta. Valójában pedig az én kezemet szorította. – Napok óta érzem a jelenlétét. Hol erősebben, hol gyengébben. Szerintem ez az érzelmeitől függ. Ha szomorú, vagy dühös szerintem könnyebben tud átlépni a mi világunkba.

- Pontosan milyen ez az érzés?

- Öh... először kiráz a hideg, majd elfog egy fura de egyben ismerős érzés. Tudod, olyan, mint amikor áll mögötted valaki. De anélkül is tudod ki az, hogy megnéznéd. – mély levegőt vett. – Biztos vagyok benne, hogy nem a gyógyszerek hatása miatt érzem ezeket. Tudom, hogy Lukey az, és nem csak valami hallucináció. Nem golyóztam be a fájdalom és az elvesztése miatt. Még nem. – Michael lehajtotta a fejét, hogy ne látszódjon amint könnyeivel küszködik. – Tudom, hogy Lu szelleme köztünk van. És minden áron arra törekszik, hogy kapcsolatba lépjen velünk. Ma is pont ez történt a kocsiban és a stúdióban is. Biztosra veszem, hogy Luke művelte azt a rádiónál. Szerintem magát okolja, hogy befejezzük a zenélést. És a dühével valahogy zárlatot csinált a műszaki dolgokban.

- Ashton... ne csináld ezt. Ez... ez túl sok nekem. – letörölte a könnyeit és úgy nézett fel Ashre. – Nem mondom azt, hogy nem hiszek neked, mert én is tapasztaltam már jó pár fura dolgot. De ez most túl sok. – egy fájdalmas mosolyt villantott Ashtonra. Majd megnyomorgatta a vállát és utána felszaladt a lépcsőkön.

- Ajh... Luke. – Ash idegesen túrt a hajába és ledobta magát a kanapéra. A távolba meredve a szemközti falat kezdte bámulni. Majd megakadt a szeme az egyik fotón, ami a polc közepén fénylett. Közelebb suhantam a képhez. A szülinapi bulimon készült, ahol egy jó barátunkkal karöltve vigyorgunk a kamerába. Nem sok mindenre emlékszem abból az éjszakából, mert totál részegek voltunk. Az ugyan megmaradt, hogy kicseszett jót buliztunk együtt. – Őrülten hiányzol, Lu. – barátom hangjában érződő fájdalom szinte a csontomig hatolt.

- Te is nekem, Ashy.

----------------------------------------------------

Halla!!

Jeeeez, végre majd' 2 hónapos szenvedés után sikerült összehoznom egy új fejezetet. Damn aszittem meggebedek vele.

Um október óta nem gondoltam volna, h ilyen „hamar" elő tudok rukkolni egy fejezettel. Azt viszont nem tudom, h a közeljövőben, hogy s mint lesz, de mindenképp szeretném folytatni. Mert annyi de annyi jó ötletem van hozzá. Plusz nagyon ütős csavart terveltem ki, so muszáj lenne kezdeni vele vmit.

Shit is about to happen from now on. So stay tuned i'll be back soon. I hope.

Love y'all

-Nik